Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-05-09 / 19. szám

10 Pavel Minarík immár har­madszor költözködött. Két oka is volt arra, hogy saját főbér­leti lakást keressen, az egyik, hogy ismét megnősült, a másik pedig, hogy szabadulni akart a szolgálati lakásba távollétében behatoló CIA-spiclik idegesítő látogatásaitól. Magánlakásban az ilyen akciót mégis nehezeb­ben lehetett lebonyolítani és eredményesebben védekezhe­tett a CIA mindent fürkésző kí­váncsisága ellen. Az új lakásnak az volt az előnye, hogy az Anna-templom- tól csak négy megálló válasz­totta el a Tivoli-hídtól. Ennek szomszédságában emelkedett a Szabad Európa Rádió épülete és itt volt a hírlapárusítás, ahol Pavel az újságokat vásá­rolta. Többnyire gyalog ment, hogy egy kis lelki tornagya­korlattal készüljön az új nap­ra, amelyről soha nem tudta, milyen meglepetéseket tarto­gat számára, vagy milyen lehe­tőségeket küldetése teljesítésé­re. Reggel nagyon türelmesen borotválkozott, nem sietett, mert ilyenkor töprengett jövő terveiről, értékelte eddigi tevé­kenységét, osztályozta és a he­lyes összefüggések szerint cso­portosította észrevételeit. Gyak­ran kérdezte önmagától, hogy meddig tart még ez a bevetés. De ekkor ezt még senki sem tudta, a prágai elvtársak sem. Szinte lehetetlen volt előre megmondani, hogy a körülmé­nyek mikor teszik lehetővé a visszahívását. Erre sor kerül­het egy hét, egy hónap, egy év, de esetleg három vagy öt év múlva. Pavel ilyenkor And- rej Czechowiczra gondolt .akit a küldetése teljes hét évig kö­tött a Szabad Európához. Nem is sejtette, hogy számára is a hetes jelenti majd a szeren­csét, hogy hét év múlva ér vé­get élete leghosszabb szerepe. Annyit azonban bizonyosan tudott, hogy a „müncheni köz­játék“ egyszer befejeződik. És ez volt az alapvető különbség közte és a többi emigráns kö­zött, az utóbbiak számára ugyanis nem mutatkozott sem­miféle kivezető út. Milyen so­kan lehelték ki már a lelkűket és bánták meg tettüket életük utolsó pillanatában! Egyszer ellátogatott a Szt. Márton téri Ostfriedhofba (Keleti Temető — a szerk. megj.j, ott hántol­ták el a legtöbb cseh emig­ránst. Ettől az emléktől bor- zongott, mert a látogatás után nem sok hiányzott ahhoz, hogy parancsra se várva hazatérjen. Akkor történt ez, amikor na­gyon szorgalmasan tanult né­metül és egy barátnője segí­tett a konverzálásban. Egyik este kocsival vitte haza és ép­pen az Angol Kert főútján sú­lyos baleset érte. Barátnőjével együtt eszméletlen állapotban szállították kórházba, ahol ké­sőbb sokat gondolkodott az emigránsélet szomorú befejezé­séről. Azonban tudta, hogy ha nem élte volna túl a balesetet, az elvtársak nem hagyták vol­na idegen földbe temetni. A sajtó és a rádió révén na­pi kapcsolatban volt a hazával. Szívesen olvasta a Mladi'/ svet­et, nagy figyelemmel tanulmá­nyozta a képanyagot, amelyek láttatták mindazt, ami otthon történt, a nagyszabású változá­sokat, a szocialista építés ered­ményeit. Ezek annyira lenyű­gözték, hogy gyakran nem is tudatosította azt a sok hazug­ságot és rágalmat, amit a mik­rofonba kellett beolvasnia. A hazájában elért eredmények felett érzett büszkeség adott erőt ahhoz, hogy leküzdje azt az utálatot, amit a Szabad Euró­pa környezete ébresztett ben­ne, ez adott erőt ahhoz a rend­kívüli önmegtagadáshoz, amire a sok pletyka és hitványság be­olvasásához volt szüksége. Otthonában esténként Prágát hallgatta, de érzéseit senkivel nem oszthatta meg. Ilyen szol­gálatban csak néhány pillanat adhat lelkesítő erőt az ember­nek és a pszichikai tréning erő­síti lelki egyensúlyát, belső nyugalmát, amire nagy szüksé­ge van, mert csupán ezzel vé­dekezhet a minden lépését fe­nyegető külső provokációk el­len. A lelki szilárdságot külö­nösen veszélyeztetik azok a pil­lanatok, amikor az ember úgy érzi, gyanússá lett. Pavel - is emlékezett egy ilyen esetre, ami szerencsésen végződött. Achbergben történt, az emig­ránsok egyik gyűlésén, ahová olyan nagynevű torreádorokat hívtak meg, mint Sik és Peli­kán, Kusák, a Student egykori főszerkesztője, de nem hiá­nyoztak a szabadeurópások és Pachmann nagymester sem, aki önmagának adott mattot és je­lenleg nyugatnémet klerikális állampolgár. Többek között ar­ról beszéltek, hogy vajon ki le­het a hírszerző, ki tájékoztatja Prágát, hogy olyan gyorsan tudja kommentálni az emigrán­sok különféle gyűléseit és azo­kat a különböző eseményeket és jelentéseket, amelyeket csak a Szabad Európából sze­rezhetett meg. Pavel akkor úgy érezte, hogy hangyák másznak a hátán, de Pelikán nagyon gyorsan megnyugtatta, ugyanis kijelentette, hogy a hatvan­nyolcas emigránsok közül sen­ki nem dolgozik Prágának. A csehszlovák hírszerzés te­rületén akkoriban olyan nagy volt a felfordulás, hogy sen­kit nem vethettek be. A gyűlés résztvevői közül egyedül Pavel tudta, hogy éppen a hírszerzés­ben maradtak olyan elvtársak, akik az egész bonyolult idő­szakban megőrizték jellemüket,- internacionalista politikai meg­győződésüket. Büszke volt arra, hogy ezek közé tartozott. A Rudé právo is segítette ab­ban, hogy kitartson az ellensé­ges környezetben, és nyilván ő volt a Szabad Európában az egyetlen, aki a Rudé právót ol­vasta. A többiek csak néha vet­ték a kezükbe, olyankor, ami­kor azt a feladatot kapták,, hogy valamelyik cikkre vála­szoljanak. Ez rendszerint Jez- dinsky volt, aki a Rudé právő- ra „szakosította“ magát. Egy­szer a kantinban egy pohár bor mellett azt is elárulta Pa- velnak, hogyan „dolgoznak“ a szabadeurópások ezzel a lap­pal: „Tudod, hogyan kell bel­politikai kommentárt ^írnod a Szabad Európa számára? Elő­ször három percig a Rudé prá- vőt kell olvasnod, utána két percig mérget kell köpnöd.“ Azonban Pavel számára a legerősebb erkölcsi támasz az a tudat volt, hogy kommunista. Pavel a megszokott úton járt működési helyére. Gondolatban csak ennek nevezte a Szabad Európát, nem pedig munka­helynek. Megkerülte a Szt. An- na-templomot, a kis utcákon át jutott a Prinzregentenstrasséra, onnan az Oettingenstrasséra, ahol a park hátterében emelke­dett a hírhedt fehér épület. Pa­vel szívesen sétált a városban, amelyről valamikor azt olvasta, hogy a korlátlan lehetőségek városa. Úgy látszik ez igaz, gondolta magában a Szabad Európával kapcsolatban. Vala­ki még a kezdet kezdetén azt mondta neki, hogy München tele van vállalkozó szellemű emberekkel, művészekkel, kül­földiekkel és főleg szökevény emigránsokkal és ennek követ­keztében a városlakók száma évente 10 ezer bevándorlóval nő. Valaki azt is mondta, hogy München hangulatos, kényel­mes — „gemütlich“. Valóban az, de csak azok számára, akik­nek pénzük van. És végül is, ezek az élvezetek mindenütt megvásárolhatók. Azt Pavel *is elismerte, hogy a Szabad Euró­pa Rádióban dolgozó emigrán­sok jól élnek, de idegesen, mert egyik sem tudhatja, hogy az amerikaiak mikor rúgják ki. Egyelőre persze figyelemre se méltatják, hogy elárulják a ha­zájukat és hogy a hazához ugyanolyan gyűlölet fűzi őket, mint a CIA-ügynököket, vagy a szudétanémeteket. Mindez un­dort keltett Pavelban. Különö­sen az, hogy néhány szökevény is csatlakozott a szudétanéme- tekhez. Ezért nem volt képes soha átlépni a Hofbrüuhaus — az első hitlerista puccs színhe­lyének küszöbét. Pavel újságokat vásárolt, majd nézte a CIA-uraságokat, akik reggeli teniszpartival szí­nesítették a munkanap kezde­tét, hiszen nem kellett ponto­san érkezniük a helyükre. Az­tán belépett az előcsarnokba és Josef Pejskarral találkozott. Mi­vel a jövőben is találkozunk vele, hasznos lesz őt bemutat­ni. Mr. Tulka Kövessük tehát szép csende­sen Pavelt: Feltételezzük, hogy szolgálati igazolványunk is van, az őrség az üvegezett bejárat mögött nem állja el az utunkat, aztán kalapunkat kézbe fogva, szólaljunk meg: — What is a surprise! Good Morning, Mr. Pejskar, how are you? — Micsoda? Mit »hajt? — kérdi ijedten Mr. Pejskar, aki természetesen nem tud angolul. — Semmi, semmi. Csak ép­pen üdvözöljük önt, Pejskar úr, és a becses egészsége felől ér­deklődünk. — Vagy úgy! Köszönöm a fi­gyelmességet. Nagyon jól ér­zem magam. ' — Es ist uns ein Vergnü- gen... — Na, ne tréfáljanak foly­ton ... — Bocsánat — mentegető­zünk, amikor megállapítjuk, hogy Pejskar úrral ezen a nyelven sem boldogulunk. — Megengedné, hogy köze­lebbről bemutassuk? Az ön sze­mélye, viharos élete annyira hírhedt, hogy érdemes a nagy nyilvánosság elé tárni. Ez meghatja Pejskar urat, hi­szen az olyan politikusnak mint ő, nem árt egy kis rek­lám. Csak parancsoljanak, ké­rem, semmi akadálya ... Josef Pejskar 1948 februárja előtt a Sióvá národa című lap adminisztrátora volt Znojmó- ban, majd reakciós magatartá­sa jóvoltából a lap járási szer­kesztője lett. Megszervezte az illegális határátlépést Ausztriá- Da és számos hlinkásnak, gárdis­tának és kollaboránsnak segí­tett megszökni a megérdemelt büntetés elől. Amikor aztán az ő talpa alatt is égni kezdett a talaj, ugyancsak Ausztriába szökött. Egyébként erről érdekes részletekét közölt abban a le­vélben, amit 1948. november 15-én küldött Chicagóba, Jarmi- la Zácková volt képviselőnő­nek. Ezt a levelet már Bécsben írta. „Tisztelt Jarmila Testvér __ zn ojmói illegális pártszerveze­tünk a börtön elől futó embe­reket segítette át Ausztriába (összesen 96 személyt). Emel­lett megszervezte a táviratkap- csolatot a külföld és a párt brnói, valamint znojmói illegá­lis vezetősége között. A morva területen a hírlapárudákat el­lenőriztem, ez volt a valódi te­vékenységemet leplező hivata­los foglalkozásom, mert Krou- pa testvér megegyezett Zmuda igazgatóval, hogy így teljesít­hetem legjobban a párt területi illegális vezetőségének utasítá­sait. Ez év júniusában a morva terület számára is megalakítot­tuk a vezetőséget, hogy az il­legális tevékenységet irányít­hassuk ... Bécsben a Barakk Egyesületben levő testvérek vettek pártfogásukba. Gyakran emlegettünk Benneteket, Jarka Uhlífovát, Téged és mindazo­kat, akik Bécsen keresztül mentek. Mi is a Ti nyomotok­ban járunk. Az amerikai CIC segítségével november 16-án Innsbruckba költözünk ... Mi­vel az amerikai hivataloknak szükségük van a szolgálataink­ra, gyorsabban intézik az ügyünket. A CIC-től ígéretet kaptam, hogy együttműködés esetén a mi embereink ügyeit előnyben részesítenék és gyor­sabban intéznek, tehát ez azt jelenti, hogy Veletek együtt­működve az embereinket to­vábbra is irányíthatnánk ...“ Most pedig nézzük meg, hogy milyen előnyökben része­sült Josef Pejskar két évvel ké­sőbb. Amikor 1950-ben meg­kezdődtek a Szabad Európa megalakításának előkészületei, Pejskart meghívták Münchenbe, ahol a Possartstrassen rendez­te be irodáját Pavel Tigrid, a cseh adás jövendő igazgatója. A New York i központban egyelő­re még Ferdinand Peroutka tet- szelgett az igazgató szerepé­ben. Tigrid közölte Pejskarral, hogy hajlandó őt a Szabad Eu­rópa cseh szerkesztőségében al­kalmazni, de előbb ellenőrizni fogják, és ez nem olyan egy­szerű dolog. Az ellenőrzés, vagy szaknyelven „Screening“ egy évig is tarthat. Tigrid a szomszédos épület­be küldte Pejskart, a CIA Se­curity—-Office helyiségébe és rövid idő múlva egy bizonyos Mr. Otto elé került. Lelkendez­ve rohant az amerikaihoz, egy­más kezét szorongatták és már túl is jutott a screeningen. Ki­derült, hogy még Tigrid sem tud mindent, pedig ő mindent tudónak hiázi magát. Ha sejtet­te volna, hogy Mr. Otto volt az a hírszerző főnök, aki Pejskart egészen az 1948-ban bekövet­kezett szökéséig Bécsből irányí­totta, akkor nem fecsegett vol­na annyi ostobaságot a scree- ningről. És mivel Mr. Otto, vagyis az amerikai hírszerző szolgálat elégedett volt Pejskar úr egykori illegális államelle­nes tevékenységével, Josef Pejskar minden nehézség nél­kül került be a CIA fiókválla­latába, a Szabad Európába. Mint a Szabad Európa újdon­sült szerkesztője, felvette a Jo2ka Pero (Toll Józsi) álnevet. Ugyanis a toll volt a nemzeti szocialisták címerének az egyik fele — a másik fele pedig egy kalapács^ Természetesen Jojó­nak a kalapács túlságosan for­radalminak, „prolisnak“ tűnt fel, elvégre ő egész életében értelmiséginek tartotta magát. Viszont az augusztus utáni emigránsok — publicisztikai ké­pessége! alapján — átkeresztel­ték Jo2ka Tulkának (Ceruza Jó­zsi). ; Amikor a ClA indítványára és védnöksége alatt megalapí­tották a Ceské slovo című emigráns lapot, a szerkesztőség élére saját emberüket — Pej­skart állították. Nehogy valaki kételkedhessék abban, hogy a CIA, a Szabad Európa és a Ceské slovo egy és ugyanaz a cég. Végül is a Ceské slovo minden zugfirkásza a CIA és a Szabad Európa érdemes ká­dere. Pe skar egyébként gondosan ügyel a jó hírére. Például nem szereti, ha besúgónak nevezik. Még hogy ő? Nem, Pejskar so­ha! Azért fogalmazza olyan ta­pintatosan a leveleit, mint pél­dául az 1961. március 3-án kel- tezettet: „Nem akarok besúgó lenni és nem leszek az. De vannak dolgok, amelyekre egy- egy személy megismerése érde­kében, rá kell mutatni. Nálam járt Franto Runza és egyebek között elmondta... Ha érde­kel, F. Runza közli a részlete­ket.“ Pejskar azért vigyáz nem lé­tező jó hírére, mert az emig­rációval kapcsolatban táplált vágyai távolról sem teljesültek. Sokáig kellett olyan nemzeti szocialista nagyságok árnyéká­ban meghúzódnia, mint Zenki és Firt. Ennek ellenére egész idő alatt igyekezett olyan lát­szatot kelteni, hogy ő a trón­örökös — Zenki utódja. És ta­valy, Zenki halála után, szűk körben valóban kinevezte ön­magát az emigrációban élő nemzeti szocialisták vezérének. Mint ismeretes, Petr Zenki volt a Szabad Csehszlovákia Ta­nácsának elnöke. Ez a tanács, amit egy ideig menekültkor­mánynak akartak beállítani, teljesen a CIA kezében van. Ez a szervezet tömörítette a reak­ciós pártok vezető politikusait és képviselőit, tehát a tanács ügyeibe az emigráció sorkato­náinak nem volt beleszólásuk. A hangadók természetesen az amerikai főnökök voltak, hi­szen ők fizették a bohócpará­dét. A hatvanas évektől kezdve semmiféle hivatalos tevékeny­séget nem fejt ki, csupán fik­tív egyesület, amelynek fiktív elnöke volt, Zenki személyében, akinek azonban az amerikaiak egészen a haláláig valódi dol­lárokkal fizettek. Az egyesülés azzal a rögeszmével együtt szűnt meg, hogy tagjai ameri­kai tankokon vonulnak be Prá­gába. Tehát ki kellett alakítani az új emigránsközpontot, éspedig az amerikaiak parancsára — Európában. Ezért aztán néhány önjelölt gyűlt össze 1972. októ­ber 28-án, a külügyminiszterek első helsinki tanácskozásának előestéjén és megalakították a Szabad Európa Csehszlovák Ta­nácsadó Testületet. A halott árnyak egyesülete Ez a Tanácsadó Testületnek nevezett gittegylet senkit nem képvisel. Első tagjai önmagu­kat nevezték ki és maguk ne­vezték ki utódjaikat is. Ez volt a nagy lehetőség Jozo Pejskar számára, erre a pillanatra várt régóta. Ezért azonnal kinevezte magát a gittegylet főtitkárá­nak. Végre megkoronázhatta önmagát, végre az emigránsok fejére nőhetett. Itt azonban ismerni kell a kulisszatitkokat is. Természete­sen nyugaton semmiféle emig­ráns politikai egyesülés nem alapítható úgy, ahogy azt Pej­skar elképzelte. Ha ez lehetsé­ges lett volna, akkor Jozo már régen valamilyen maga alapí­totta egyesület trónján üldögélt volna. De aztán az amerikaiak úgy vélték, hogy szükségük van valamilyen egyesületre, ami a Szabad Európa informá­ciós és hírszerző fiókintézete, de ugyanakkor a kémállomás kényszerítő tényezője is lehet­ne. Ezért lehetett az egyesület főtitkára Jo2ka Pejskar, a 100 százalékos amerikai lakáj, a CIA kegyence. Hangsúlyozni kell, hogy ma már az egész egyesület 'mellékszereplő, akik közül senki sem tudja, hogy mit is főznek tulajdonképpen Pejskar titkárságán. Évente egyszer közgyűlést tartanak, meghallgatják a beszámolókat, beszélgetnek, aztán újra elvál­nak egymástól. /Folytatjuk) 1976. V. 9. JIRÍ STANO:

Next

/
Oldalképek
Tartalom