Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-25 / 17. szám
ÚJ szó i v \ MŰVÉSZET ÉS „MŰVÉSZET” • / szlovák Írók INTERJÚKÖTETE A csehszlovákiai magyar irodalmat figyelemmel kísérő olvasók emlékezetében bizonyára még nem halványult el a Vasárnapi 0] Szó tavalyi évfolyamának népszerű rovata, a Sokszemközt cím alatt közölt, húsz hétig tartó íróportrésorozat. LuboS Jurík jóvoltából, akinek Rozhovory (Beszélgetések) című interjúkötete nemrégiben jelent meg a Smena kiadó gondozásában, most arra nyílik lehetőségünk, hogy a szemléletükben az Üj Szó Sokszemköztjéhez hasonló, formájukban viszont jóval terjedelmesebb interjúkból megismerjük a kortárs szlovák irodalom jeles alkotóit gondjaikkal és terveikkel. Eubofe Jurík interjúi tizennégy alkotót mutatnak be, a szlovák irodalom másmás nemzedékéből, a legidősebbektől az úgynevezett ifjabb középnemzedékig: A prózaírőkat Vladimír Mináő, Peter faros és Vincent Sikula, a drámaírókat a MATESZ előadásaiból ismert ]án Solovlé, a költőket Vladimír Reisel, Vojtech Mihá- lik, Milan Rufus, Lubomír Peldek, fozef Mihalkovié és fán Simonovié, az irodalomtörténészeket és kritikusokat pedig Alexander Matuska, Daniéi Okáli, Ján Stevöek, valamint Stanislav Smatlák képviseli. A beszélgetések eredetileg a Nővé slovoban láttak napvilágot, 1973 és 1975 között, abban az időszakban tehát, amikor az 1968—69-es eszmei válságot leküzdendő, sok szó esett a kultúra és az Irodalom szocialista jellegéről, és elkötelezettségéről, társadalmi felelősségéről, tudatformáló hatásáról, a művészet és a valóság kapcsolatának és kölcsönös viszonyának kérdéseiről. Ezekben az években, mint Vladimír Mináő rámutat, az írónak ismét meg kellett találnia a maga helyét a társadalomban, tisztáznia kellett világlátásának eszmei alapjait, a valóságábrázolás esztétikai kérdéseit. Eubos Jurík interjúiban ennek megfelelően a személyes ars poeticákra vonatkozó kérdések általános kultúrpolitikai és művészetfilozófiai problémákkal ötvöződnek, miközben néhány gyakorlati kérdés valóságos vezérszólammá erősödik. A legfontosabb és legtöbbet vizsgált kérdések: az írói elkötelezettség fogalma, a minőség ismérvei, a költészet helye, szerepe és hatása a társadalomban, a kritika feladatai, a fiatal nemzedék próbálkozásai és eredményei stb. Ezek a kérdések nem ismeretlenek a mi irodalmunk háza táján sem; az interjúk számtalan olyan szempontot és gondolatot vetnek föl, melyek előrevihetik a szlovákiai magyar írásbeliséget is. Ilyen mindenekelőtt az irodalommal szemben támasztott minőségi követelmények hangsúlyozása. Vladimír Mináő rámutat arra, hogy bizonyos fogalmak (pl. a „kimondottan elkötelezett“ jelző) meglehetősen labilisak, nem minden esetben vonják maguk után a művészi színvonalat. A fogalom- tisztázás sürgősségére hívja fel a figyelmet Vincent Sikula is, mondván, hogy a kritikának el kellene választania egymástól a valódi szocialista realizmust és az esztétikailag értéktelen alkotásokat. Felfogása szerint a szocialista realizmus nem szájbarágó módszer, nem valóság- szimplifikálás, ahogy azt a könnyítésre hajlamosak vélik, hanem művészi erőfeszítés, állandó keresés, formaképzés és -alakítás. Hasonlóan vélekedik erről a kérdésről Vojtech Mihálik is, hangsúlyozván, hogy a sematizmus, melyet a vulgáris és rosszakaratú művészfilozófia gyakran a szocialista realizmussal azonosít, nem irodalomtörténeti fogalom, valójában tehát nem kötődik a szocialista realizmushoz, mint alkotó módszerhez; ott és akkor jelentkezik, irányzatoktól függetlenül, ahol és amikor a művész — ismeretelméleti és filozófiai bizonytalanságok miatt — a valóságnak csak a felszínéig jut, abszolutizál egy életérzést, torzít bizonyos jelenségeket. Ebben az értelemben a Nyugatról beszüremlő, kritikátlanul elfogadott avantgar- de, az erkölcsi értékek tagadását'jelentő ösztön-irodalom lényegében ugyancsak sematikusnak tekinthető. Az effajta irodalommal szemben társadalmunknak a valóságot hitelesen, pontosan tükröző művészetre van szüksége, olyanra, amely természetszerűen magában foglalja az irányzatosságot. Ugyanakkor Vojtech Mihálik hangsúlyozza azt Is, hogy az elkötelezettség megítélésében nem támaszkodhatunk csak a mű témájára, legyen az bármilyen fontos. Egy Vietnamról írott versike, egy építkezésről szóló erőtlen rímélmény témájánál fogva még nem jelenthet irodalmi sikert. „A szocialista realizmus, amelyben benne foglaltatik a társadalmi elkötelezettség követelménye is, olyan módszer, amely a legmagasabb művészi szintet kívánja meg. Nem érheti be a szürke átlaggal. Elkötelezettségen tehát nemcsak a témaválasztást, hanem a művészi eszközök megválasztását is értem“ — foglalja össze véleményét Vojtech Mihálik. Milán Rúfus véleménye ugyancsak a kritikai igényességre mutat rá. „Ami a művészetben nem művészet — írja —, az nem lehet elkötelezett sem.“ Az álművészet és íélművészet nem szolgálhat semmit, ugyanis — írja Rúfus —, aki úgy húz fel egy épületet, hogy a fal egy hónap múlva leomlik, az nem épít, hanem rombol. Márpedig a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak nem kulisszákra, hanem valódi „érték-építményekre“ van szüksége. Napjainkban, amikor a CSKP XV. kongresszusának szellőmében életünk minden területén előtérbe kerül a minőségi munka, az igényesség kérdése, a szlovákiai magyar irodalmi gondolkodásra mindenképpen termékenyen hathat a kortárs szlovák irodalom jeles képviselőinek a véleménye. Elősegítheti az igénytelenség, a stiláris szürkeség, az esztétikai kiérleletlenség kiküszöbölését, illetőleg eszmeileg, továbbá a tartalomban- formában, és nyelvezetben egyaránt értékes alkotások megszületését. (Smena 1975] ZALABAI ZSIGMOND Theo Balden: Két fej NDK-beli grafikák Bratislavában A baráti NDK grafikáinak mai irányzatairól és fejlődéséről tájékoztat 11 művész jő néhány alkotása a Dielo Obchodná utcai helyiségében. Ezek a grafikai lapok is arról vallanak, hogy a szocialista realizmus alkotó módszerével megvalósított művek a mindennapi élet igazsága és szépsége, a természet sokszínűsége és változatossága milyen sokféleképpen rögzíthető. A művészek egyéni felfogása, vérmérséklete, látás- és kifejezésmódja párhuzamosan érvényesül a tárgyi világ sajátosságainak feltüntetésével. S a futó megfigyeléseken kívül a grafikus keresi és rá is talál a jelenségek tartalmára és értelmére s köl- tőiségére. A bemutatkozó mesterek közül T. Balden a korelnök (1904). Annak idején a weimari Bauhausban együtt dolgozott Moholy Naggyal. Később Prágába és Londonba menekült a fasizmus fenyegető veszélye elől. A felszabadulással együtt ő is visszatért hazájába. Ma a berlini képző- művészeti Főiskola tanára, az akadémia tagja. Az újabban rendkívül kedveit, egyre elterjedtebb színes litográfiával alkotott Két fej az idős mester friss látására s arra is jellemző, hogy a külső jegyek mellett az élet ritmusát is követi. A fiatalabbak közül H. Malatzke mozgalmas képpel tünteti fel egy kis kikötő részletét, néhány falusi házat. VI.- Mattheuer a Lipcsei Grafikai Főiskola tanára a látvány anyagi valóságán túl annak jelképes értékét is kutatja. (Sátáni körben, A csintalan Sziszüphosz). A drezdai C. Weidensdorfer könnyed, szinte dallamos vonásokkal jeleníti meg az Énekesnőt hallgatói körében. G. Klemke-Stremlau színes szitanyomatai életvidám, ízes csendéletek (Paprikák, Rózsák). P. Weisphal erősen tömörítő, expresszív metszetén (Chilei anya) a művészet humanista hagyománya nemzetközi együvé- tartozásnak szelleme érződik. A csehországi születésű W. Schinko szellemesen stilizált Kakasa és a Fiú a csukával, meg sikerült gyer- mekkönyv-illusztrációi üde színfoltjai a tárlatnak. H. Gerhardt kőrazja (Tetők) konstruktív felépítésű. A színvonalas anyagot kedvteléssel szemlélik a látogatók. Mivel a grafikák, a frissen formált kerámiák és üvegtárgyak megvásárolhatók, nyilván jelentékeny részük városunk lakóinak otthonát díszíti majd. BARKANY jenöné 1976. IV. 25. S okszor halljuk és mondjuk manapság: „ ... minden munkaterületen fokozott figyelmet kell szentelni az igényesség problémájának ...“ Persze a szavakat tetteknek kell követniük. Ma ott tartunk, hogy kulturális intézményeink rendre felülvizsgálják munkájuk tartalmát és módszereiket. Amit elavultnak vélnek,» azt fokozatosan mellőzni igyekeznek; de ami a leginkább örvendetes: az ön- vizsgálás folyamán mindig kiderül, hogy egy-egy intézmény más, több és jobb munkára is képes, mint amit eddig végzett... Ha a hazai magyar gyermekekre gondolok, minduntalan eszembe jut, hogy kulturális szomjukat távolról sem felkerült eddig olyan mértékben csillapítani, mint szüleik (a felnőttek) effajta igényét. A Magyar Területi Színház és a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara már régebben a repertoárjába iktatott olyan műsorokat, amelyekkel elsősorban a hazai magyar gyermekek (a tanulóifjúság) igényeit igyekezett kielégíteni. (A MATESZ-ban ezek az évről évre műsorra tűzött mesejátékok, a CSMTKÉ-ben a nevelő jellegű hangversenyek.) Az utóbbi években az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes is kialakított a „műhelyében“ egy sajátos műsortípust, amelyet elsősorban a tanulóifjúság körében mutat be. E műsortípus első eredménye A népdaltól az áriáig című nevelő célú hangverseny, illetve pódiumműsor. Az előadást a műsorközlő irányítja, aki „térben, időben és stílusban, műfajban“ összeköti az elhangzó műsorszámokat. Az előadás a legősibb zenei műfajjal, a népdallal kezdődik, műdalokkal folytatódik, majd az operában (operaáriákban) csúcsosodik ki, végül sor kerül az opera származékaira: az operettre, a daljátékra és a musicalre. A Lévai Aladár által ösz- szeállított műsor szerkezetileg — dra- maturgiailag kifogástalan. Bő és választékos anyagon mutatja be a zenei műfajok kialakulását és fejlődését. Igaz, a műsor a szólóénekesek által előadható műfajokra épül csupán, de ez nem róható fel hiányosságnak — tekintettel az Ifjú Szívek profiljára — figyelembe véve, hogy e műsor egy műsorsorozat első eredménye. Azt viszont hiányoljuk, hogy a műsorközlő szövege nem figyelmezteti a hallgatókat: a felsorolt műfajokon kívül másokban is fontos szerepet kap a szólóéneklés (pl. az oratóriumban). A műsor előadói színvonala eléggé változatos. Mits Klára, Fejes Marika, Enrico Manní és Németh Imre előadását feltétlenül dicsérni lehet; nem véletlen, hogy ők aratják a legnagyobb közönségsikert. A kb. 60—70 perces „zenés műsor* után következik a 20—30 perces kvíz, amelyben három háromtagú csoport méri össze tudását, felkészültségét. Maga a játékos verseny nagyon jó ötletnek bizonyult, annyit viszont megjegyeznénk, hogy a kérdések túl könnyűeknek tűnnek fel, már csak azért Is, mert elsősorban az előadás folyamán elhangzott szövegre és műsorszámokra épülnek. Esetleg az is meggondolandó: nem kellene-e a kvízt két részben lebonyolítani (az opera- áriák után, 111. a finálé előtt). A változatosság jobban leköti a gyermek figyelmét. ÍJincs olyan előadás, illetve műsor, amelyben ne lehetne valamit korrigálni. A felsorolt hiányosságok ellenére azonban mindenképpen figyelemre méltó az Ifjú Szívek kezdeményezése, illetve bekapcsolódása egy, korábban nagyon hiányzó és nemrégen létező folyamatba. A népdaltól az áriáig' című műsor bemutatója 1974. február 25-én volt Dunaszerdahelyen, és két év alatt ötvenszer adta elő a „kamaraegyüttes“. A sikerre való tekintettel egyre nagyobb érdeklődéssel várjuk a sorozat következő műsorát. KMEGZKŰ MIHÁLY n NÉPDALTÓL AZ ARIAiG SZIIVO W KIÁLLÍTÁS
