Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-05-16 / 20. szám

Bereck József

A fiú a part egyik magasabb, szárazon maradt szigetén fekszik, szátvetett tagokkal,, meztelenül. Az útról senki sem láthatja, mert abban az irányban bokrok takarják; a kanális túlsó partján, derékig vízben, tömör nádas susog. Az ég teljesen tiszta: felhő se, madár se látszik rajta.. Ha valaki mégis pacsirtamagasba vagy annál is magasabbra emelkedne, a szárazon maradt partdarab zöld pocsolyájában lustán elmereszkedő békának nézhetné a fiút.

Két nap alatt a kanális egész árterét ellepte a víz. Mint minden nyárelőn, mikorra síkságra ér a távoli hegyek hóleve. Csak az innenső part kisebb-nagyobb búbjai domborulnak elő az egyöntetű vízfelületből. Az útról nézve így hatalmas, széles folyónak tűnik föl a máskor mindössze tíz méter széles kanális; a marhalegelőnek számító ártér suta zsombékjai egytől egyig víz alá kerültek.

A fiú hátára fordul, mert pergamenné szárította már kiálló lapockáin a bőrt a nap. Széttárt karjaival öntudatlanul megtapogatja a teste körül szétterített, száradó ruháit. Hirtelen eszébe jut az óra; nem vízhatlan, tönkremegy, ha berozsdásodnak a fogaskerekei. Gyorsan felül, előkeresi vizes nadrágja zsebéből a szíjat- lan karórát. Ösztönös mozdulattal emeli a füléhez, tüdejét pattanásig szívja levegővel, s kifújja a fogaskerekek közt csillogó néhány vízcsep- pet. A szétnyitott órát a fűben heverő könyvre te^zi. A könyv lapjai már száradfan kunkorodnak, hiszen zártan, tenyérbe szorítottan csak a szegélyüket érte a víz, a belsejüket nem. Amikor az útról, térdig feltűrt nadrágszárral a kanálispart szárazon maradt darabja felé lábalt; egy zsombékban megbotolva, teljes hosszában elvágódott a vízben. Csak egy pillanatig tartott kényszerű fürdőzése, így az ösz- szeszorított borítójú könyvnek csak a felülete

ázott el. Odalett azonban a lapok szép, sima tartása. A könyvet s rajta az órát úgy fordítja, hogy a nap sugarai merőlegesen érjék; ha teljesen kiszárad, a parányi fogaskerekek meg- piszkálásával talán újra működésbe hozható.

Félig száradt ingét lágyéka felé tartja, feláll, s az úton túl a szövetkezet telepét kezdi kémlelni. Az istállók, kazlak és silógödrök között egyetlen lelket sem lát. A bejárat melletti mázsaház árnyékában a telep, nappali őre gubbaszt. A lónak semmi nyoma. Az elmúlt napokon ilyen kor már mindig kint volt. Az út aszfaltja fölött a forróságtól sejtelmesen rezeg, inog a levegő. Itt-ott kókadt akácok vetnek árnyékot a szikkadt átmentére. A lónak még mindig semmi nyoma . ..

Visszaereszkedik a fűre. Órájáért nyúl, de a pontos időt nem tudhatja meg, hiszen az időmérő már régen megállt. Mióta odalett a bal keze feje, szíj nélkül, a zsebében hordja. Gyengéden megtapogatja a csuklójánál forra- dásos csonkban végződő bal kezét. Már megszokta a másokban irtózást, viszolygást kiváltó, vöröses-lilás heget. A szúrást, hasogatást is. amit az amputálás helyén örökké érezni fog — változzék az időjárás jóra vagy rosszra. Egy idő óta az élethű, műanyag protézis sem érdekli, amivel időként a szülei biztatják. Libákat őrizni anélkül is lehet.

A gondjaira bízott libák feljebb, a kövecsesnél tanyáznak. Nem kell őket vigyázni; van olyan nap, amikor feléjük se néz. Néha ugyan átmennek a kanális túlsó oldalán lévő búzába és kukoricásba, de nem úszik utánuk; úgy érzi magát a nagy vízben, mint az uszonyát vesztett hal.

Hirtelen felpattan, de nem a libák miatt. A telepen, az egyik istálló mögül előtűnik a ló. Tagbaszakadt, erőteljes nóniusz. Messziről is látni, milyen mélyre horgasztva tartja nagy.

*

csontos fejét. Bágyadtan poroszkál a telep egyik sarka felé, ahol az elszaggatott, letaposott drótkerítés nem állja útját. Puha, hangtalan lépésekkel jön át az úttesten; már régóta nem patkolják. Az árokparton megáll, s lé- lektelenül, bárgyúan mered a hatalmas víztömegre. A zsombékok között tegnap még csak itt-ott csillogott a lassan emelkedő áradás, mára tengerré változott a rét.

— Gyere, Csillag, gyere! — kiáltja a fiú, s kezével szaporán, szélesen hadonászik. — Gyere bátran! Csak térdig ér! Hát nem látod, hogy én vagyok?...

A fakóbarna állat egy arasznyival feljebb kapta súlyos fejét a fiú hívó hangjára, de nem mozdul. Lompos, gondozatlan farkával szüntelenül a lábszárán virító nyílt sebet legyezge- ti. A legyek kitartóan köröznek a lassan elmérgesedő seb körül.

— Gyere, no. Csillag! Mit vagy betojva! Egy kis víz neked sem árt! Űgyis olyan koszos vagy, mint a fene. Gyere már ...- Hogy neked milyen sokat kell' szabódni... Cukrot is hoztam ... kiabálja állhatatosan a fiú.

A 16 tétovázva megindul. Amikor mellső lábával, töredezett, kopott patáival a vízbe ér, egy pillanatra visszahőköl, aztán mégis nekilódul. Ogy látszik, a víz egy kicsit magához térítette, mert fejét ütemesen lóbálva, elevenen caplat az áradásban. Léptei nyomán eres hasáig ugrálnak a vízcseppek. A fiú, meztelenül teljesen megfeledkezve, elébe gázol.

— Szevasz. Csillag! — mondja nevetve; meg- paskolja a ló aszott, inas nyakát, majd hízelegve csontos marjához dől. — Hol a fenében voltál ilyen sokáig? Nincs semmi dolgod, mégsem tudsz pontos lenni!... Képzeld csak el, tíz kockacukrot hoztam ma, de elvágódtam a vízben. .Szétolvadt mind. Most majd mit adok neked. Csillag?. A sebedet nem tudom bekötni. Pedig olyan jó j parton a kiöntés te hűvös leveleivel bébi sál pedig jó erősei tán jöhetnének ezek csináljak, egy kézzé

A ló egykedvűen pogassa, csak akkor amikor a sajgó sebe élénkebben kapkodja bán még akkor sem lyebb vízbe csaloga fröcsköli; hangosan hányja rá a vizet, nak vélheti az egész de aránylag békéset szélyét.

— Ez még semmi, fiú, s partra szalad; egy kocka mészsza; kiglancollak, hogy i

Nagy rössel nekif amennyire fél keze fiityörészik, és időt csitítgatja az izgő-i vat. A telep őrét se előjön a mázsaház . gyeli a furcsa jelen aztán legyint egyet, iyére. A fiú még el mel már az egyik bt köt nézi. Fejébe tód halántéka. Mozdulat, dóvá válnak. Elnémi árulja az izgatottsá valamit, egyre maga; fiú már nem bánja, kitetszik az igazi sz tokkal a farönk közi szaporábban topodó bán egy pillanatra sf fakó szőrzet kefélésí lat oldalának dől, s a rönk felé. Amikor lyaléptekkel megkérj mit sem sejtő lovatT szatartja, miközben o^iyan hangosan dobo lámgyorsan veti mag

A behemót állat eg ná merevedik. Táguli levegőben; az áradás fanyar illata úszik. 1 a fiú lábának görcsös lódul. Könnyed, sza szalad a sekély, átt tudja átvenni a futás rényébe markol, az teste tehetetlenül dót tán. Feneke alatt fájc hátgerincét.

Dusán Kovác

M

esélő vagyok. Fölemelem a kezemet, megmozdítom az ujjamat, és indul a történet. Az emberek szeretnek. Keresztbe tett lábbal, félkörben ülnek és hallgatnak. Mindnyájan azt hiszik, én vagyok a világ legboldogabb embere. Elég, ha másképp nyitom ki a számat, elég „e“ helyett „u“-t mondani és minden megváltozik; történetek, sorsok, emberek. Elég, ha életet mondok halál helyett, és halhatatlanná válók. Minden egyes szavamon emberek függnek, és számukra minden mozdulatom az új világ alkotójának gesztusa.

Amikor mesélni kezdek, szemük elkö- dösödík, s én óriási pókká változom. Hasam boltozatáról mint köldökzsinórról gombolyodik le a csodálatos föld. És a Napot kezdem mesélni nekik. Azután zöldes, nyári' vidékről regélek. Apró napocskaként csillognak benne a kövek. Mindenütt egy férfi arcát látom benne, aki egyszer csak, teljesen váratlanul egyedül maradt. Fáradt, félálmos az arca.

Egyet viszont be kell vallanom. Elhagynak. Elmennek tőlem, s közben azt kiabálják: „Igazat, igazat! .. “ Ha azt mondom nekik „tűz“, elfintorodnak és így szólnak: „Kitalálgat. Semmi, csak üres szavak.“ S mindezt azért, mert nem tudják, hogyan égek.

Annak ellenére, hogy tudom, mennyire nehéz, nem tehetek mást, megpróbálom átvilágítani regéléseimet.

Mesém alkonnyal kezdődik. Behunyt szemmel ülök a karosszékben. Nem hiszek a tükörben, amióta létezem, magam alkotom hasonmásaimat. Akkor örülök a legmélyebben, amikor késnek látszom vagy esőnek, amely mélyre vág, és sokáig tart. Még azután is tart, hogy a seb vérrel gyöngyözik. Magamra szegezem a szemem. Nézem a tenyérbe merülő arcot, s ekkor ébredni kezd bennem a földből kapaszkodó álom, s hirtelen minden a tavasz első ózonjától illatos. Minden oldalról, a nap felől, a tetőktől, a határból és a széles udvarokból is hallom a csend hívását, és már-már ragaszkodón a saját nevemet — égszínkéken, mint az eső. Ilyenkor zavarodottan és kuszában ugrálok, alig férek a bőrömbe.

A terem sötét, mint pirkadat előtt. Közepén bolyhát vesztett perzsaszőnyeg. A

fény a jobb sarokból álló, kétágú gyertyatartóról vetődik a terembe. Egyetlen vastag gyertya ég. Lángja mintha huzattól remegne. Teljesen balra meredek fa- lépcső áll. Korlátjába két kézzel támaszkodik a férfi. Derékban enyhén meghajol és fél, hogy végül is ne pillantsa meg az ürességet, s az óriási mihaszna területeket, melyeket időről időre magában érez. Retteg a behemót, üres folyosóktól. Egyébként púpos, és fekete öltönyt visel, és mintha mélyen gondolkozna. Pillanatokig így áll, majd kiegyenesedik, és lassú léptekkel lefelé indul a lépcsőkön. Lépéseit nem hallani, csak az alakja süllyed, csendben süllyed.

Sötétség.

Morajlik a tenger. Fekszem a homokon, a hullámok hűsen siklanak a hasamon. Ez az egyetlen, ami életben tart, az egyetlen, amitől most függ valami. Hiszen a háromkaréjú ősráknak is egyszerűbb élni, mint meghalni...

Évezredek egyetlen rövid pillanatban. Körös-körül gyönyörű, fénylő hüllők hemzsegnek ... Közelükbe férkőzni, körbejárni ^ket és beledörzsölni bőrünket kemény potrohúkba. Egy lenni közülük. Közel, nagyon közel kerülni a szeretet titkához. Ámde ...

Érzem, mint mozog bennem a fájdalom. Kimondhatatlanul szomorú madárszemem van, amely távolságokért vágyakozik, mégis szereti saját fészkét. Ha ilyen madár szétmarcangolva haldoklik, a tenger fénye is hamuszínű ködben tűnik el. De még ha nagy is a búcsú fájdalma, lehetetlen nem érezni saját szárnyunkat és nem repülni.

Teljes erőmből szárnyaltam. El innen. Valahová. Csak el innen, távolabbra önmagámtól, míg végül is megtanultam a fakoronákban való rejtőzés csínját.

Amikor mesélek, minden átélt és átér- zett újraéled bennem. Egészen a pillanatig, míg apa kezét a fejemre teszi.

Ezért mesélhetek nekik a két emberről, akik a gabonában lépdelnek. Férfi és nő. Testük színe semmiben sem különbözik az érett kalászos színétől. Amint kiérnek a mezei útra, felénk indulnak a dombra, nehezen, lélegezve, olykor-olykor megpihenve. Mind nagyobbak és nagyobbak, és narancssárga testük a verőfénytől egyre sötétebb. Alighogy fölérnek a dombtetőre, vadul átölelik egymást, és egy villanásra mindketten elmerülnek a magas fűben. De nyomban előkerülnek; a nő igyekszik kitépni magát a férfi öleléséből, s míg

maga elé mutat, remeg a félelemtől és a vágyakozástól.

— Nézd, a völgyben csiga kúszik, és ezüst csíkot hagy maga után — mondja a férfinak. Tudja, hogy muszáj beszélnie. Éppen most, ebben a percben.

A férfi nem is pillant a völgyre.

— A folyó — mondja, és újra a nőhöz közelít.

De ő iramlik, neki a völgynek. Mellette pipacsok és búzavirágok rebbennek, s máris lent liheg a füzes fürtjeinél. A csekély folyóba lép és szalad az árral. Egyre nehezebben és erőltetetteb- ben fut; a meder mindinkább mélyül és ő is távolodik, míg végül is már nem bír ellenszegülni, kilép a partra és fáradtan roggyan a nedves fövenyre.

A férfi utoléri. Kezével megérinti a homlokát, simogatja a haját s mintha azt mondaná: leány, leány, megbeteg- » szel.

A nő fölemeli a fejét és lángoló szemmel néz a férfira. Most legalább egy pillanatig az ő szeméről kell regélnem. — Gyere, kedvesem, -óh, gyere közelebb. Szaladsz, de tudod, hogy vissza kell térned, mert téged sehol senki sem vár. Én vagyok az egyetlen biztonságod. Majd visszatérsz, és maradnod kell, ha megérted, hogy ott, középen, csak értelmetlenül és bolondul, parttól partig folyik a folyó. Ne lépj belé, ne menj — ilyen az ő szeme.

A férfi nem hallgatja őt, felpattan, mintha valaki elbűvölte volna, a folyó közepére szökken és szalad a sodrással. A nő kétségbeesetten kiált utána, de a szél és a víz szétszaggatják a szavait, meghányják-vetik, s fura mondatokat gyártanak belőlük, amelyek megállás nélkül áradnak, értelem nélkül, saját sodrásuktól megszálltán. A férfi egy pillanatra megáll, a nőre tekint, majd a távolba, és határozatlanul, rettegve saját bizonytalanságától fölordít:

— Bajod esett, az istenért, bajod esett?!

Visszatérek a kis padlásszobába. Mindjárt az ablak mögött, jobbra, a fal mellett, két nyitott szekrény áll. Balra, teljesen a sarokban, alacsony asztal, rajta gyűrött abrosz és két karaj száraz, még érintetlen kenyér. A küszöbtől úgy fest a két csésze, mint két fehér tűz. A váza üres, karcsú és fehér, mint a felkiáltójel. (Olyan a csípőm, mint a hold korongja, a melleim érettek és édesek, mint a nehéz szeptemberi szőlő. Nézz és áruld el, mennyire szédül a fejed, menynyire vágyói megérinteni engem... a csípőm, mint a hold korongja... nézz és mondd ... nézz és mondd, mennyire vágyói megérinteni engem...) Az asztalon feltűnően figyelmeztet a gyűrött papír, amely mintha valami mágikus kapcsolatban állna a vázával.

Az, akit keresek, a karosszékben ül. Ahogy megközelítem, tisztázódnak előttem az egyes részletek. A karosszék vén, huzata elnyűtt. Ül, feje a tenyerében.

H/mmm