Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-18 / 16. szám

Harm Borkovcová:

Az öregúr eljött látogatóba a folyó menti házba. Nyár vége volt, esett az eső, s így mindnyájan az egyetlen szobában ültek és beszélgettek. Egész sereg gyerek volt ott, de két mama és két papa is, úgyhogy a felügyeletről gondoskodtak, s a gyerekek szinte kifogástalanul viselkedtek, noha kint esett. Az öregúr mindegyik gyerekről tudott valamit. Egész tavaly tavaszig nem láthatta őket, a börtön fala vastag, de néha ők Is hozzáírtak a levélhez. Levelet csak a nővérétől kapott. Jó, hogy írtak, gondolta az öregúr. Az embernek legalább valamit kell tudnia a többiekről, ha már nem lehet velük. Most a felnőttekkel együtt ül az asztalnál, kávéznak, a gyerekek kissé rendetlenkednek, az öregúr- nnk úgy tetszik, eléggé, de valójában alig lármáznak, tisztelettudóan viselkednek — vélekednek a szülők.

Szöszke kisfiú óvatoskodott oda az asztalhoz, kezében kekszesdobozt tartva.

— Nem bírta ki, hogy meg ne mutassa a lepkegyűjteményét — mondta az anyja.

— Gyere, gyere csak, kislegény — szólt az öregúr.

A fiú odalépett, és a doboz tartalmát az asztalra szórta. Az öregúr kissé hátrahőkölt.

%

— Ne szórd a kávémba, fiú!

— Igaz is, várhattál volna, amíg befejezzük! — Az anyja is megszeppent egy kicsit.

A lepkék az asztalon feküdtek, színes szárnyuk csodálatos mintázatú, mintha valaki hosszasan és szeretettel rajzol- gatta volna tele, mégis oly tökéletesen élettelenek voltak, hogy némileg visszatetsző látványt nyújtottak az asztalon, mintha valaki egy marék szemetet szórt

volna a kávéscsészék és a kalács közé.

— Ez még nem gyűjtemény — mondta a fiú —, majd ha hazamegyek, elrendezem. Otthon van megfelelő dobozom. Teszek bele egy kis zacskót, a zacskóba naftalint, nehogy a paraziták megtámadják a lepkéket.

— Ahá! — mondta az öregúr. Maga elé képzelte a megrágott és kilyuggatott lepkeszárnyakat — mintha molyrágta ruhát látna.

— Eltorzult a fejük. — A gyerek apja kissé fitymálóan nézett a lepkékre. — Ezt nem így kell csinálni!

— Nincs nála éter — mondta az anyja.

— Hogyan ölöd meg a lepkéket? — kérdezte az öregúr.

— Összenyomom a fejüket — felelte a fiú.

A kislány összerázkódott.

Az asszony megértőén intett.

— Nem szereti. Én sem. De tegnap bevásárolni voltam a faluban, s hazafelé jövet, közvetlen az út szélén fecs- kefarkú lepke ül egy bogáncson. \Eszem- be jutott, mennyire megörülne neki — a fiúra bökött —, s elhinné-e, hogy mielőtt tudatosítottam volna, letettem a táskát meg a tejeskannát a földre, és már fogva is tartottam azt az ostoba lepkét. Éppen ott várt rám, pedig nem nagyon érdekelt. Nem örültem túlságosan, amikor rádöbbentem, hogy a markomban tartom, kis híján szabadon engedtem, de aztán eszembe jutott, hogy a gyerek éppen fecskefarkú lepkére vágyott, és végül is megöltem.

— Hát igen — mondta az öregúr. — Nemsokára úgyis elpusztulnak. Beköszönt a tél.

Az asszony ismét a kislányra mutatott.

— Ez haragudott rám. Nem segítene a bátyjának. A fiam a szünidő kezdetén gyászlepkét fogott a réten. Kiabálni kezdett, hogy menjünk oda, nézzük meg, de a kislányom hátulról odakúszott, úgy tud kúszni, mint egy indián, és meglökte a karját. A fiú megijedt, a gyászlepke pedig elrepült. A kislány utána integetett, szia, lepke, mondta, érezd magad jól...

Az öregúr nevetett.

— Mérges voltál! — mondta a kislány a fiúnak.

— Annyi baj legyen! Azóta már úgyis összefogdostam belőlük egy csomót.

— Én korán reggel kelek — űzőit közbe a- másik fiú. — Még mindenki alszik, de én már horgászom.

Az apja félbeszakította:

— Nincs horgászengedélye. Soha életében nem fogott semmit, de egyszer majd őt fogják meg, é^ fizethetjük a büntetést.

— Hát... De láttam egy vízisiklót, amint felfalt egy keszeget. Nem tehetek róla, hogy mire megtaláltad a fényképezőgépet, a sikló elment. Én mindjárt futottam érted. A vízisikló már félig felfalta a keszeget, de a keszeg még egyre csapdosott a farkával.

A kislány letette a lekvároskalácsot — amit az imént vett el — a tiszta abroszra. Mindenkinek hátat fordított, s tekintetét ráfüggesztette a szemközti falon lógó képre A kép bogarakat ábrázolt. Egy széles ágyban feküdtek, ci- pőcskéik és lámpásaik az ágy előtt sorakoztak; a bogármama fején csápok, előtte kötény, s éppen betakargatta a bogárgyerekeket.

Az öregúr az apa felé fordult:

— Mutassatok néhány fényképet!

— Szívesen. — A férfi nyomban hozta a képeket. A fényképek nagyok voltak, férgek, füvek, virágok csupa óriási nagyításai.

— Ez sikerült a legjobban. — A férfi két galagonyalepkére mutatott. — Nincsenek Jisszenyomorgatva, s a fejük is épségben maradt. Ha gombostűre szúrják, bármilyen vigyázva is, kissé meg vannak tépázva.

— Gyönyörű — mondta az öregúr. Tudta, hogy sikerült felvételek, mégsem tetszettek neki. A lepkék lába óriási, s a csápjuk furcsán ízelt. Tulajdonképpen milyenek a lepkék? — villan át az agyán. Ez a valóság, de akkor mi az, amit látunk? Ezek a lepkék az ő számára semmivel sem élőbbek, mint az iménti tetemek az abroszon, bár a fejük nincs összenyomva. De hát ezeket itt legalább senki sem ölte meg, gondolta, és teljesen mindegy nekik, hogyan festenek a képen. Nem törik ilyesmin az össze nem nyomott fejüket. Talán még röpködnek valamerre, de egy-két hét múlva elpusztulnak a hidegben annak rendje és módja szerint Felsóhajtott.

Egy másik fénykép hatalmas békát ábrázolt, illetve egy kis kecskebékát, mint az egyik fiú megmagyarázta. Any- nyira élettelennek látszott, mintha túlságosan realisztikusan mintázták volna meg — életnagyságúnál nagyobb méretben. Ha a békák ünnepséget rendeznének, ezt a képet vihetnék a menetben. A béka kimeresztette a szemét, de hogy mit lát vele? Milyennek látja, hogyan tükröződik ez a világ a béka kidülledt szeme mögött, tűnődött. Ha legalább valami történetkét lehetne róla mesélni a gyerekeknek; akár azt, hogy miután a béka hazagörgött, eldicsekedett, micsoda élményt jelentett a fényképezés ... de a gyerekek a válla fölött bámulták a képet és magyarázták, hogy milyen éles az árnyék a felvételen. A legkisebb lány felvette az asztalról a kalácsot és elgondolkozva majszolgatni kezdte.

Valaki kinyitotta az ajtót. Hallani lehetett az eső kitartó kopogását. Csöppnyi fekete fiúcska lépett be, s a padlón nyomban tócsa keletkezett. A haja vizes, mint aki épp az imént fürdött s még nem száradt meg.

—■ Hol voltál? — kérdezte az anyja. — Azt hittem, hogy itt vagy.

— Nem vagyok. Vagyis már itt vagyok. Kint voltam.

— No várj csak! Miért nem vetted fel legalább az esőköpenyt?

— Csirke lesz ebédre? — suttogta a fiú, de úgy, hogy az egész szobában hallani lehetett.

— Csirke? Hát az nagyszerű! — mondta az öregúr. — Régen ettem csirkét.

— Sok munka van a felbontásával — vélte az asszony.

— Nem is azért... a nővérem szeret főzni. De legutóbb, hogy csirkét ettünk,

azt : csoh tosai nem ezt >

vágn

kell.

ben.

tott.

meg csuk tűk, nagi Az Mily félig lány bán na .. nőtt, mikc Rán! még lyen Az c dik fog :-T-i

ni?

sok

te az ölni,

kinő

Az

szú

és I]

SZÓI;

akí>,

Az

rém ra. 1 szívt ző n tudj; tudn testv voln OttfM az a - A öreg hogy mag. nővé tudj;

A

tán

öreg

emlf

sütő

meg

lat.

doni

folyt

Meredek emelkedőn haladtak. Elöl a kultúros nyújtotta a lépést, hetykén villogtatva turistabakancsának recés talpát. Bokrosban a menekülő őz hátsó felét idézte e kép, de érezte, hogy a hasonlat kissé sántít. Vagyis olyan, mint ő az éplábúak között. Másodiknak a sorban Bokros felesége haladt, nyomában tizennégy éves „nagylányával“, akinek ezen a kiránduláson minden csodálatos volt. Jobbra mohos, nyálkás sziklafal, balra gyérülő fenyőerdő. Csak a sárga-kék-sár- ga jelzésű turistaösvény kanyargott egyre feljebb, egyre magasabbra. Balra, lent a fenyők között, mint otthon júliusban a csallóközi ég, kéklett a Csorba-tó vize. A síugró sáncok elhagyatottan álltak. Innen, felülről rakétakilövő tornyoknak is nézhetné őket a gyanútlan szemlélődő. A Szalóki-csúcs sífelvonójának vastraverzei vagy félkilométeres távolságból hangtalanul kísérték felfelé vonulásukat.

Bámészkodna még tovább Bokros, de mögötte halk morgolódás támad. Menni kell. Keskeny a kaptató, az előzés veszélyt rejteget. Délre jár az idő. Homlokán vízgyöngyök gyülekeznek. A tarkóra sütő nap ernyedtté teszi a perceket. És mégis, a feje feletti ég mintha ólomszínűt káromkodna, kőesőt, jégesőt, kénköves villámot és ki tudja még miféle istennyilát szórna a tájra.

Végre pihenő. A kultúros megáll. Kilátóhely. A V alakú völgy egy újabb hegygerinc. Hátát itt-ott hófoltok tarkítják. Kettéhasított fenyőderékból hevenyében összetákolt padokon pihennek.

— Gyönyörű a kilátás, csodálatos! — hangzik jobbról is, balról is. Az utóbbi jelző mintha a lánya szájából gurult volna ki, hogy sokáig lebegjen a völgy fölött.

Odajön hozzá a felesége. Doromboló macska, gondolja Bokros Balázs, mert valami érzelgős ostobaságot csacsog a fülébe a kirándulás gyönyörűségéről, mikor az ő lába majd szétrobban a fájdalomtól. A kultúros egy pillanatnyi türelmet kér, mire elhalkul a zümmögés. Megköszörüli a torkát és kántoros hangon mondja a betanult szöveget. Felhívja a csoport figyelmét a táj rejtett szépségeire, pácfltlan növény- és állatvilágára. Matild és Éva, azaz Bokrosné meg

a lánya oly áhítattal bámulják, mintha maga az úristen állna előttük.

Többen felkelnek a helyükről és félkört alkotnak a szónok körül. A kultúros szinte sütkérezik a sikerében, a hatás fokozhatóságának minden lehetőségét megragadja. Egy kiugró sziklát választ szószékül, hogy föléje kerekedhessen mindenkinek, és így feledtesse mitugrász alakját. Valami édeskés szerelmi történetbe kezd.

Bokros Balázs ülve marad. Nem érdekli a történet, sem az izgága figura. Mór az első pillanattól kezdve ellenszenvet érez iránta. A lábával van elfoglalva, a bokafícamos, satnya bal lábával. Sajog, ég egész térdig, úgyhogy már szinte külön életet kezd élni. Kifűzi a cipőjét, kicsit megkönnyebbül. Ám ahogy csillapodott a lábfájása, úgy nőtt belsőjében a háborgás. Egyre csak azt kérdezgette magától, hogy mit keresek én itt, minek jöttem én ide? Legszívesebben átkot szórt volna mindenre és mindenkire, de főképp a feleségére. Ügy kell neked! — hibáztatta most már magát is, miért kellett rá hallgatnod. Pipogya fráter vagy, motyogta magában. Megtanulhattad volna már: a férfi, ha megnősül, csak akkor maradhat meg férfinak, ha a saját eszével gondolkodik. Az asszony mind ravasz, az enyém meg különösen az. Ha valamit szeretne, nem mondja meg egyenesen: „Nézd. Balázs, én ezt és ezt akarom,“ hanem csak példálózik, kerülgeti a mondanivalóját, mint macska a forró kását. Most is egyre azt hajtogatta: „Rossz levegőjű a te asztalosműhelyed, rengeteg port beszívsz.“ Nem tudtad, mire megy a célzás, de sejtetted, hogy valamin töri azt a csavaros kontyos eszét, míg végre kibökte: „Friss levegőre van szükséged, egy kis jó, hegyi levegőre.“

Megéhezett. Odaintette a feleségét és a táskából előhalászta az ebédcsomagot. Matild egy ideig zsörtölődött, hogy még nem hirdettek ebédidőt, de végül is beleegyezett az evésbe. Ügy látszik, őt is gyötörhette már az éhség, máskülönben nem ment volna olyan simán a rábeszélés. Alig fogtak hozzá, a többiek is követték a példájukat. Bokros gyorsan, tempósan evett. Kézben,

kenyéren vágta a falatokat, úgy, ahogy azt valamikor az apjától tanulta, parasztmódra. Azt vallotta, amit az apja, hogy kinek milyen az evése, olyan a munkája. Elsőnek fejezte be az evést, és jóleső érzéssel törölgette féltve őrzött kincsét, a gyöngyháznyelű bicskát. Ez volt élete első és egyetlen zsebkése. Még tízéves korában kapta egy náluk rejtőzködő katonaszökevénytől. Ahárhányszor csak a kezébe fogta, mindig visz- szaszökött egy pillanatra a gyerekkora. Most is így történt.

Látta magát, amint fűzfa sípot faricskál a tit- tói laposon, míg édesapja meg Jancsi, a bátyja, aki csak egy évvel idősebb nála, vetik a tavaszi árpát. Jancsi hajtja a lovakat, apa pedig vezeti a vetőgépet. Hogy szeretett volna velük együtt dolgozni! De hát nem lehetett. Neked fáj a lábad, nem tenne jót a gyaloglás —.volt az elutasító válasz. Egyébként nem panaszkodhatom, mert mindig kivittek magukkal — parasztgyereknek a mezei munkák idején a földeken a helye, de kint egyedüllétre voltam ítélve. Otthagytak a földünk végén. Ilyenkor jó szolgálatot tett a gyöngyház nyelű bicska. Mintha aranyat rejtegetne a zsebében, úgy tapogatta meg a kését. Sok fa volt a laposon, de nekem mindig a nagy jegenyefa tövében volt a játszóhelyem. Ide raktuk le a két lópokrócot, meg az elemó- zsiás tarisznyát.

A kultúros indulásra szólította fel a kirándulókat. Alig százméternyi út megtétele után Bokros lába éppen úgy fájt, mint a pihenő előtt. Borzalmas fájdalmak és kellemes emlékek keveredése volt az út. Sziszegve, fogcsikorgatva bicegett és élvezettel készjtgette a sípokat. Mire édesapjáék viszaőrkeztek, négy fűzfasíp és egy díszes faragású bot hevert a lópokrócon. Egy kiálló sziklában megbotlott, kis híján lezuhant a mélybe. Apa először a botot vette szemügyre és egy fejsímítással jutalmazta a készítőjét, majd a sípok következtek. Egy ág véresre karcolta a homlokát. Alig bírt az útra figyelni. Az éles sípszó hallatára a jegenyefa tetejéről pörlő károgással szállt fel egy varjú. Itt fészkei, mondta az apám, lehet, hogy már a tojáson ül. A nap, ha lehet, itt még erősebben tűzött. A

£phér sziklák tükör lett egy kőszáli sas teljesen köreit. Hát cek madarának fés: legfelső kilátóról i elölről. Jancsi erős! júfészket, de apám i van a fészek, és , Oda senki emberfia ködött még egy id< apa a varjűügyet újabb térőre indulta messze volnának tői

hajtogatta magánul' ember előzni próbá a lépteit, végső ere dásának arányában ság, a csak azért bármi, én felmegye senki emberfia nen két előtte haladót, zsibbadást érzett, dást, mint egykor akart törni belőle száguldott a vér.-V végtagjai buzdító

Zirig Árpád:

Ei\