Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-09 / 19. szám
/ 1976. V. 9. Ö E sténként megismétlődő pillanat: összefut a függöny, a nézők tapsolni kezdenek, majd amikor a színészek megköszönik a figyelmet és az elismerést, már vastaps hallatszik a nézőtérről, sőt nem ritka a szóbeli tetszésnyilvánítás sem. Ez természetesen jólesik a színésznek, színháznak egyaránt. Nem minden művészeti ágban adatik meg, hogy a munka eredményéről ilyen rövid idő alatt és ilyen hatásosan tájékoztassák az alkotót (írót. színészt, színházat). Mindez igaz, de önmagunknak és egy egész társadalomnak hazudnánk, ha pusztán azért lépnénk fel estéről estére, hogy Jó érzéssel töltsön el bennünket ez a közvetlen tetszésnyilvánítás... Letagadhatatlan tény. hogy a színész (a színház) úgy igényli a tapsot, mint a kenyeret: egyfajta fizetség, munkabér ez is. (Vajon hányán áhítják egy életen át — ás sohasem adatik meg nekik!) Mihelyt azonban a bemutatott mű hatásfokát vizsgálgatva firtatni kezdjük a taps lényegét, egészen „népszerűtlen* megállapításra jutunk: a taps olyan fizetőeszköz, mint — egy mese tanulságával élve —, amikor a pénz helyett annak hangjával fizetnek az embernek. S az erszény:-a néző csukva marad... Persze nem arra a nyolc koronára gondolok, ameny- nyibe egy „átlagjegy“ kerül a MATESZ előadásaira, még csak nem is arra a kb. negyven koronára, amelyet az állam „hozzáfizet“ minden néző belépőjegyéhez, nagyon kedvező feltételeket teremtve ezzel a színházba járáshoz — hanem azokra az „aranyakra“, amelyeket (néha egészen) a lelke mélyén hord a néző. amelyekkel naponta fizet (vagy nem fizet) embertársainak az együttélés különböző alkalmaival ... A színház a társadalom keze, amely naponta kibogozza a csomót a lélekerszényeken, hogy a teliből .bulhassanak s a félig üresbe peregjenek az emberi méltóság aranyai __ Mi nt minden alkotásnak, egy-egy színházi előadásnak (s magának a színház létének) is csak akkor van értelme, ha nem öncélú. Ha a színház élő kapcsolatot tud teremteni a nézővel — ha kölcsönösen hatni tudnak egymásra: ha képesek formálni egymást — bár szinte észrevétlenül. Erről a folyamatról, sajnos, a legkevésbé sem képes reálisan „tudósítani“ a taps — legyen bármilyen hosszú, bármilyen intenzív; de az elmaradt taps sem megfellebbezhetetlen bizonyíték. (Patetikusan: nem biztos, hogy a szunnyadó lélek felébred az eget rengető tapsra, de előfordulhat, hogy éppen a hirtelen csendre riad fel...) Lemérhető-e a Magyar Területi Színház előadásainak hatása („tájolásának“ értelme) „tapson kívüli“ eszközökkel? Magvető-e a színész — divatbemutató-e a színház? A színház igényli a nézővel való „civil“ találkozást. A színész tudni akarja, kinek játszik: tudni akarja, mire hivatkozzék a játékával; milyen mértékben probléma az, amit ő a színpadon annak tart, mennyire tipikus a jelenség, amelyre játékával felhívja-a figyelmet, a hétköznapok mérlegén milyen a súlya azoknak a típusoknak („hűsöknek“), akiket a színpadon megformál, mennyire aktuális az a „mondanivaló“, amelyért ő — szinte estéről estére más bőrbe bújva — ágál? Az indokokat folytatni lehetne, de a lényeg ugyanaz: magvető-e a színész, s ha igen: milyen földben, milyen talajban mennyi mag kel ki — s mennyi szökken szárba — abból, amit ő estéről estére plvet? A MATESZ bán — bár nem vált rendszeressé az eltelt huszonhárom évad folyamán —, viszonylag nem kevés azoknak az alkalmaknak a száma, amikor „eszmecserét folytatott“ egymással a ’néző és a színház. Ezeknek a beszélgetéseknek a színvonala és a tartalma különböző, de minden esetben a találkozó céljától függ és a beszélgetőkön múlik. Fiatalokkal beszélgetve, vissza-visszatérő téma: szívesen elmennénk a színházba, de sajnos, oda ünneplőbe kell öltözni, inkább itthon maradunk és nézzük a tévét. Szemléletről van-e szó vagy kényelemről? Nagyon kis mértékben a kényelemre is hivatkozhatnánk, sőt az örökös Időszűkére is. A többi tényező azonban sokkal fontosabbnak látszik. A Magyar Televízió egyik riportjában a faluról városba költözés okát a következőképpen indokolták a fiatalok: van pénzünk, de nem tudunk mit kezdeni vele; tiiába vesszük meg a legújabb divatú ruhát, nincs ahová felvennénk; a városban színházba mehet az ember s oda e legdrágább ruhát is magára ölt- heti ... A városi diák azért nem megy hát színházba, mert oda fel kell öltözni, a vidéki fiatal viszont azért utazik a városba, hogy ott kiöltözhessen a színházba... A két véleményből sok-sok következtetés levonható, de hadd tegyek fel egy mind időszerűbbé váló kérdést: * Divatbemutató-e a színház? — Is... — mondom én. — Talán tíz százalékban. Mert egy-egy színházi előadás mindenképpen „társadalmi esemény“. S egy társadalmi eseménynek mindig több „összetevője“ van. Talán jobban elfogadható az állításom, ha pontosabban meghatározzuk a divat jelentését. A divat csak részben jelenti a legújabb módival való lépéstartást. A divat tulajdonképpen mindig egy szellemiséget tükröz... Néhány éve az ogyesszai színházban módfölött tetszett az a természetesség, ahogyan a fiatalok megjelentek a színházban: farmerben és matrózingben (sokan a matrózinget is levették magukról a hőség miatt). A mai kísérletező színházak is elsősorban ezeknek a farmeres félmeztelen fiataloknak játszanak, nem az estélyi ruhás „polgároknak“. Ez az öltözet ugyanolyan divat lehet, mint a brokátselyem költemény — csupán más-más szellemiség hordozója... A színházak világszerte az egyszerűség felé törekszenek — ehhez jobban illik az egyszerű öltözék. Szellemiségben ez a színház és ez a néző áll egymáshoz a legközelebb. Önmagunk és a társadalom ellen vétenénk, ha a farmernadrágosokat nem engednénk be a színházba. Ez azonban már szervezési feladat: pedagógusok és nevelők megtesznek-e mindent, hogy a farmernadrá- gos fiatal eljuthasson a színházba? (Számtalanszor bebizonyosodott: magától nem megy — fel kell kelteni a figyelmét, meg kell nyerni „az ügynek“.) S vajon megtett-e mindent a MATESZ, hogy a farmeresek is kedvet kapjanak a színházlátogatáshoz? Álljunk meg itt egy pillanatra! Minden színházban uralkodik egy bizonyos szellemiség. Minden színháznak más a profilja, amelyben különbözik más színházaktól. Képes lehet-e rá a Magyar Területi Színház, hogy egyszerre több szellemiséget szolgáljon, helyesebben: egy szellemiségnek egyszerre több árnyalatát tükrözhesse? Hogy egyszerre szóljon a nagyestélyibe öltözött nézőhöz és a hippi-pózban tetszelgő diákhoz; a pedagógushoz és a szövetkezeti dolgozóhoz; a rendszeres színházlátogatóhoz és ahhoz, aki életében először jön színházba stb., stb. (Minek soroljam tovább?) Ki kell mondanom, szerintem nem képes... Annak ellenére, hogy folyton „korszerűsíti“ magát (de ezt semmilyen színház sem mulaszthatja el a saját fejlődése érdekében). (A nagyvárosokban ez a helyzet csaknem magától értetődően megoldódik: minden új szellemiség — ízlés, magatartás — létrehoz egy új színházat.) A „hős”, a színész és a néző magatartása A teljesség kedvéért el kell mondanunk: eszünk ágában sincs kifogásolni a színházlátogató öltözékét. Feltétlenül be kell azonban vallanunk: előadásainknak nern az a célja, hogy divatbemutatóvá váljék a nézőtér (üljenek ott akár nagyestélyisek, akár far- mernadrágosok). Célunk a magvetés A színész akkor érzi jó! magát igazán, ha egy-egy színpadi hős magatartásával (és nem külsőségekben) azonosul a néző — vagy magatartásával fordul ellene. Ha egy-egy hős magatartásában önmagára ismerve, önmagát ítéli el — vagy tesz szert még nagyobb önbizalomra... égy szervezet stb. kipipálhasson a lajstromból egy akciót? Mert azt nehezen tu&om elképzelni, hogy két, színpadra állított fiatal hős közül „józan körülmények között“ az nyerje el a fiatal nézők tetszését, aki mindent készen szerelne megkapni: aki sohasem akarja kipróbálni a sa/át erejét és tehetségét, sohasem bízik önmagában — abban, hogy a saját erejéből és akaratából képes megvalósítani a saját elképzeléseit; nem hiszem el, hogy a mai diákok között az lehet a szimpatikus „hős“, aki képtelen megállni a saját lábán, akinek nincs egy önálló cselekedete, aki csak bírálni és rombolni tud, de újat építeni képtelen, akinek csak az élősködéshez van érzéke és nem vágyik megismerni az alkotás örömét; aki mindig a mások függvénye — aki sohasem képes „realizálni önmagát“. Van-e sajátos drámairodalmunk ás színházművészetünk — van-e sajátos kultúránk? A színháznak nemcsak a nézővel van (közvetlen) kapcsolata, hanem a saját népszerűsítőivei, bírálóival és felettes szerveivel is. Ennek ellenére „ezen a téren“ is előfordulnak furcsaságok és hiányosságok. Íróink, kritikusaink közt sajnos olyanok is találhatók, akik élvezettel habzsálják a valós vagy valótlan színházi pletykákat, de a színház „realitásait“’ évek óta képtelenek (vagy nem akarják) tudomásul venni. Az is előfordul, hogy olyan ember ír a színA kőszívű ember fiaiban Siposs Jenő játssza Haynau szerepét. Mindössze egy jelenetben szerepel, de a jelenet végén mindenütt felhangzik a taps. Sokáig megmagyarázhatatlannak tűnt: miért? A színész alakítását tapsolja a néző, vagy a vérszomjas Haynau cselekedeteit? Egy nézőkkel való beszélgetés során aztán kiderült minden: a néző egy magatartásformát tapsolt meg — amelyet azonosnak vélt a magáéval. A taps mindig akkor csattant fel, amikor bekövetkezett Haynau „pálfordulása“, amikor kimondta a „varázsszót“: „Megkegyelmezek ...!“ Sajnos, nagyon gyakori az ellenkező példa is. Ján Solovic „Meridián“ című színművében Holocsy István játssza Ilja szerepét. Egy jőiskolásról van sző, aki nem tudja befejezni a tanulmányait, mert mindent protekció útján szeretne elérni. Amikor apja, az egykori partizán és veterán pártharcos, nem hajlandó teljesíteni fia kívánságát (intézze el neki, hogy vegyék fel egy kiemelt üzembe mérnökként, anélkül, hogy befejezné a tanulmányait! — a nézők fiatalabbik része nem az apával ért egyet, aki csak egyenes úton képes járni, hanem a fiával, mert az apa — úgymond — nem teljesíti apai „kötelességét“). Ügy látszik, napjainkban annyira elterjedt a felvételi körüli „bundázás“, hogy a diákok egy része ezt tartja „természetesnek“. Másrészt egyfajta hamis tudatban élnek, miszerint „rajtuk köteles mindenki segíteni“... A diákoknak ez a csoportja nem veszi észre Iljában azt a magatartást, amely csak zsákutcába vezethet. Ez az embertípus ugyanis egész életében csak kapni szeretne — ellenszolgáltatás nélkül. Az, eredmény: nem képes valamirevaló emberi kapcsolatot teremteni senkivel — sem a szüleivel, sem a feleségével. Mindenkit hibáztat — pedig a hiba benne van. Sok esetben vezet tragédiához ez a magatartás (mégis mennyi diák között népszerűi). Elvben a színház (a színész és a rendező) is hibáztatható: olyanra formálta a figurát, amely nem ellenszenvet. hanem együttérzést ébresztett a nézőben. Sietek gyorsan leírni: ebben az esetben szó sincs erről. Előfordul, hogy az ember a kéket pirosnak, a zöldet sárgának látja. Ilyenkor többnyire nem a színekben és a színmutogatókban van a hiba, hanem a színérzékelőben vagy a környezetben, amely deformálja a színérzékelést. Elmotidok erre egy példát a saját életemből. Három évig jártam már iskolába, de még alig tudtam írni- olvasni. Hiába tűnt fel mindez a szüleimnek, abban az időben (1950—53) még nem tartott az iskola szülői értekezleteket. A háromévi tananyagból vajmi keveset sajátítottunk el, tanítóink mégis büszkék voltak ránk. s a falu elöljárósága is büszke volt az iskolára. Miért? Mert az Iskola jelentőségét nem aszerint mérték, hogy mennyi tudomány birtokába jutottak a tanulók, hanem aszerint, mennyire segítik a hnb-t a különböző munkákban. Ma talán így is mondhatnám: ez az iskola inkább volt agitációs központ, mint a tudomány tárháza ... Sárgát „mutattak“ — a környezet mégis kékre változtatta, kéknek tükrözte, kéknek láttatta velünk. Lehetséges, hogy sok esetben a színházlátogatásra csupán azért kerül sor, hogy egy iskola, egy üzem. házunkról, aki évek óta be sem tette hozzánk a lábát, egyetlen előadásunkat sem látta. Előfordul, hogy olyan nyilatkozatok hangzanak el a színházról, amelyekből nyilvánvaló az illető tájékozatlansága... Hányszor elhangzik a kívánság a színházban: bár csak íróink, költőink, kritikusaink, szerkesztőink, „druk- kolőink“ stb. úgy ismernék a mi munkánkat, ahogy mi ismerjük verseiket, regényeiket, cikkeiket, lapjaikat, munkájukat.. .1 Hazai magyar kulturális életünk szemmel láthatóan szerkesztőség-központú. Itt igyekszik elhelyezkedni a legtöbb író és írásértő. Csak akkor kerülhet bármi a „minőségi áruk jegyzékébe“, ha a központi lapokban kellő méltatást kap. Csak az „van“, amiről a szerkesztőségek is „tudnak“. Ez az állapot önmagában véve nem elvetendő, de nem is kielégítő. Hazai magyar szerkesztőségeink soha nem fogják tudni egy kalap alá hozni kialakulófélben levő kulturális életünket ... Hovatovább harminc éve tart irodalmunk harmad- virágzása — de vajon milyen mértékben beszélhetünk hazai magyar kultúráról? Kulturális életünk szerkesztőség-központúsága ellenére erősen szétszóródott. Van ugyan saját elméleti pedagógiánk, nyelvkutatásunk, vannak szociológusaink, közművelőink, történészeink, közgazdászaink stb., stb., de sok esetben alig tudunk egymásról. Ez a szétforgácsoltság oda vezet, hogy az ember sokszor felteszi magának a kérdést: Miért „látható“ jobban a romániai és a jugoszláviai magyarok „kultúrája“? Kultúránkat, kulturális életünket az írószövetség magyar szekciója tudná leginkább összefogni. Nincs róla tudomásom: van-e az írószövetség magyar szekciójának drámai vagy nyelvészeti, műfordítói stb. csoportja ... Húsz éve várjuk, hogy megszülessen a „mérvadó“ csehszlovákiai magyar dráma. Közismert megállapítás: a dráma nagyon igényes műfaj; a tehetségen kívül bátorság is kell egy színpadi mű megíráséhoz. Ha íróink a színházat is elkerülik és az írószövetség magyar szekcióján sem folyik szakosított munka, akkor két fórummal szegényebbek. Az évek pedig könyörtelenül peregnek ^ tovább, íróink közül többnek van „drámaírói alkata“. Nemcsak önmagákat: mindnyájunkat megkárosítják, ha a drámaírás helyett „fontolgatással“ töltik az időt... Elszigeteltség vagy erőtlenség? Vajon hogyan és mikkor kerülhet ki formálódó kultúránk az elszigeteltségből, hogy nagyobb mértékben megnyilvánulhasson társadalomformáló ereje; hogy a hazai magyar dolgozót egy olyan szocialista kultúra inspirálja, amely döntő módon befolyásolhatja tudatát, illetve irányíthatja a fejlődését iskolás korától kezdve haláláig? Beismerem: kérdéseim néhány esetben érdekesek és talán túlzottak is — de egyetlen esetben sem alaptalanok. Az érdességet és a túlzást azért választottam segédeszközül, hogy megpróbáljak másokat is szóra bírni... Talán nem is lesz nehéz. Vagy — tévednék? ... KMECZKÚ MIHÁLÍ VOLT-E SZÍNHÁZBAN A NÉZŐ?
