Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 2. szám
I tt feküdt lázas éjszakái egyikén, és a mindenség kérdéseire keresett választ. Feltette a kérdést, de belátta, élete darabokra hullott. Hiszen most, hogy az örök nyugalom vágya olyannyira hatalmába kerítette, a kérdés- felvetés csak megerősítette abban, menynyire hiábavaló volt minden. Barátaira, nőkre 'gondolt. A művészetre is. Incselkedett vele a felismerés, hogy fantasztikus rajzai lényegében csak a menekülés és az élet iránt táplált ellenszenvének megnyilvánulásai voltak fgy gyötörte önmagát, s amikor megelégelte, hívta a nővért. Azonnal jött a szomszéd szobából, ahol egy kicsit elbőbiskolt. Szemhéja elnehezedett, gyulladt volt. Fejéről hiányzott a főkötő, haja szét- bomlott. Gondolkodott, injekciót adjon-e neki, végül a por mellett döntött. Olyan fáradt volt hogy az ágya szélén ülve elaludt. Pirkadt, a függöny résein betörtek az első napsugarak (az ablakot nyitva hagyták), amikor felébredt. A nővér még mindig mellette ült, nyitott szájjal aludt egy magas pliissfotelben, feje oldalra billent. Nézte őt. közben homlokát az éjszaka verítéke hűsítette. Fiatal volt, .kislányos arca napfényben fürdött, s olyan derűs volt, arkácsak kócos fürtjei. Szomjas volt, a pohár után nyúlt. Az ágy nyikorgására felébredt a nővér, bűntudatos mosoly jelent meg az ajkán, amiért nem vigyázott rá jobban — Ellenkezőleg — mondta, és mohón ivott néhány kortyot, — Bosszant, hogy elrabolom álma röpke perceit. Hagyta, hogy a nővér kölnivel megnedvesítse kezét és arcát, rendbe tegye ágyát A nővér kitárta a széles ablakot. A szobát elárasztotta a mimózák illata. Délután megérkezett a borbély és az édesanyja. Megszokott fájdalmas arcával lépett be. amelyet annyira gyűlölt, két kaméliát tett a paplanra, és feltette szokványos kérdéseit. Elmondta az ismerősökről szóló pletykáit, és felpanaszolta hidegségét. Armand legszívesebben megmondta volna neki, mennyire megveti, és milyen érzéketlen. Összeszorított szájjal azonban mégis hallgatott, és idegenül tekintett rá. Amikor végre homlokon csókolta, és elment, fellélegzett, gondolatban gratulált magának önuralmához. Kölcsönös alhidegüló- sükért egyébként önmagát is vádolta, hiszen tudatosította helyzetét, .tisztában volt vele, hogy a haldoklók gyűlölettel viseltetnek hozzátartozóik iránt. Aztán megjött az orvos is, feltette szokványos kérdéseit, megmérte a pulzusát. Utasításokat adott, amelyek már teljesen lényegtelen dolgokra vonatkoztak. A beteg ezt észrevette. Mosolyogni próbált. Délután Armand kérte, hogy ágyát helyezzék az ablakhoz. Nézte a virág- özönben pompázó rododendronbokrokat. Azelőtt nem szerette őket. Most végtelenül gyöngéden tekintett rájuk. A távolban a vitorlások parányi fehér foltjaival csillogott a tó tükre. Nem tette fel a sötét szemüveget, amelyet a nővér hozott neki. — A nap engem már nem vakíthat el — mondta alig hallhatóan. Túlságosan gyenge volt, kérte, tegyék vissza régi helyére, a csendes sötét sarokba, ahol zavartalanul feküdhetett. Elszunnyadt. Amikor felébredt, éhséget érzett. Gyümölcsöt és kétszersültet kért. Mohón megette. Egy pohár nehéz portói bort is megivott, amelyhez már rég nem nyúlt hozzá. Kérte, tolják vissza az ablakhoz. Itt pihent, az ötletesen megszerkesztett éjjeliszekrényen képes mappa hevert. El Greco rajzait tartalmazta. Jól érezte magát, a láz elkerülte, pulzusa is normális volt. Amikor — mint minden délután — megérkezett a jóságos Soréi atya, aki meg akarta váltani lelkét, úgy köszöntötte őt, mint máskor, amikor fogyó erejének szorongó nyugalma még nem űzte el vidámságát. — Hosszú útra készülünk — mondta mosolyogva, míg a pap elhelyezkedett a magas pliissfotelben, és elrendezte térdén hosszú felöltőjének szárnyait. — Feltételezem, önt tájékoztatták erről. — Miért hazucjpék önnek — válaszolta Soréi, és viszonozta a haldokló mosolyát. — Jobban örülnék, ha az ellenkezőjéről biztosíthatnám. — Ugyan, ugyan — vetette ellen gyorsan Armand. Mit sem segítene az rajtam. Boldog vagyok, hogy siralmas állapotomat kevésbé megerőltető itely- zetre változtathatom — Ö, Armand — mondotta Soréi atya * —, ha tudná, mennyire csodálom képességét, hogy szentté válhat! — Ügy érzem, nem élek már vele — jegyezte meg Armand, és révedező tekintettel bámulta a tavat, amelynek azúrkék tükrén még mindig fehér vitorlások úsztak, és partjait a ciprusok éles nyelvei mardosták. — Miért nem? — ellenkezett a lelkipásztor, és meghatódva lehajtotta a fejét. — Ha az Űr mindenkinek úgy megbocsátana, és mindenkit úgy fogadna karjaiba, mint önt.. — Nem fejezte be a mondatot. Armand azonban kézmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan folytathatja. — Rendben van — szólt a pap. — Végső soron nem engem, hanem önt illeti a kegyetlenség. — Szegény barátom! — mondta Armand ironikusnak éppen nem nevezhető mosollyal. — Vajon hol tölti majd a délutánjait? Félek, hogy unatkozni fog. Soréi szomorúan bólintott: — Ű. ha tudná, mennyire rettegek attól — mondta. — Korábban, vagy sohasem kellett volna megismernem önt. Az űrt, amelyet maga után hagy az életemben, sohasem tudom majd betölteni. — Ön hajlamos rá, hogy bókoljon nekem — vetette közbe Armand, és kiszáradt ajkához szorította a nedves zsebkendőt. — Már-már szerencsétlen vagyok, hogy mindezt nem viszonozhatom, hiszen később aligha tudatosíthatom azt az űrt. De megkérhetném, hogy fejezze ki magát kissé pontosabban? Rólam, mint az érzéki létezőről, vagy az ön csodálatra méltó '«usztnlásának tárgyáról van szó? — Kellett önt valaha is vigasztalni? — kérdezte Soréi remegő hangon. — Ellenkezőleg. Távozásomkor mindig hitemben megerősítve és megszilárdítva hagytam itt önt — Ez most valóban nem udvariassági gesztus? — kérdezta Armand — Nem, ez a színtiszta igazság, csak az igazság — biztosította öt Boréi, és meakulpázott Armand elgondolkozott ludta. takarékoskodnia kell erejével nehogy korábban kifogyjon, amíg a tó tükrén imbolygó nap lenvugszik ezért nem hagyta, hogy a lelki barátja vallomása megrendítse. Sorét is hallgatott T.élekben gratulált magának a szerencsés ötlethez, hogy megtalálta a módot mikéu- pen térítheti vissza a vétkezőt az anva- szentegyház egyetlen megváltó ölébe — Nehéz kő esett le a szívemről — mondta végre Armand. — Be keli vallanom, hogy az utóbbi narvkücn elég rosszul éreztem magam — Nem kerülte el at figyelmemet — jegyezte meg Söre’, fojtott hangon Armand szokatlanul kön,-,„adAn ült.fel párnál között — Valóban szörnyű tra^edi., szólt — ilyen fiatalon és nyomorultan elmenni az életből, mint nekem adatott! Soréi atya sóhajtott és olyan mozdulaton tett mintha n«1"’ 'Várná tenni a kezét — Elmenni az életből, tisztelt barátom — ismételte meg halkan Armand. Kezével nagy kört írt le az; ablak irányába, mintha ezzel az egyetlen kézmozdulattal akarná felölelni és elkárhoztatni mindazt amit az ablakban látott: a tavat a fákat a bokrokat, a csónakokat és a távoli hegveket, az eget és a sirályokat a napot és a levegő áttetsző kékjét Aztán csendesen és könnyedén visszahanvatlotr nárnái köze. Hallgatott és gondolkodót; Soréi kutatóan figyeltt at arcát, s mivel semmilyen változási sem vett észre, ami cselekvésre késztette volna, hallgatott tehát ö is, nehogy megzavarja a haldokló belső feloldódását Közben látványos fordulatok skálájára gondolt, amelyek az adott pillanatban megváltoztathatnák az átmenetet az utolsó, döntő jelentőségű szakaszba. Tapintatosan a csengőhöz tette a kezét nehogy aztán tanúk nélkül maradjon Armand azonban gondolkodott,„és minél tovább gondolkodott annál nagyobb megnyugvás tükröződött az arcán. Miért is gyötrődtem annyit? — rótta meg gondolataiban önmagát. — Miért is értelmeztem a gyönyörűen szemtelen verseimből áradó érzéki élvezetet és vigasztalást az élet iránt táplált ellenszenvemként és megfutamodásként? Öh, milyen szörnyű a betegség, és mennyire erkölcstelenek meditációi! Köszönetét mondok az istennek, hogy mellém küldte meggyógyulni ezt a jólelkű, megrendült papot. Ő nyitotta fel a fájdalomtól lecsukódott szememet. Mily csodálatos tovább élni a megmentett lélekben! Arra gondolni, hogy az életből való távozásomkor kirántottam egy embert értelmetlen, fagyos sötét magányából... Könnyek tolultak a szentébe. Kinyitotta száját, mondani akart valamit, de nyelve elnehezedett, és felmondta a szolgálatot, ajka megremegett, de nem zárult össze többé. Szeme tágra nyílt, bár tele volt könnyekkel és fájt. Az omló fátyolon keresztül még látta Soréit, aki lendületesen és fenyegetően keresztet vetett fölötte. OLEXO ANNA fordítása A FURCSA MOSOLYB ÖREGEMBE« Igaz történet Nem is olyan régen, az egyik nagyközségünkben szerettem volna meglátogatni egyik régi osztálytársamat. Barátom nevét természetesen tudtam, de hogy merre is lakik, az kérdőiéi volt számomra. Kissé izgultam ugyanis még sohasem jártam náluk, s a látogatásomat meglepetésnek szántam. Az autóbuszról leszállva elindultam bal kezem irányában, de csak úgy ösztönszerűleg, hátha sikerrel járok Iigaz, ezzel az erővel jobbra is mehettem volna/. Ahogy ballagtam, zöldre festett kerítés tövében, magas kecskelábú pádon egy hetven-nyoleoan körüli, fehér hajú bácsikát pillantottam meg. Elmerengve üldögélt a kellemes húst adó diólombok alatt. Szinte illetlenségnek tartottam, hogy tiszteletre méltó mozdu latlanságában a gondolataival és emlékeivel magába szálló öreget kizökkentsem „álomutazásaiból“. De mit tehettem .. Köszöntem s megszólítottam. — Aggyisten — válaszolt közömbös rövidséggel mi járatban? .., Elmondtam, hogy mit akarok, kit keresek, megkérdeztem, hogyan találhatom meg. A név hallatára felfigyelt. Huncut mosoly suhant át a bajusza alatt. Rám hunyorított, majd kopott görbebotjával, mellyel pillanatokkal ezelőtt még a fejét támasztotta, hosszan megnyújtot ta jövetirányomat. — Csak menjen ezen tovább, ez az üt odavisz .... — mondta ízes magyarsággal az öreg, és folytatta —, majd a kocsmánál térjen le balra, s ha végigment azon az utcán, akkor megint balra menjen. Abba az utcába egy szűk utcácska torkollik, azon elér a halastóhoz, azt megkerüli a kis földes mellékúton, és a futballpálya mögötti új soron, úgy a közepe iáján a két ikerház közötti zöld ablakosban találja az .. . — itt valami érthetetlent motyogott. — Aztán járjon szerencsével — tette még hozzá, és botjával furcsa ábrákat kezdett rajzolni az utcá szürkén szomjas porába. Izzadtságtól gyöngyöző homlokomat megtörülve megköszöntem az útbaigazítást, férfiasán kezet szorítottunk és én — mint aki sikerrel vette az első akadályt — jókedvűen tovább- álltam ... Közel egy órai keresgélés után kezdtem türelmemet veszi teni, Gorombán szidalmaztam magamat, hogy miért is nem figyeltem jobban az útbaigazításra. Miközben össze vissza bolyongtam, eszembe jutott az öregúr furcsa mosolya. Csak nem akart valamiért bolonddá tenni? — suhant át rajtam. De gyorsan elhessegettem s tév- gondolatot. és a már jól bevált utazómódszer szerint inkább kérdezősködni kezdtem. A további helyes menetirányt, egy nyurga vasutas, két iskolás nebuló, majd egy csinos hölgy adta meg. Végül egy nénikéhez fordultam, aki kristálytiszta vízzel teli kannát cipelt. A sok kérdezősködés eredményeként, ha kicsit fáradtan is, az említett zöld ablakos ház előtt találtam magamat. Azonnal hecsöngettem. Kisvártatva a már ismerős öregember jelent meg az ajtóban. Az ősz hajú öreg szelíd, de számomra akktír még furcsa és érthetetlennek tűnő mosolyából előlépett unokája, az. én egykori osztálytársam . Az út csakugyan odavitt. Csak menni kellett rajta.
