Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-11 / 15. szám
TÖRÖKORSZÁGI KÖRKÉP II. A kali£a, „Mohamed próféta közvetlen leszármazottja“ — olyan rendkívüli hatalom volt az Ottómén birodalomban, hogy talán csak a pápa szerepéhez hasonlítható a tornai katolikus egyházban. Beszélgetőpartnereink elmondották, hogy az elmúlt öl évtizedben tulajdonképpen évről évre veszített hatalmából az egyház, ám a legutóbbi 50—60 hónapban az egyik nem is jelentéktelen erejű politikai párt jellépésével megkezdődött az egyházi ellentámadás. A Nemzeti Üdv pártjának politikájáról van szó, amely a legreakciósabb mohamedán vallási vezetők számára követelt újra tekintélyt és beleszólást részben helyi, részben országos ügyekben. A kétségkívül jobboldali, minden haladó gondolattal szembeszegülő párt vezetője Necmettin Erbakan projesszor egy ideig még egy koalíciós kormány miniszterelnökhelyetteseként is síkra szállhatott az iszlám vallási törvényeinek és a mohamedán vallási vezetőknek érdekeiért. [Szinte történelmi fintornak tekinthető, hogy Erbakan tanár jobboldali pártja éppen a török politika egyik legdinamikusabb és mindenképpen a politikai baloldalhoz számító személyiségével Billent Ecevittei tevékenykedett együtt egy kormányban...) Aki ma a mind bonyolultabb török belpolitikai problémákat megérteni igyekszik, annak mindenekelőtt egy pillantást kell vetnie a ciprusi problémára, és gondolnia kell arra, hogy az ország holnapja szempontjából döntő fontossága van a Földközi-tenger keleti medencéjében, az Égei-tenger medre alatt nyugvó, egyelőre csak hozzávetőlegesen megbecsült mennyiségű, de elsőrangú minőségű olajnak. Anélkül, hogy a ciprusi probléma minden ágát-bogát fölvázolnánk, emlékeztetni kell arra, hogy amikor 1974 júliusában Cipruson partra szálltak a törökök, az egész NATO-vezetés megoldhatatlan dilemma elé került. Az amerikaiak akkoriban már látták ugyan, hogy az ezredesek uralma vége felé jár Athénban — bár majdnem bizonyos, hogy egyes amerikai körök, például a CIA, bátorították az athéni juntát a ciprusi kalandra, — úgy döntöttek, hogy mindenképpen a „görög lapra tesznek“. Azt gondolták, hogy Törökország, ahol erőteljes az amerikai katonai jelenlét és a gazdasági segély is felhasználható eszköze a befolyásnak, „elhanyagolható“. De Washington tévedett. 1974 júliusa bizonyos szempontból fordulópontot jelentett az amerikai—török kapcsolatokban. Az amerikaiak először embargót rendeltek el a Törökországba irányuló hadianyagszállításra, aztán visszavonták az embargó egy részét... A törökök ugyanis lezárták a területükön lévő amerikai támaszpontokat, ami súlyos gondot okozott a Pentagonban. Az első visszalépés úgy megsértette a közben kicserélődött görög vezetést, most már Karamanlisz kormányát, t'ogy Athén hátat)ordított a NATO katonai szervezetének. Ezt követte azután a törökökre kimondott embargó újabb szakasza, végül pedig 1975 októberében, rgy szenátusi szavazás után az amerikaiak úgy döntöttek: Ankara megkaphatja a már korábban kifizetett és a tilalmi rendelkezések miatt visz- szatartott 185 millió dollár összegű amerikai fegyverszállítmányt. A döntést a leghatározottabban helytelenítették Görögországban... Ami pedig az olaj kérdését illeti, ott csak annyit kell tudnunk, hogy az egyelőre még csak a kutatófúrások eredményeként sejtett nagy mennyiségű olaj olyan részén található' a tengerfenéknek, amely ugyan közel van Törökországhoz, de görög felségterületnek tekinthető, mert a szárazföld előtt Görögországhoz tartozó szigetláncolat hú zódik. A vita tehát az, hogy tulajdon képpen kié az úgynevezett szárazföldi talapzat alatt rejtező fekete arany: görögöké vagy a törököké? Az olajprobléma Athénban is, Ankarában is élet vagy halál kérdése — sem Demirel török, sem Karamanlisz görög miniszterelnök nem engedheti meg magának, hogy engedjen az egyelőre még csak reménybeli olajkincs dolgában, azt mindkét ország a magáénak vallja. Túl Cipruson és az olajproblémán világszerte még egy fontos összefüggést említenek meg, ha Törökországról van szó. Ez pedig a szovjet—török viszony, amely azért is fontos tényező minden elemzésben, mert Törökország az egyetlen olyan NATO-ország, amelynek — Norvégia egy kicsiny határszakaszától eltekintve — hosszú, közös határa van a Szovjetunióval. Ha valaki ismeri a török történelmet, mindenképpen lényegesnek tartja az elmúlt évtizedek nemzetközi politikájának egyik fontos elemét, azt a baráti és segítőkész kapcsolatot, amely a Szovjetunió és Kemál Atatürk Törökországa között annak idején kialakult. Musztafa Kemál köztársaszemélyes támadások mögött az előd, Bülent Ecevit árnyékát. Ecevit még ma is úgy szerepel a közvéleményben, mint a „ciprusi törökök megmentője“, „az egykori ottomán nagyság visszaszerzője“ — és ezek mellett a főként nacionalista körök- hangoztatott megállapítások mellett a török baloldal előtt is hallatlanul népszerű. Lehet, hogy éppen azért, amiért Demirel és a kormány többi tagja szinte naponta támadja ... Ellenfelei mostanában becsmérlő megállapításnak használják azt, amit valaha, mondjuk két esztendővel ezelőtt dicséretként hangzott el, nevezetesen azt, hogy Ecevit „jellegzetesen Brandt-szerű politikus“. Maga Demirel nemrégiben egy Ecevitet támadó nyugtalan beszédében azt mondotta: „Ecevitnek már csak a szakálla hiányzik ahhoz, hogy ugyanolyan legyen, mint Castro“ — a volt miniszterelnök hívei a Köztársasági Néppárt képviselői (százkilencvenen vannak a parlamentben!) felállva kiáltották oda, szinte szavaiókórusban De- rairelnek: „Ez hidegháborús sértegetése egy külföldi ország miniszterelnökének!“ A Köztársasági Néppárt egyébként, a Demirel-féle dühöngő beszédekre felelve ellentámadásba kezdett, és ebben nemcsak Süleyman Demirelnek az egykori olasz fasiszta diktátorhoz, Musso- linihez való meglepő hasonlatosságát szokták emlegetni, hanem azt is, ami már több a hasonlatosságnál: veszedelmes szövetségét a szélsőjobboldali Al- parslan Türkes csoportjával. Türkes egyenruhás rohamcsapatokat szervezett, és amióta Demirel miniszterelnökhelyettese, a ciprusi származású, egykori katonatiszt beszédeiben mind gyakrabban bukkannak fel a fasiszta ideológia nyomai. Sokan emlékeztetnek rá, hogy amikor 1960-ban mint a „nagyturáni gondolat“ jegyében szervezkedő csoport vezetője, egy letartózta- tási parancs elől megszökött az országból, a lapok bizonyítékok tömegét idézték arra vonatkozólag, hogy náci puccsot tervezett. Amikor a letartóztatás! parancsot visszavonták, Türkes visszatért az országba ... Demirel február derekán üzent Ford elnöknek Caglayangil külügyminiszter washingtoni útja előtt, amit aztán elhalasztottak. A török kormányfő közölte, hogy a jelenleg nem működő 26 törökországi amerikai támaszpont újra munkába kezdhet, ha egyrészt megszűnik az embargó a Törökországnak szóló fegyverszállításokra, másrészt pedig felemelik a támaszpontok bérleti díját. (1974-ig évi 200 millió dollár volt a bérleti költség — a török kormány mostani igénye: 420 millió dollár.) Amikor február 11-én azzal az indokkal halasztották el Caglayangil török külügyminiszter washingtoni látogatását, hogy „Kissinger külügyminiszter feleségének, Nancynak betegsége miatt nehezen tud eleget tenni a vendéglátói szerepnek“, azt is közölték, hogy az Egyesült Államok fontolóra veszi a bérleti díj emelésének elfogadását. Magyarázatot is fűztek ehhez, — persze nem a támaszpont-kérdésről szóló cikkekben, hanem egy olyan „tudományos“ híranyagban, amelyből kiderült, hogy a hatszáztíz kilométer hosszú szovjet—török határvonalon és a huszonhat amerikai támaszponton van elhelyezve a NATO-nak a Szovjet- uunió ellen irányuló elektronikus hírszerzéshez szükséges berendezések legalább huszonöt százaléka. (G. M.) Isztambuli utcakép: modern házak, középkori torony részt vett az épülő fémipari kombinát első részlegének felavatásán — ez a gigászi óriásüzem szovjet tervek alapján, szovjet felszereléssel, hosszú lejáratú hitelre, szovjet szakemberek közreműködésével épült. (1975 nyarától 1978 tavaszáig épül fel ugyancsak szovjet hitelből, szovjet tervek alapján, szovjet szakemberek közreműködésével kél nagy teljesítményű olajfinomító és egy olyan alumíniumkombinát, amelynek egy része a már említett Arpacay-gát- rendszer energiájával működik majd.) Van azoban jó néhány olyan politikai és gazdasági elem, az ország javára és az ország gondjait növelve is. amelyet ezenfelül is mind figyelembe kell venni 1976 első hónapjaiban a török holnap felvázolásánál. Demirel, miniszterelnök személyét az utóbbi időben egyre gyakrabban támadják. Február közepén, amikor unoka- öccsét egy korrupciós botrány jelentős figurájaként letartóztatták, egy isztambuli lapban szokatlanul éles támadás jelent meg nem a miniszterelnök, hanem a család ellen. Félreérthetetlen volt, hogy tulajdonképpen kit vett célba az írás. A cikkben némileg gúnyos felhanggal dicsérik meg magát a miniszterelnököt is, aki a szűkös körülmények között élő anatóliai parasztcsalád fiából olyan vízimérnökké lett, aki nemcsak gátakat épített, folyómedreket erősített, hanem hallatlan gondossággal tervezte és építette saját politikai karrierjét is. Emlékeztettek arra, hogy az egykor oly szegény család ma Törökország felső tízezréhez tartozik és a három Demirel-testvér, Süleyman, a miniszter- elnök, Ali és Sevket, az építészmérnökök vagyonát valamivel több mint 15 millió dollárra becsülik. A cikkben célzások találhatók bizonyos kamatmentes állami kölcsönökre, amelyek segítségével ez a vagyon hallatlan ' gyorsasággal növekedett meg. Érdekes módon a később letartóztatott unokaöccs szerepel itt, mint központi figura. . Nem nehéz felfedezni Demirel elleni sági elnök soha nem mulasztotta el hangoztatni: hazája függetlenségének és előrehaladásának egyik döntő tényezője a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval kialakult meleg, őszinte, baráti kapcsolat. Igaz, hogy kemál halála után egy időre visszájára fordult mindez — ám mintegy másfél évtizeddel ezelőtt beértek azok a pozitív kezdeményezések, amelyek Moszkvából azt sugallmazták, hogy vissza keli térni a baráti kapcsolatok megerősítésének útjára. A szovjet jó szándékot mindig tettek kísérték. Egy londoni gazdasági szak lap becslése szerint Ankara az elmúl; tíz évben kereken egymilliárd dollár szovjet hitelt kapott — rendkívül ked vező kamattal. 1976 júniusában egyébként az egyik szovjet—török határfolyón, az Árpa cuyon mintegy 200 kilométer hosszú Ságban olyan gátrendszert építenek, amely a határ két oldalán öntözési célokat szolgál majd, egy olyan terület mezőgazdasági hasznosítását szolgálva, amely, így írta a Cumhuryet, „az elmúlt ezer esztendőben mit sem termett, de azelőtt több százezer ember éléskamrája volt“. Amikor Koszigin szovjet miniszterelnök nemrégiben Törökországban járt, Bülent Erevit 1976. IV. 11.
