Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-04 / 14. szám

I O lvasom a hírt, amelyet a tokiói Asahi Shimbunból vett át a vi­lágsajtó: száz volt japán katona, akik a második világháború idején a Burma—Sziám vasútvonal építésére terelt angol, holland, ausztráliai és más szövetséges hadifoglyokra vi­gyáztak, őszre találkozóra hívják egykori foglyaikat. Elsősorban a brit és a holland hadifoglyokat hívják (már azokat, akik túlélték az ember­telen rabszolgamunkát) „baráti talál­kozóra“ -a Kwai folyó hiújához, hogy közös misén vegyenek részt a 420 kilométeres vasútvonal építésénél el­pusztult húszezernél (!) hadifogoly emlékére. Az Asahi Shimbun szerint az ötlet az 57 esztendős Takashi Nagasetól származik, aki a Thaiföldet Burmával összekötő „Halálvasút“ építésénél tol­mácsként szolgált a japán császári - hadseregben, s jelenleg egy angol nyelvű magániskola vezetője Okaya- mában. Az ő javaslatára szeretnének találkozni a Halálvasút hiúján, a Kwai folyó felett a hadifoglyokat sanyar­gató japán katonák, hogy „kéz a kézben egy új hidat, a barátság^ hiú­ját építsék japánok és angolok“ ... Olvasom a hírt, és felidéződik ben­nem a Kwai folyó hiúján tavaly tett nalon ugyanis a szövetségesek repü­lőgépei és tengeralattjárói tizedelték a japán hajókat. Ezért siettették min­den eszközzel a 420 kilométer hosz- szú, új vasút építését. A Kwai folyón épített hidat is bele­értve, 45 kilométernyi vasút építését bízták a 61 ezer szövetséges hadifo­golyra és a 40 ezer thai, burmai és maláj kényszermunkásra. Ezen kívül a környező városokból és falvakból tízezreket kergettek a vasútépítésre. Húszezernyi hadifogoly és 42 ezer ázsiai életébe került a vasút megépí­tése. Az első mozdony 1943 októbe­rében gördült végig a vasútvonalon. És a Kwai folyó hiúján, amit először fából építettek, s a brit repülők több­ször lebombázták, míg a háború vé­gén építették fel vastraverzekből, be­tonpillérekre. Embertelen bánásmód, éhség, trópu­si betegségek juttatták a tömegsírok­ba a hídépítőket. A japánok a beteg hadifoglyokat sem mentették fel a munkától... A sínek alá talpfaként akár az elhalálozott foglyokat is rak­hatták volna — írta később erről egy túlélő angol. Ezért emlékeztet a Halálvasút és a Kwai folyó hídja a mindent eltiprő japán császári hódítókra, arra, hogy Idegenforgalmi nevezetesség lett a Kwai folyó hídjáből. Gszó éttermet horgonyoztak le mellette látogatásom és mindaz, amit a má­sodik világháborúnak erről a sötét epizódjáról megtudott a világ. Első­sorban a francia Pierre Boulle-nek köszönhetjük, hogy feltárult a japán hódítással járó kegyetlenségnek az a mozzanata, amelyet világhírűvé lett regényben — „Híd. a Kwai folyón“ — örökített meg, saját hadifogolyélmé­nyei alapján. Ezt filmesítette meg Dávid Leans. A híd közelében fekvő kisváros, Kanchanaburi, a regénynek és a filmnek köszönheti idegenfor­galmának fellendülését — hiszen az­óta évente tízezrek jönnek ide, ahol a hegyek találkoznak az alfölddel, a dzsungel a rizsföldekkeil, ahol tizen­egy betonpilléren fekszik a több mint háromszáz méteres, fekete vashíd. Harmincnégy évvel ezelőtt, 1942 őszén kezdték a munkát a japánok által odahurcolt hadifoglyokkal. Ja- masita tábornok adta ki a parancsot, hogy Szingapúrból és Bangkokból ezen a vasúton szállíthassák a japán tnváziós katonaságot Burmába, ahon­nan Indiát kellett volna eláraszta- niok. A Szingapúr érintésével a bur- mai Rangoonba vezető tengeri útvo­a kegyetlenkedésekben a japán fa­sizmus sem maradt el európai szö­vetségeseitől. De erről nem olvashat­tam a hídnál felállított emléktáblán, sem a közelben a brit, az amerikai és a holland hadifoglyok sírkövein ... A japánok emlékére emelt oszlop kö­vébe vésett japán szöveget pedig raj­tuk kívül kevesen tudják elolvasni... És hány ilyen vasút, hány ilyen híd épült a japán megszállás idején eny- nyi emberáldozattal Vietnamban, Ma­lájföldön, Kínában, Indonéziában? ... Regény és film csak a Kwai folyó hiújáról született... És most az egykori fogolykínzók foglyaikkal együtt akarnak sétálgatni a könnyek, a véráldozatok árán épült hídon. Állítólag ott szeretnének bo­csánatot kérni tőlük, amiért puska­tussal verték, nyomorékká tették őket, amiért tömegsírokba juttatták bajtársaikat. S ezzel az ügy részükről el lgnne intézve! A meghívott brit és holland hadi­foglyok eddig elutasították egykori kínzóik invitálását. Az ottani borzal­makat sem ők, sem a világ nem fe­lejthetik el. SEBES TIBOR Ma ez a kis vicinális motorvonat döcög át naponta néhányszor a Kwai folyó hfdjáa (A szerző felvételei) t 1976. IV. 4. Bronyiszlav Majnagaseu tengerészkapitánnyal az egyik külföldi kikötőben érdekes eset történt. Ami­kor hajóját a kikötőbe kormányozta, a helyi újság­írók érdeklődését felkeltette a cseppet sem orosz külsejű kapitány. Faggatni kezdték, hogy kicsoda és hová való. A tengerész elmondta, hogy hakasz származású, s hogy ez a kis nép Szibéria déli ré­szén él. z újságírók másnap ismét felkeresték a kapi- tái — l'öbb lexikont átnéztünk, az orosz nyelvű Broekhaust is, de ilyen nép, hogy hakasz, egyikben sem található. A több kötetes Brockhaus lexikon, amelyet a fór-, radalom előtti Oroszországban adtak ki, valóban semmit sem közöl a hakaszokról. A cári birodalom­ban aligha érdekelt valakit a Szibériában élő kis népek sorsa. Egyesek kihaltak,, másokat a pusztulás veszélye fenyegetett. A togolárokból például (a Ke- leti-Szaján hegységben élő török eredetű nép) a hú­szas években mindössze negyvenötén maradtak. A vi­lágtól elzárva, hatalmas, járhatatlan hegyi erdőkben folytatták kegyetlen harcukat a szibériai kemény természettel, és szüntelen nélkülözéssel. A kereske­dők kiszipolyozták őket, garasokért vették át az ér­tékes szőrmét és halat. Az emberek így emlegették a tofolárokat: „Az isten is és a cár is megfeledke­zett róluk.“ A trachoma, a reuma, a tüdővész számlálatlanul szedte áldozatait. Ezen nem is lehet csodálkozni, egész Hakaszjöldön (területe 60 ezer négyzetkilo­méter) egyetlen, hétágyas kórház volt. A szovjethatalomnak gyakorlatilag mindent elölről kellett itt kezdenie. Jurij Ritheu az Északi-Jeges-tenger partján, Csukot- kán született. A külföldön is híres csukcs író arról ír, hogy az első orosz tanítónak, a szovjethatalom küldötteinek a félszigetre érkezéséig nem voltak is­kolaépületek, tanszerek, sőt a csukcsoknak saját Írásbeliségük sem volt. De vajon hány olyan nép van a világon, amely pontosan meg tudná határozni írásbeliségének kez­detét? A szibériai és a távol-keleti kis népek ezt évnyi pontossággal tudják. A hakaszok írásbeliségét például az orosz ábécé alapján 1924-ben teremtették meg. Körülbelül ugyanabban az időben és ugyan­azon az alapon dolgozták ki Észak többi kis népé­nek az írásbeliségét is. Egy egész hónapba tellett, amíg az első, Moszkvában nyomtatott csukcs ábécés­könyv eljutott a tanulókhoz: először vonattal Vla­gyivosztokig, majd onnan egy jégtörőn Csukotkára. Maga az iskola fogalom teljesen új volt a csukcsok, korjakok, evenkek számára. Jurij Ritheu visszaemlé­kezéseiből tudjuk, hogy az egész iskolában csupán egyetlen, gyermekkorából ismert tárgy volt: egy rézcsengő. Ezzel jelezték az órák kezdetét és végét. A csengőt egy rénszarvas nyakáról akasztották le. 1930-ig valamennyi iskolában, tolmácsok segítségé­vel, oroszul tanítottak. A helyi nemzetiségeknek nem voltak tanítóik, az oroszok pedig nem tudták elsajátítani a nyelvet. A tolmácsok fokozatosan elmaradtak az iskolából. A vadászok, halászok, rénszarvastenyésztők gyermekeiből minden nemzetiségnek saját tanítói lettek. Leningrádban, az egyetem előkészítő tagozatán gyűjtötték össze az északi népek első csoportját — csukcsokat, nanajokat, nyenyeceket, itelmeneket, evenkeket —, hogy tanárrá képezzék őket. így kez­dődött a Távol-Észak kis népeinek tervszerű tanár­képzése. Később Leningrádban megalapították az Északi Népek Főiskoláját, amelynek feladata a nem­zetiségi értelmiség felkészítése volt. Ez az Intézet már nem működik: nincs rá szükség, mivel az észa­ki népek fiai a szokásos felsőoktatási Intézmények­ben tanulnak, képzettségük és kultúrájuk színvonala ugyanis elérte a lakosság általános műveltségi szint­jét. Csupán a Herzenről elnevezett Leningrádi Peda­gógiai Főiskola mellett működik a Távol-Észak né­peinek tagozata, ahol alsótagozatos tanítókat képez­nek a távol-északi falvak iskolái számára, akik az oroszul még nem tudó gyerekeknek bármely tantár­gyat képesek tanítani a helyi lakosság nyelvén. Él a Szovjetunióban egy érdekes ember, juvan Sesztalov költő és prózaíró. A manysik leszárma­zottja, akik Nyugat-Szibéria Tyumenyi területének északi részén élnek. Nagyapja sámán volt, édesapja halász és vadász. írni egyikük sem tudott, Juvan el­végezte a leningrádi Északi Népek Főiskoláját, és a Néva-parti városban — mint maga mondja — Pus­kin és Biok verseinek hatására írni kezdett. Első könyve egyben a legelső manysi nyelven megjelent könyv volt. Ezt a nyelvet 7700-an beszélik, fuvan Sesztalov könyveit azonban százezrek olvassák, hi­szen lefordították oroszra, ukránra, litvánra és a Szovjetunió számos más népének nyelvére, többek között a manysik szomszédságában élő, velük azo­nos sorsú evenkek, nyenyecek, hantik, ttelmenek dolganok nyelvére is... E népeknek fél évszázad­dal ezelőtt még önálló írásbeliségük sem volt. Ma már saját tudósaik, orvosaik, pedagógusaik, mérnö­keik, íróik, színészeik, zenei együtteseik, sőt nem­zeti nyelven játszó színhq^aik is vannak. Mihail Kir- zsakov, az egykori nomád hakasz család fia, a helyi pedagógiai főiskola angol tanszékének vezetője. Föl­dije, Leonyid Kizlaszov, állattenyésztő fia, a moszk­vai egyetem archeológiái professzora. A korjakok, evenkek, hantik, nyenyecek, dolganok, csukcsok, 'jakutok, hakaszok természetesen ma is halásznak, értékes prémes állatokat és rénszarvast tenyésztenek, ahogyan azt őseik századokon keresz­tül tették. Emellett azonbaq a mai csukcsok ónt és színesfémet bányásznak, a területükön felépített atomerőmű energiáját hasznosítják. A jakutok gyé­mántot bányásznak, földgázt termelnek ki. A haka­szok földjén pedig, akiket annak Idején a lexikonok még említésre sem méltattak, 113 hatalmas ipari üzem működik. PRAVDA SZEVERA

Next

/
Oldalképek
Tartalom