Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-16 / 20. szám
Dm van. A túlsó avirózsával, nagy, m a sebedet, sás- yném. Akkor azat legyek. De mit tudom bekötni... gy a fiú körülta- lak meg az izmai, gatja. Már sokkal . Ellenállást azon- amikor a fiú mé- tetőlől talpig be- 2va, kézzel-lábbal csontos ló játék- viháncol ugyan, fiú váratlan szecskám! — nevet a gyökérkefével és tér visza. — Ügy d sem ismer rád! d mosásának. Már igéből telik. Dalol, jügyögő szavakkal fel-feihorkanó lo- észre, aki pedig bői, s az útról fí- falamit kurjant is, zamegy előbbi he- iszül, de fél szem- előfeketéllő farön- ir, lüktetni kezd a ílmetlenné, kapko- íogy hangjával ellő mintha érezne tapkodja a fejét. A :elen igyekezetéből gyöngéd mozdula- oszogatja az egyre 'élrevezetően azon- yja abba a száradó, felsőtestével az álin nyomja, szorítja i célját, óvatos gó- ittákat nyeherésző, lélegzetét is visz- a rönkre. A szive ' szinte hallja. Vil- i hátára. natra mozdulatlan- ukakkal szaglász a : virágzó vadrepce megérzi oldalában ását. hirtelen neki- iigető lépésekkel /ízben. A fiú nem át; kezével a ló sö- léstől elmerevedett az állat aszott há- a ló kiálló, tarajos — Vágtass, Csillag! — mondja bátortalanul, és sarkával megdobolja az állat oldalát. — Vágtass, vágtass.. .1 A ló felcsap: fokozatosan összepárolja a lábalt; léptei méterről méterre hosszabbodnak. A fiú előrehajol, lassan, vigyázva, majd a megfelelő pillanatban hátra. Sovány testének görcse kienged, s felveszi az egyre gyorsuló vágta ritmusát. — Vágtass, Csillag, vágtass! — kiáltja most már vadul, s csonka karját a levegőbe löki. A vágta egyre gyorsul. A ló széles patái alól csillogó vízrepkény vágódik széjjel. A levegőben fehér hasú bíbicek rikoltoznak. A fiú egyszerre látja magát az útról, a ló ritmuso- san emelkedő és süllyedő nyakára hajolva; a rikoltozó bíbicek magasságából, tajtékos éket verve a víz szilárd lapjába; s végül a súgó nádasból, méregzöld levelek érdes nyalintását érezve meztelen bőrén. Az arcába csapódó levegő könnyeket szór szét a szeméből, torkában artikulálatlan hangok fészkelődnek; az esztelen rohanástól egész testén lúdbőr képződik, t Csonka keze eltört kardként villog a levegőben. A bukás villámgyorsan következik be. A ló egyik mellső lába zsombékra téved, megbicsaklik, s az orrára bukó állat egész testével átfordul a levegőben. Hátáról a fiú nagy Ívben elrepül. Mintha egy hajitószerkezet dobta volna el. Röptében egy lomha fordulatot is megtesz, aztán a vízbe csapódik. Nyomban feltá- pászkodik, s tekintetével a lovat keresi. Már az is talpon áll. Egész teste remeg még a váratlan bukástól, látni lehet azonban, hogy nincs semmi baja. Orrából iszapot prüszköl ki, fejét, farkát föltartva, ázott komondorként rázza magáról a vizet. A fiú simogatja, dédelgeti. Érthetetlen szavakat dünnyög sáros pofájába. Az* állat lassan megnyukszik, hagyja, hogy a fiú lemossa a fejéről az iszapot, aztán elindulnak visszafelé. Ráérően gázolnak az áradásban. — Csúnyán fölfordultunk, annyi szent! — mondja a fiú, s megcsapkodja a ló darabos tomporát. — De nem baj. Csillag, ugye nem baj... A nóniusz egy pillanatra megáll, aztán a telep felé veszi útját. A fiú egész az istállókig kíséri tekintetével. Másnap, harmadnap azonban hiába várja. Lelketlenül gázol az áradásban, s naphosszat a száraz partrészen heverész. Néhány nap múlva már alig tudja elviseli saját tétlenségét. Rosszat sejtve a mázsaház közelébe somfordái. Zsebében a kockacukrot markolássza. A telep őre egykedvűen mered maga elé a kis épület árnyékában. Bakancsa orrával a port túrkálja. Készakarva elkerüli a fiú fürkésző tekintetét. Mintha valami kínozná. — Hol a ló? — kérdi a fiú. — Hát hol lenne ...? — mondja az őr. — Hol a ló? — ismétli meg a fiú kurtán, élesen. — Én odakiáltottam, hogy kár megmosni... — vonogatja a vállát az ősz férfi. — De nem hallottad meg ... — Hol van? Mondja már! — vág az őr szavába követelőzőén, parancsolóan; már lódulna is az istállók felé. Az őr, deres szemöldökének kurta rántásával a telep végébe rekesztett tyúkfarm felé irányítja. A fiú elindul. Néhány lépés utón szaladni kezd. A tyúkszállás közelében hirtelen megtorpan. Már messziről észreveszi az itatóvályúk körül szanaszét heverő nagy csontokat. Megérti a történteket: leütötték a fölösleges lovat, s hogy kárba ne vesszen, feldarabolták és megfőzték a tyúkoknak. Lesújtottan áll a farm drótkerítésénél. A szállás náderesze alatt téglavörös tyúkok százai heverésznek, szunyókálnak. Időnként egy-egy feltápászkodik közülük, a legközelebbi itatóhoz megy, unottan kortyol egyet, rá-rákoppint az útjába eső csontokra, s visszatotyog a társai közé. — Kannibálok! — suttogja a fiú, s tehetetlenül rázza a drótkerítést. Mélyen lehorgasztott fejjel megy el a mázsaház mellett. Az őr egyik lábáról a másikra lép. Érzi, hogy mondania kellene valamit. Hangosan megköszörüli a torkát, de a fiú nem áll meg. — Ne sajnáld, gyerek.. .1 — szól fakó hangon a fiú után. — Úgyis haszontalan volt már... A fiú karján lüktetni kezd a vöröses-lilás heg. Gyakorlott mozdulattal inge nyílásába rejti fejetlen kezét. Már az sem vigasztalja, hogy néhány napja mindketten megfeleltek az utolsó lehetőségnek. Roskoványi István illusztrációja Lába köpenybe bugyolálva, mintha aludna. Tekintetemet kiálló koponyacsontjaira szegezem, amelyek összekötik a rózsaszín bőrt a magas homlokon, majd egyre keskenyednek és eltűnnek a gyér ősziiletben. (A szobában nincsen tükör.) Ül és hallgatja a lépteket, a lépcső sürgető nyikorgását. Hallják ezeket a lépteket! Jól füleljenek ezekre a léptekre! Ez a férfi úgy járkál és keres, mintha magába tért volna vissza, mintha lemérte volna saját álmainak mércéjét. Lassan jön, az asztalhoz lép, fogja a gyűrött papírt, szétbontja és olvassa: NE FELEDD MEGÖNTÖZNI A VIRÁGOKAT, MÁRIA Ez minden. Egyetlen üzenet, tehát nincs hová sietnie. Lassan megfordul (kint csak a sürgető, kékes eső), a karosszékhez lép, leül;' mélyen tenyerébe hajtja a fejét, és ebben a pillanatban — ennek az útnak á végén, e szobáImási Róbert illusztrációja bán, ahová a fény csak a redőny keskeny résein jut be — teljesen egyezik önmagával. , * * * \ Hirtelen minden józanul világos. Mintha száz fényszórót gyújtottak volna. A karosszék a szoba közepén... Ha akarnám, minderről meggyőződhetnék, elég lenne kicsit felhúznom a szemhéjam és széttekintenem. De én akkor sem tudnám, hogy mindjárt mellém, a karosszékre vettetett a szürke, elnyűtt köpenyem. Ha fel akaródzana állnom, elmehetnék az ajtóig, és onnan megnézhetném magamat. De tudom, az arcomon már nem találok semmit, ami új reményekkel táplálna. Csak egy fáradt férfit látnék a karosszék mélyén gubbasztani, a feje egyre lejjebb és lejjebb csúszik a mellén, és nem mer felállni, mert fél megbontani a tárgyak rendjét. Fél, nehogy széttörjön a váza, nehogy a mozgás örvényében elveszítse amúgy is kétes arcát. Ezért maradok ülve; a fejem egyre nehezebben és súlyosabban süllyed a tenyerembe, miközben hallom, hogy a nő belép a szobába. Hallom, ahogy elsiet mellettem; a szekrényhez lép, keres valamit. Kinyitom a szemem, ránézek. Sápadtan áll a tükör előtt és értelmetlenül néz rám. Aztán krémet ken az arcára Nézem őt. Nyugodt. S ez még jobban fölingerel. Érzem, reszketek. — Valami bajod van? — kérdeztem. — Nincs, semmi bajom sincs, mi bajom volna — és bőrébe dörzsöli a krémet. Válasza kissé megnyugtat. De később újra ráesik a szemem. — Ma megint rekkenő hőség lesz kint, mint a pokolban — mondom. — Már kezdem érezni, hogy a nap az agyamban vájkál. Ha ez még egy hétig eltart, belebutulok. Csillogó arcát felém fordítja. De mégse felém. Az asztalról fölemeli a rövid ujjú ruhát és magára ölti. A ruha aprócska rózsákkal és zöld halacskákkal díszített. Hallgat. Nem néz rám, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetemmel. — Valami bajod van? — kérdezem újra. Hallgat. Mintha nehezére esne a válasz, mintha nem akarna igazat mondani, mintha nem akarna hazudni. Siettetem. — Nincs, semmi bajom nincs — és a hátát mutatja. — Valahogy furcsa vagy, mintha valami bajod volna — igyekszem nyugodtan beszélni. A fiókból kivette a kulcsot, majd a szekrényhez lépett, zsebkendőért. Ha elfelejtette volna, most rászólhatnék: Látod, hogy valami van veled, megfeledkeztél a kulasról, mi történik veled?! — és tekintetemet az arcára emelhettem volna. De mindent teljes nyugalommal, szinte gépiesen végez. Már távozásra kész. Felém fordul. Most jól az arcába látni. Még nagyon fiatal. Hozzám lép, meghajol és homlokon csókol. — Mennem kell ... na ... valóban mennem kell — mondja szinte suttogőn. Hallom, de nem látom őt. Kezemet a térde alatti kis gödröcskére teszem és lassan emelem. Az emelkedőben lévő szoknya feltárja rugalmas, fehér combjait. Még mindig hallgat. Tekintete valahova a szemközti falba vésődött és megállapodott, de egy pillanat múlva kitépi magát gyenge ujjaim közül, megpördül, kimegy a szobából és becsapja maga mögött az ajtót. Egyedül maradok. Kezem tehetetlenül csüng a karosszék mellett. — Szüntelenül, szüntelenül kutatnod kell valami után — súgom magamnak. Már senki sem hallhat. És ha hallana is, már senki sem térne vissza hozzám. A felkavart por is leülepszik lassan. Egyedül kell maradnom. Letelt az esti átlényegülés ideje. Megint született egy történet, és azok, akik hallgattak, azt mondják, találjak ki valami mást. Hiszik, hogy szabadon uralkodhatom a történeteken. Nem tudják, hogyan égek, amikor azt mondom „tűz“, és nem érzik szomjamat, amikor igy szólok „víz“. Igazkeresőknek nevezik magukat, szaladgálnak és apró valóságokat gyűjtögetnek, hogy otthon, lefekvés előtt berá- mázhassák őket. Mit tudhatnak az igazságról, ha nem tudják, hogy ma éppen ezt a történetet kellett elmondanom, és nem mást. Hiába is kérlelnének. Mesélő vagyok. SZIGETI LÁSZLÓ fordítása TÍ/&E %
