Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-18 / 16. szám

, a csirke feje szét volt ron- íz egyik szeme kifolyt, biz- t, mert a szövetkezetekben ; rendesen levágni, s hogy ő (íandó nézni.

niért ne tudnák rendesen lekérdezte a férfi. — Tudniuk teg csirke van a szövetkezet- legnagyobb kislányra mutu- brigádozott, látta, igyan nem láttam — szólalt ny. — Csirke sok volt, de mi iet szórtuk nekik. Azt nem látvágják le őket. De nem is itam.

ír nem hallotta, mit beszél, íos. villant belé. Ez már csak ;ik a többi gyerekhez. A kis- iz egyetlen, akit pólyás korá- mintha csak tegnap lett vol- hogy a kislány közben meg- lig ... Mire gondolhat vajon, rnlök beszélget? — tűnődött. ;an nem. Önmagára ... esetleg re, hiszen már nagyocska. Mivan egyik pólya a másikhoz! neg az apja talán szomorko- ;ta. Nemsokára aztán majd ő kodni...

kell csirkét meg tehenet en- lezte a kisebbik lány. — Van

inivaló is.

;yszer már nem él... — felel- '. — Az állatot tudni kell lene kínlódjon fölöslegesen. Hogy az állatot leölik, úgyis - érvelt a kicsi lány. ír elgondolkodott.

/ karácsonykor rettentő Uosz- tam pontyért.

voltak azok az erős fagyok, héttel ezelőtt operáltak — » szemrehányóan az apja, az, <*•

r bocsánatkérően mosolygott, i bajom sem történt. A nővérképpen halat akart vacsorá- ketten idősek vagyunk már, eszünk est© kávét meg elő- lácsot vagy zsemlét. Csak hát ogy van az, a nővérem nem Sban emlékezni a meghalt ■e meg az anyánkra, ha nem nilyen édesség, mint amilyen , meg rántott ponty, amilyet sütött. — Rájuk mosolygott. 11 tudjátok, ha az ember meg- 'iintelenül emlékezik, vagyis nem is emlékezik, hanem látja valamennyiüket... A ;... talán nem is tud róla, lilyenek az asszonyok.

nevettek. Ök majd csak ezu- ek emlékezni, gondolta az tán meg ezek a kislányok majd — rájuk. Arra, hogyan süteményt, hogyan forgatták sban, zsemlemorzsában a ha- t is tudják majd, hogy tulajvalami másra gondolnak, tudom, mi történt tavaly — í öregúr. — Csak nem hozták a halat, aztán karácsony napján mindenütt rettentő hosszú sorok álltak. Tudjátok, hogy jó három órát tartott? Az elárusítóknak kivörösödött a kezük, mert folyton a jeges vízbe nyúlkáltak, az ember azon csodálkozott, hogy a halak, a kezek meg a levegő nem fagytak ösz- sze.

— Aznap borzasztóan fázhattak a madarak — mondta a kislány.

— Bizonyára — bólintott az öregúr. — A lepkék télen majd még örülni fognak, hogy ott vannak a gyűjteményedben — intett a fiú felé —, még akkor is. ha a naftalin büdös.

— Hiszen azt nem érzik! — vetette ellen a fiú.

— Amikor hazafelé mentem a ponttyal — folytatta az öregúr elgondolkozva —, már sötétedett. Három óra alatt az ember szinte elfelejti, miért állt sorba, milyen nap van, meg még azt is, hogy hívják. — Ránevetett a kislányra. — A sor hihetetlenül lassan mozdult előre, csak a halak ficánkoltak, amikor kihúzták őket a dézsából, aztán meg az asztalon vergődtek, az embernek olyan érzése támadt, hogy a táskák is ficánkolnak.

A halak egyfolytában tátogtak az asztalon.— Elkomorodott. — Ha.egy élőlény folyton tátogat, mert nincs elegendő levegője, az mindig eszébe juttat az embernek valamit.

A kislány alig észrevehetően bólintott. Aztán az öregúrra meredt.

— Rettenetesen fázhatott a bácsi — mondta.

Az öregúr felnevetett, mintha a megjegyzés felvidította volna.

— Bizony, fáztam! Mire hazaértem, nem éreztem a lábam, mintha otthagytam volna a járdán, s mintha a lábam még mindig sorban állt volna. Szegény nővérem egészen odavolt. Le kellett feküdnöm, hordta a teát, arra is alig jutott ideje, hogy elkészítse a pontyot, s amikor végre vacsorához ültünk, annyi külön töltött év után, el sem magyarázta, hogyan készítette a halat anyánk. No, nem baj, majd elmondja az idén, ha megéljük.

— Aztán már nem fázott a bácsi? — kérdezte a kislány.

— Dehogyis fáztam, kislányom, aztán már jó mele£ volt. — A kislány feje fölé nézett, valamivel följebb, olyan magasra, amilyen magasra a kislány majd csak jövőre ér fel. — Fázni... Az ember mindig abban reménykedik, hogy valahol ismét megmelegszik, még akkor is, ha éppenséggel nincs miért bizakodnia. Azzal vigasztalja magát, hogy egy darabig még kibírja. A madarak alighanem reménytelenül fáznak a levegőben. A halak... a halak talán nem fáznak. De a pontyok, ahogy tátogatnak... — Legyintett: — Tulajdonképpen miért ne lélegezhetnének a halak a szárazon?

I KOPASZ CSILLA fordítása

I

Kopócs Tibor: Rajz (tusrajz, 1974)

■i.i Ját r-i-f.

< /. vv.‘:

játszottak. Fejük fe- ta az égre méltósag- radt a kabát. A bér- i szerencsénk van, a láthatjuk, hangzott hogy megnézi a var- gedte. A fa legtetején tyefa könnyen törik, i mehet. Bátyám erős- ;y ő megpróbálja, de ettnek tekintette és ha Mátild és Éva túl szabad lemaradnom,

nem a turistaút érdekelte, rég nem a varjútojások, de a bizonyítás lehetősége. Senki emberfia? ... Érezte, ezek a percek az övéi, ez az ő lehetősége. Ha nyomorék vagyok is — mint ahogy azt a hátam mögött mondogatják —, érek annyit, mint bárki emberfia. Hogy is csináltam? Levetettem a bekecsemet, a jancsiszög- gel kivert bakancsomat, kucsmámat a számba fogtam, és elindultam felfelé az égbe nyúló fa meghódítására ... Igen. Most is azt tette Bokros: levetette a kabátját, sapkáját a kezébe fogta, és utolsó lendülettel nekirugaszkodott az égbe nyúló hegytető meghódításának.

SENKI

BERFIA...

zeplős arcú cseh fiatal- i engedte. Szaporázta sel. A lófogat távolo- jennem a nyugtalan- íatároztam. Történjék ancsi nem mehet, ha , én igen. Megelőzött »stébén valami furcsa ek érezte a lemara- 'égi ücsörgéseket. Ki n gyorsabb ütemben hrős szorítást érzett, be kezdtek. Már rég

Mikorra édesapámék visszaérkeztek a földünk túlsó végéről a lópokrócon a faragott bot és a sípok társaságában, a jegenyefa tövében ott lapultak a pöttyös varjútojások is.

Mikorra felértek a hegytetőre, a kirándulók elfelejtették megnézni a kőszáli sas fészkét, mindnyájan Bokrost keresték szemükkel.

A leereszkedés a hegyről még sokkal rosszabb volt. A sziklatörmeléken többször meg-megcsú- szott és elesett. Sokan megelőzték. A felesége a lányával már jó messze járt tőle. Szeme előtt pirps, zöld meg sárga karikák táncoltak. Teljesen elvesztette uralmát a mozdulatai felett. Lefeküdni, csak lefeküdni, csattogott-az agyában, mint a száguldó vonat kerekei. Erdős területre érkezett. Megszűnt a nap tűző melege. Egyik fától a másikig tántorgott. Egy vastag vörösfenyő törzsébe kapaszkodva érezte, hogy a föld vonzása legyőzi karjai erejét.

Óriási mennydörgés visszhangjával ijesztgették egymást a hegyek. Pillanatokon belül behódolt a sokszínű, tarka táj a hamuszürke jövevénynek, csak a cikázó villámok jelezték az ellenállást. Aki csak tehette, búvóhelyet, menedéket keresett. Nagy cseppekben esni kezdett. A fenyők sóhajtoztak. Apró patakocskák jelentek meg a hegyoldalakon, és mint a kisgyerek a játékgyöngyeit, csörgették a kavicsokat. Bokrost a doboló esőcseppek visszamosták a valós életbe. Még mindig a fa törzsébe kapaszkodott. Villámlott, dörgött, zuhogott az eső. Nem vett tudomást róla. Ö varjúkárogást hallott, és hallotta az édesapja hangját is: senki emberfia

__

A kellemes zsibbadás újra átjárta testét. Tudta, hogy neki mennie kell... menni a célig... menni, mint akkor a varjútojásokig. Ö nem veszíthet, neki győznie kell. Körülnézett. Senkit se látott. Óvatosan eleresztette a vörösfenyő törzsét, és lassú, határozott léptekkel megindult lefelé. Nem törődött az égiháborúval, a szakadó esővel, a hulló szikladarabokkal.

Amikor leért a Csorba-tóhoz, egy villám kettéhasította az eget. Vakító fényes ragyogással kisütött a nap. A tó újra kék varázslatot hozott a tájra. A síugró sáncok büszkén nyújtogatták nyakukat az ég felé. A Panoráma hotel ablakai tört fénydarabokkal dobálták teli a víz tökrét. Érezte, hogy csoda történt, és ezt a csodát az ő tiszteletére rendezte így a természet. Ruhája teljesen átázott. Cipője tele volt vízzel. Minden lépésnél csömcsögött benne a lába. Nem érdekelte. Egyenes tartással lépkedett fölfelé a lépcsőn a szobájáig.

Az épület kongott az ürességtől. Pokoli fáradság vett rajta erőt. Minden porcikája sajgott, mire megszabadult átkozott ruháitól. Leroskadt a heverőre.

Felesége ajtónyitására eszmélt fel.

— Jézusmária, te itthon vagy? — lelkendezett az asszony. — Szaladj, lányom, szaladj a kultúroshoz, mondd meg, hogy itthon van. Nem kell a keresésére indulni.

Meleg fürdőt készített a férjének. Megmosta, átdörzsölte a kimerült testet. Éva kipirosodott arccal érkezett.

— Apa, te hős vagy, azt mondta a kultúros, meg a többiek is. Nem akarták elhinni, hogy te már megérkeztél. Szinte lehetetlen, mondogatták.

Bokros Balázs a fürdőkádból már csak segítséggel tudott kiszállni. Feleségére támaszkodva vonszolta magát az ágyig. Este sem ébredt fel. Matild felhozta neki a vacsorát, de nem keltette fel. Nézte egy darabig „hős“ férjét, majd kis kaján mosoly suhant végig az arcán. Kézitáskájából előkotorta a kölnisüveget, gyakorlott mozdulatokkal kenegette magát:, fültő, nyak, kebel. Egy kis szünetet tartott, majd folytatta térdtől fölfelé egészen a combtőig. Megigazította férjén a takarót, majd lábujjhegyen, hangtalanul kiosont a szobából.

A legfelső emeleten diszkréten kopogtatott a kultúros ajtóján.

Bokrosnak három napra volt szüksége, míg kipihente magát. Ez idő alatt több százszor megfogadta, hogy soha többet nem jön a Tátrába. Mondhat az asszony bármit, ezután minden úgy lesz, ahogyan ő akarja.

Péter-Pál előtti napon indultak haza. Bokros nem törődött a csomagolással, azt a nőkre bízta. Csak a zsebkésére ügyelt, hogy az itt ne maradjon. Gondolatban már otthon járt az aranyát csörgető csallóközi rónán. Elhatározta, ha hazaérkeznek, kimegy- a tittói laposra, megnézi, megvan-e még a varjúfészkes jegenyefa.

Vidáman, halkan fütyörészve szállt fel az autóbuszra. Feleségét szomorúnak látta. Nem úgy a lányát.

Éva a távozó autóbuszból integetett fel a legfelső emelet erkélyére, ahol a kultúros állt. Az első kanyar után, amikor a fenyők eltakarták az épületet, Éva vidáman dobta le magát a hátsó ülésre és félhangon sóhajtotta:

— Csodálatos kirándulás volt, apukám, csodálatos ...

KIS