Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-04 / 14. szám
TÖRÖKORSZÁGI KÖRKÉP I J Beszélgetés Atatürkről Isztambulban 0 Híd két világrész között 0 Vendégmunkások Európa szerte # Emberek és értékek áramlása # Szegények és gazdagok, meg a nemzeti jövedelem Q Mi az a gecekoindus? % Erbakan professzor és az egyház % Az amerikai embargó 0 Szovjet hitel, alacsony kamattal 9 A Demirel testvérek vagyona # Nancy betegsége és a bérleti díj Ott szaladt az autónk a Boszporusz felett és a kedves fiatal hölgykísérőnk, egy kis könyvecskéből még az adatokat is elmondta a hídról, Törökország egyik rendkívüli büszkeségéről. 1973-ban készült el ez a 1560 méter hosszú híd, amelyből 1074 méter a víz fölött van, mégpedig olyan magasban, hogy alatta átúszhatnak a kor legnagyobb méretű, legmagasabb hajói is. Ahogy aztán átértünk Európából Ázsiába, — mert ez a híd nemcsak egyszerűen a Boszporusz felett Ivei át, hanem egyik világrészből a másikba visz — érdekes volt összehasonlítani a két hídfő közötti különbséget. Mert akármennyire is igyekeztek török barátaink meggyőzni a vendéget arról, hogy a két parton „minden egyforma“, azért egészen pontosan látható a különbség a két világrész között. Az európai oldalon modern villák, a jómódú isztambuli felső tízezer otthonai, és a hídtól nem is messzire elegáns szállodák sora — az ázsiai oldal pedig kétséget kizáróan még a tegnap, a múlt, az a bizonyos „ázsiai Törökország", amelyet olyan határozottan kívánt visszaszorítani, elfeledett múlttá tenni több mint öt évtizeddel ezelőtt Musztafa Kemál, aki annak idején a „törökök atyja“ az Atatürk nevet vette fel. Aligha van még ma is olyan beszélgetés, Török- ország-szerte, amelyben legalább egyszer ne hivatkoznának a török történelem, de mindenképpen századunk török történelme legnagyobb alakjának nevére, valamilyen intézkedésére. Sőt, ezen a nagyszerű hídon is, a Bogazici Köp- rüsun, azaz a Boszporusz-hídon is legalább két alkalommal emlegették Atatürk nevét, megemlítve, hogy annak idején a húszas évek elején már Kemál elnök is döntött arról, hogy ha az ország gazdasági körülményei valamennyit is javulnak, sor kerül a híd megépítésére. (Egyébként a történelem megemlékezik arról, hogy nagyjában ezen a helyen, ahol most a modern kábelhíd ível át a víz fölött, lebegtek egykor Dareiosz perzsa király híres hajóhídjá- nak bárkái, amelyeken át a szkiták elleni háború seregei vonultak.) Elmondták török barátaink azt is, hogy az Ana- dolu Hisar és a Rumeli Hisar híres bástyafokain szorongtak a lőrések mögött egyik helyen a bizánci, a másikon meg a szultáni lövészek, harcolva a* mai Isztambulért, az akkori Konstantinápolyért, és hozzátették: „Végeredményben Atatürk harca segített visszaszerezni a nemzet nagyságát — először a történelemben.“ Ezt már az ázsiai oldalon mondta török barátaink egyike, és idézte Kemálnak azt a híres megjegyzését, amelyet a Török Köztársaság kikiáltása utáni fogadáson pohárral a kezében mondott, amely így szólt: „Szerencsés fickó az, aki azt mondhatja: török vagyok." Manapság viszonylag ritkán emlegetik a Kemál előtti török nagyságot, azt az időt, amikor hosszú évszázadokon át az egész Balkán-félsziget az ottoman birodalomhoz tartozott( és a török seregek Pozsony táján haladtak előre Bécs felé, hogy ostromolják a „gyaur nagyvárost" és tulajdonképpen Ciprustól Líbiáig az egész Közel-Kelet a szultánnak fizetett alattvalói adót. De azért a jelen gondjait elfeledni, néha-néha felemlítik ezt. Hu az 1976-os török problémák szóba kerülnek, talán legelsőnek egy Törökországon kívüli téma az, amivel kezdődik a beszélgetés. „Mi lesz a Nyugat- Európában dolgozó török vendégmunkásokkal?" — vetődik fel a valóban nehezen megválaszolható kérdés. (Ha az ember Nyugat-Németországban jár, mondjuk Würzburgban vagy valahol Essen és Dortmund között valamelyik kis gyárvárosban, meglepetten látja, hogy a legfontosabb mellékutcák valamelyikében két olyan bolthelyiség is van, amely fölött török a felirat. Az egyikben kedvenc élelmiszereit és fűszereit vásárolja meg a vendégmunkássereg, a másik pedig kávézó-vendéglő, ahol munkaidőn túl hatalmas füstfellegek közepette legtöbbször állva beszélgetnek a szapora beszédű anatóliai parasztemberek, akik itt valamelyik nagyüzem segédmunkásai, vagy a városi köztisztasági vállalat alkalmazottai. Ugyanez a helyzet a münsteri állomáson, vagy a mainzi piacon: mindenütt tömegével látni törököket, összesen legszerényebb számítás szerint 1200 000 vendégmunkás van török útlevéllel csak a Német Szövetségi Köztársaságban, és akadnak még ezekből a munka közben mindig csendes, végeredményben rendkívül kis igényű, szorgalmas emberekből Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Ausztriában is. 1974 első hónapjai óta, amikor a válság szele megérintette a tőkés Európát, szinte minden hónapban fel-felbukkan valamilyen híresztelés arról, hogy az NSZK vágy Svájc hatóságai a „törökök hazaküldését fontolgatják“. S egy-egy ilyen hír után hlrtelenében elkezdődik a török diplomaták és gazdaság! szakemberek szorgos tárgyalássorozata, hogy megakadályozzák ezt a Törökország számára minden valószínűség szerint tragédiának nevezhető visszafelé áramlást.) A, jelenlegi Törökország egyik legjellegzetesebb építményével az ember szinte minden török városban találkozik, ha Isztambulból a többnyomsávos úton a főváros, Ankara felé gördül az autója. A karcsú minaret persze régi építmény: semmi csodálkoznivaló nincs a mohamedán templomon. Azonban ha az ember közelebb megy, meglepve látja, hogy Nyu- gat-Anatóliában már hatalmas, előregyártóit betonhengerekből épült torony erkélyére lép ki imára hívni a müezzin, és a hangszóró mellett neonyfény világít, arról nem is szólva, hogy egyszer-egyszer a müezzin szava is magnetofonról zeng. Azt mondják, hogy a török jelen egyik legbonyolultabb problémája abban van, hogy „az emberi és gazdasági értékek állandóan és megállás nélkül úgy áramlanak nyugat felé“, hogy a legjava tart a leggyorsabban előre és a kevésbé magas színvonalú marad le valahol Anatólia közepén. Még Isztambulban mondotta nekünk valaki: „Ez a futás nyugat felé mind gyorsabb és gyorsabb. De kétségtelen tény, hogy beteg az az ország, ahol egyetlen városban, mégpedig a legnyugatabbra fekvő városban, Isztambulban termelik meg a nemzeti jövedelemnek csaknem a felét. Keresztülmennek majd biztosan azon a csodálatosan szép Boszporusz-hídon. Senki se mondta még maguknak, hogy az ország keleti részén, ha folyó keresztezi az utat, az utasnak úszva kell átmennie, mert híd nincsen? Akárhogyan van is, nem az egészség jele, hogy ugyanazon sz országúton egymás mellett vagy egymással szemben halad a hazalátogató vendégmunkás kis autója, a jómódú fővárosi vagy isztambuli ember Mercedes kocsija és az egyszerű török ember száz meg ezer öszvérje." Amikor Ankarában sétálgatva megkérdeztük török __ barátainktól, hogy vajon a főváros körüli kopár domboldalakon éppen csak kivehető fehér meg színes foltok miféle épületek, talán városkörnyéki villanegyedről van szó, fejüket Ingatva elmagyarázták, hogy tulajdonképpen mit jelent a gecekondus. Mert amit ott láttunk Ankara körül, ugyanaz látható minden török város közvetlen szomszédságában: a ge- cekondusok koncentrikus körei. A gecekondus pontos fordítása ez: „éjszakai partraszállás". Maga a szó egy több százéves, a mohamedán jogban gyökerező szokást idéz fel. Tengerparton vagy nagy folyókban kis szigetecskék birtokához lehetett jutni, úgy, hogy még gazdátlan földre, szigetre az éjszaka sötétjében úszott oda valami földre birtokra vágyó ember, ugyanis ha az első napsugár a szigeten érte, akkor azt tőle soha senki el nem vehette, élete fogytáig birtokolhatta. Ennek a nagyon régi mohamedán paragrafusnak a szellemében hoztak valamikor a harmincas években egy rendeletet, amely szerint, akinek „hajnalban tető van a feje fölött, ebből az építményből már nem lakoltatható ki, hacsak nem magántulajdonú telekre épített". Tekintettel arra, hogy a török városok környékén óriási területek vannak állami vagy városi tulajdonban, éjszakánként sok száz meg ezer, Kelet-Anatóliából nyugat felé vándorló parasztember emel barátok, családtagok, szomszédok segítségével falat, húz rá tetőt, és ebben a szánalmas vályogépítményben kezdi meg hajnalban a „tulajdonosi létet“. így szaporodnak és nőnek a gecekondusok, ezek a szörnyű nyomornegyedek, a legminimálisabb egészségügyi felszerelés nélküli odúk sora ... Amikor 1976 márciusának derekán az ENSZ európai gazdasági bizottsága kiadta az azonnal nagy vitát kiváltott tanulmányát Európa demográfiai kérdéseiről, az egyik törők napilap rögtön azt írta, hogy „Európa igazi reménye most már csak Törökországban lehet." (Az ENSZ demográfiai jelentése azt tartalmazta, hogy a jelek szerint csökken Európában a népszaporulat — az átlag 0,5 százalék, és több európai országban gyakorlatilag a nullával egyenlő — és valószínűleg mintegy 30 esztendeig stagnálni is fog.) Az idézett török lapvélemény persze csak a nacionalista lapokból származó „szenzációs“ újságcím: Ankarában sem hiszi senki, hogy az ország lélekszámúnak gyors növekedése áldás lenne. Sőt: gondolkodó törökök pontosan tudják, hogy qz ország legsúlyosabb terhe éppen a lakosság robbanásszerű gyarapodása. A népesség évi átlagban csaknem három százalékkal növekszik, pontosan negyedszázad alatt kétszereződött meg Törökország lakóinak száma. Jelenleg 40 millió ember él n Török Köztársaságban, és a szakértők azt állítják, hogy az évtized végén, de legkésőbb 1981-ben 50 millió lesz. ' Sokan azt mondják, hogy a török belpolilikai problémák, bármily fenyegetőük ;is, mindig megoldhatók, mégpedig a klasszikus módszerekkel: be e- het hívni katonának, hadgyakorlatra a nyuglalanko- dókat. Való igaz, hogy a NATO európai egységei között a török hadsereget tartják a legjelentősebb szárazföldi erőnek. Hivatalosan 500 000 katona és 35 000 tiszt van állandóan fegyverben, de számos megfigyelőnek az a véleményeL hogy ha más felfegyverzett egységeket fpénzügyi és pénzügyőri cső 1976. portokat, az úgynevezett kikötői rendőrséget és általában bizonyos rendőri alakulatokat is tekintetbe IV. 4. veszünk, akkor a szárazföldi hadsereghez számító katonák száma eléri a 750 000 t is. A másik tényező, amit tekintetbe kell venni a török belpolitika úgynevezett mérséklő elemei között, az a lakosság jelentős többségének konzervatív beállítottsága és ragaszkodása a‘ régi iszlám erkölcsökhöz. Törökországi beszélgetéseink ném kis része éppen a mohamedán egyház szerepét érintette. A modern gondolkodású értelmiség — és kétségtelen, hogy Ide kell számítani a hadsereg fiatal tisztjeit is, akik között meglepően sok. a haladó gondolkodású — külön Is hangsúlyozzák, hogy Kemal Atatürk győzelme, az utolsó szultán hatalmának megdöntése, a köztársaság megalakulása egyúttal a kalifa eltávolítását is jelentette. IC. M.) :0 ■ :a M ■ m N- 00 > | I á 3“ ■ :3 II A ¥ ;a *■ .-. ; u í' 3 ? 30 ff 3 ff 35 3 K I 3 I <
