Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-02 / 18. szám
197«. V. 2. N C/3 — Van ám nekem görbebotom is, de én ezt szeretem. Menjünk ezzel. — Ahogy gondolja, Mihály bácsi. És elindulunk, tavaszi fényben, porkergető szélben a töltés másik oldalára, a Dunához. Egy kőhajításnyira folyik Kiss Mihály csinos portájától, mégis messzire. Legalábbis így érzi a szív, a tüdő, a láb. A lélek másképp, szerinte sehol máshol, egyenesen benne folyik a Duna. — Mindennap kimegyek, ma reggel is kint voltam, beetetni a halakat, hogy odaszokjanak. A fűzfabot alig hallhatóan koppan az aszfalton. Segíti az életet — talán éppen zöld színével — előre. Fegyelmezetten igazodik a lábhoz, amelyre szinte rátapasztja a vastag bársonynadrágot a szél. — Nyolcvanhárom éves vagyok. Annak köszönhetem ezt a sok évet, hogy mindig a természetben éltem. Sokat megyek ma is, hogy el ne felejtsem a járást. 1952. március 1- én abbahagytam a dohányzást. A szemorvos, amikor egyszer vizsgált, és közelhajolt hozzám, azt mondta, büdös vagyok. Hát abbahagytam. Ha tovább dohányzók, biztosan elpusztultam volna. Ereszkedőben a töltésen, előbbre siet a fűzfabot. Most igazán szükség van rá. mert Mihály bácsi már a Dunát nézi. — Ez még csak egyik holtága, de továbbmegyünk, a mércéig — mondja, majd néhány perccel később német hajó maradványait mutatja, azután azt a helyet, ahol egy szovjet hajó futott aknára, a második világháborúban. Emlékmű is áll itt, zöldülő bokrok koszorújában őr zi a múltat. — No, itt a vízmérce! — Megnézem, mennyit mutat — mondom, és lesietek a szűk lépcsőn. — Nem tudja azt maga leolvasni — szól utánam, és ugyancsak elindul lefelé. Ma már jóval lassabban, mint évekkel ezelőtt, évtizedeken keresztül. — 160—170 között kell lennie. Mint mondtam? 170. Ez a szám már nem íródik be abba a nagy füzetbe, amelybe Mihály bácsi 1941 óta naponta jegyezte — előbb hivatalból, nyugdíjazása után meg azért, hogy tudja, mikor lesz áradás, mikor lehet sok halat fogni —, mennyi a Duna vízállása Medvénél. A szeme idén már nem engedte meg, hogy tovább írja a nagy folyó történelmét — számokban. Sárgára festett betongyűrű. Mihály bácsi ülőkének nevezi. Ezen szokott megpihenni, erről utazgat a múltba, gerincerősítő tájakra, majd vissza a jelenbe — örömbe. TEREMJEN FÖLD, ÉPÜLJÖN HÁZ Fűzfák ülnek körülöttünk, nem ér a szél, előttünk fut el, folyó hátán lovagol. Melegünk van, levetjük a kabátot. — Mielőtt jött, épp azt a dalt studíroztam, amit egy színdarabban kellett volna elénekelnünk. 19-ben, Ekelen. Ügy kezdődött, hogy: Megérett a búza, megpendül a kasza. A darabot nem mutattuk be. mert a próbán elfogtak néhányun- kat, és Havára vittek. Nemcsak színjátszó csoportnak voltunk tagjai, hanem a föld- és erdőmunkások szakszervezetének is. Megtudták, hogy szervezkedünk, Kun Béláékhoz akarunk csatlakozni, hát jöttek és vittek. Amikor hazatértem, hiába kerestem Ekelen munkát, ott többé nem kaptam. Sokat próbált ember Kiss Mihály. Ha* nem mondaná, elmesélné keze, arca, hány helyütt dolgozott, hányféle munkát végzett, hogy megéljen — és éltessen feleséget, öt gyermeket. Közben, mint harcos lelkű kommunista, -»másokért, szebb jövőért is dolgozott; 1921-ben részt vett az ekeli pártszervezet megalakításában. — Már fel sem tudom sorolni, 1931-ig mi mindent csináltam. Mezöék, Steinerék adtak munkát. Komáromban, a Dunánál szeneltem. Tudja, mi az a vályogvetés? Megpróbáltam azt is. Meg hogy mi a munkanélküliség. 1931-ben lettem gátőr. Az is úgy, hogy elődömről azt mondták a kórházban, már úgy se megy innen ki élve, mehetek a helyére. Bogyón, és Vásárúton gátőrködtem, aztán 1941-től 1960-ig itt, Medvén. Nem messzire innen, egy gátőrzóházban laktunk. Hat kilométer töltés és húsz kilométer csatorna tartozott hozzám. A töltést naponta, a csatornát hetenként kétszer kellett bejárni. Télen is, a nagy hóban. Aztán jnefí küldtem mindennap a jelentést a víz állásáról. — Nem akart innen soha elmenni, Mihály bácsi? — Szerettem volna visszatérni Ekeire, de a halászat kedvéért maradtam. Pontyra halászok, nagyon erős hal, élvezet kifárasztani. — Térjünk vissza a múltba. Emlékszik-e régi május elsejékre? — Kettőre emlékszem jobban. Rezesbandával vonultunk Ekeiről Komáromba, a Ráckertbe. Nagy Gyula vagy Major István adott elő, már nem tudom. Katonák őriztek, pedig volt engedélyünk. Egy másik május elsején rendőrkordon állta utunkat, aztán lovascsendőrök intéztek el bennünket. Széjjelfutottunk, de a Rozálián ismét találkoztunk. Emlékezetes május elseje volt. Amikor megjelent Steiner Gábor vagy Major István, a munkások tűzbe mentek volna értük. Az évszámokra nem emlékezik, összemosta őket az élet. — Nem tudja felfogni, nem is lehet elmondani, mit jelentett nekünk a május elseje. Ha ide kijövök, azon jár az eszem, milyen jó ma élni. Örülök, hogy amiért mi éltünk és dolgoztunk, elértük. Felállunk, indulunk hazafelé. Fúj a szél. — Jó lesz fölvenni a kabátot — mondom. — Már nem veszem fel. Megyünk, nekidőlve a szélnek. Vontatóhajó úszik fölfelé a Dunán. — Hány uszályt húz? —kérdi Mihály bácsi. — Hármat. — Akkor biztos Passauba mennek, addig hajózható a Duna. Vajon meddig az élet? A töltésen megállunk. — Két perc pihenő. Ennyire mindig leülök itt. Aztán tovább megy. Közel a Kis-Dunához, a vásárúti szövetkezet földjén fóliasátrak emelkednek. Paprika zöldül alattuk nemsokára. Hogy gazdag legyen a termés, idősebbek, fiatalok művelik, munkálják a talajt, gondos kezekkel, hozzáértőn. Bugár Géza bácsi „árkol, hogy a fóliát fel ne fejtse a ‘ szél“. Hetvenéves. Napbarní- tott arca, kemény tenyere me- 1 sél, akárcsak a Kiss Mihályé. Rengeteg szerszámot szorítottak ujjai, hogy teremjen a föld, ( épüljön a ház. Ma sem nyugszik, színes inge alatt tüzek lo- j bognak, fűtik életét, szólítják • kezét — munkára. Nem nagyon válogathatott ő sem. Tizenhárom éves korától végezte, amit kellett, amit lőhetett. Az elsők között lépett az akkor még önállóan gazdálkodó felsővámosi szövetkezetbe, amelynek 1955-től 1957-ig elnöke volt. — A száraz pecsétet a kezembe nyomták, csináld. A nehéz évek akkor utánunk voltak. 55-ben már elég helyesen fizetett a szövetkezet, aztán évről évre jobban. Később csoportvezetőként dolgoztam, egészen nyugdíjazásomig. — Jól érzi itt magát, Géza bácsi? — Jó itt. Korán kelek, bekészítek az asszonynak fát, vizet, aztán jövök. Beszélgetünk, de a munka is megy. Olyan embert nem szeretek látni, aki csak azt lesi. mikor lesz négy óra. — Szereti-e a tavaszt? — Szeretem, mert akkor van a legtöbb munka. Ha kitavaszodik, meg nem tudok maradni otthon. Belebetegednék, ha otthon kellene maradnom. Ha mást nem, hát felülök a biciklire, és körüljárom a határt. Örömmel nézi az ember. Most melegágyakat csinálunk, már huszonhat darab elkészült. Délután jöttem át a fóliákhoz. ' Két ujja között észrevétlenül végigégett a cigaretta, de a parázs nem bántotta kezét. — Cigarettával is lehet dolgozni. Mondtam is már nem egyszer, de azt szokták rá válaszolni, hogy „Mi az, bele akar halni a munkába?“ Május elseje a munka ünnepe, a munkások ünnepe, a Kiss Mihályoké. a Buzgó Gézáké. — Én még egyetlen május elsejét setn szalasztottam el. A tavasz legszebb napja, a természet kinyitja összes ajtaját, és kiereszti, ami a földben van. Fölszabadulton, nyugodtan vonulhatunk fel, szép ruhában, zeneszóval. Ma már örül a nép, nem kell félnie a holnaptól. Beszélgettünk volna még tovább, de Géza bácsi az órájára nézett. Négy lesz öt perc múlva. Nem akarta beszélgetéssel befejezni a napot... BODNÁR GYULA Az 1900-as generáció című ciklusból (Tóthpál Gyula felvétele)
