Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-04 / 14. szám
snak, mert jól tudják, sohasem teljesül, atyák vonításának ezt a szamár Igorko nem „{csak azt tudhatja, amától meg Berta né- rt ha besötétedett, el a szoknyájukat! Azt a nagymama tüstént nénihez, és megkér- iket, ki hal meg a leg- nbulában, mert a temp- Ivonított egy kutya. Igorko valamilyen cso- t találhatná magát a irdő alatt, szentül hin- :ya őmiatta vonít, hogy értetek kerülgetik ki- s a* fűbe roskadva né a lelkét, lár abbahagyhatnák a alán egy fél tucat is tk hörögnek, annyira em vettek észre? apaszkodtam a dom- ín csakhamar rátalál- Db, egyenes ösvényre, anem rossz irányba megjövendölik a ha- iéták. Szépen is vol- ;az volna. Holdvilágos sz falvak kihalnának, haságokban csak a hihetnek, mert nem tokát, és nem is tarlem tudom, egész idő >lt ütnél többet, azok pórázon tartott nyomvoltak, és talán még tudnak rendesen. Ha ességes kuvasz, amerek, néha éjszaka is indában azért még élet. így aztán köny- ;y minden kutya a ha1 tudni, miért fáj éj- iz ember lába. azt mondtam magam- tt haladok a holddal, addig én is kitartok, ágyába a hegyek mö- is találok magamnak /et, és megpihenek. hold a hegycsúcsok tjkálni kezdett a fák an lefelé ereszkedett elromlott a kedvem, :épp nem akaródzott Sbam sem fájt egyál- ha akarsz, intettem tk búcsúzóul, én meészrevettem, milyen í éjjel. Nappal sincs ja milyen lárma, de aki senkinek sem ;y az erdőben beszél- agy pláne kiabáljon, hogyan hallhatom az erdő minden hangját. Nemcsak a madarak énekét, az állatok dobogását, meg a hangos rikkantásokat, hanem a hangyabolyok zizegését, az erdei méhecskék dallamos zümmögését, a gyík halk futását, a kígyó csusszaná- sát meg a rovarok neszezését a vén fatörzsek kérge alatt. A bácsikéin arra is figyelmeztetett, hogy a levelek lélegeznek, a tűlevélzet pattog, és a tobozok élesen és hangosan lövöldözik ki magukból a magvakat. Mindezt már magam is hallottam. Csak a fű növését nem hallottam még, noha a bácsim mindig erről beszélt, valahányszor leheveredtünk a földre megpihenni egy kicsit. Ö rendszerint elaludt, én pedig egész idő alatt hallgatóztam, a fűbe dugva a fülemet. Mindhiába. Elrontotta a hallásodat az ordítozás, mondta nagybátyám, amikor felébredt, a fű énekel. Minden pici fűszálacska halkan énekelni kezd, alighogy kidugja fejét a hideg földből, és meglátja a napot meg az egész szépséges világot. Akkor megharagudtam Ferdinand bácsira, amiért Így becsapj és felkiáltottam: . Miért alszol hát el rögtön, ha a fű olyan szépen muzsikál? Éppen azért, mondta bácsikám, mert a legédesebb altatót játssza, amilyet még soha semmilyen zeneszerző nem komponált a világon. Kíváncsi vagyok, milyen hangokat találna ki Ferdinand bácsi az éjszakai erdőben, amikor én «csakugyan semmit sem hallok. Annyira csend van, hogy az ember szinte megretten, nem tévedt e véletlenül abba a kihalt ezüst erdőbe, amelyben egyetlen élőlény sincs, sőt még a sebes röptű madárka sem száll oda soha. Szinte cseng a füle az embernek a mélységes csendtől. Ha megreccsen egy-egy öreg fenyőfa tetejében a gally, hirtelen ösz- szerezzen, aztán megörül, hogy a fák mégsem haltak meg, hogy csupán mély álomba szenderedtek, és néha- néha megropogtatják elmerevedett tagjaikat. Az állatok is alszanak odúikban, vackaikon és fekvőhelyeiken, a madarak fészkükben, a méhecskék pedig a fatörzsek odvábán. A fiúk ugyancsak alusznak otthon a dunyha alatt. Minden alszik, csak én nem. És éppen ez a legnagyszerűbb az egészben. Olyan nagyszerű, hogy szinte magamat is irigylem érte. Az egyáltalán nem igaz, amivel a porubkai nagyanyó ijesztget bennünket, hogy az — kegyetlen hatalom. Lehet, hogy valamikor így volt, amikor éjszakánként öldököltek a gonosztevők, és kísértettek a kísértetek, de ma bizony-nincs így. Legalábbis félelmetes hatalma nincs az éjszakának. Noha be kell ismernem, hogy amikor lement a hold, a sötétség eléggé fenyegetően megsűrűsödött. Alig láttam, hova rakjam a lábam. Ha az embernek ilyen esetekre nem volna meg a saját radarja, vak ló módjára beleverné a fejét a fatörzsekbe, elfogná a rémület, és kiabálni kezdene: Ne bántsatok! — mert azt hinné, hogy egy banda éjszakai verekedő ütlegeli ököllel. Szerencsére, az embernek van^ radarja, bár nem olyan tökéletes, mint a denevérnek. A denevér tulajdonképpen egy kis szárnyas egér, mégsem ütődik neki soha semminek, pedig villámgyorsan és mindig csak éjszaka röpköd. A fejében pontos szerkezet van, amely mindig idejében figyelmezteti, hogy változtasson irányt, ha nem akar nekicsapódni valamilyen szilárd tárgynak. Az ember radarja nem ennyire tökéletes. Ha nem akarja, hogy a fa pofon csapja a sötétben, lassan és óvatosan kell haladnia. Csakhogy lassan és óvatosan menni, az nem nekem való. És amikor egy helyen úgy tetszett, hogy utániból egy puha és keskeny ösvény ágazik el fölfelé, elhatároztam, hogy megyek egy darabot rajta, s ’héhány percre megpihenek. így jutottam föl a dombtetőre a vén almafa alá. Kezemmel körültapogattam a földet, hogy rá ne üljek valami sündisz- nóra. Tudtam, hogy langyos tavaszi éjszakákon a sündisznók ide-oda mászkálnak a sötétben, és ha megszimatolnak a közelben valakit, egy- kettő összegöngyölödnek, és élettelennek tettetik magukat. Tavaly ilyentájban belecsavartam egyet a zsebkendőmbe és haza akartam vinni az öregeknek, de a kedves sündisznócska úgy megijedt, hogy belepisilt a tenyerembe, hát inkább szabadon engedtem a pimaszt, hogy otthon ki ne nevessenek. Miután átvizsgáltam a helyet és megállapítottam, hogy körös-körül sűrű és alig harmatos a fű, nevetséges dolog ötlött az eszembe: ha a növekedő fű csakugyan énekel, a síri csöndben akkor is meg kell hallanom, ha alig hallhatóan muzsikál. Lefeküdtem és hallgatózni kezdtem. A föld enyhén remegett, és halkan, elringatón zsongott, aztán a zsongás lassan-lassan leheletfinom, remegő furulyahangok hullámzásává változott... KÖVESDI JÁNOS FORDÍTÁSA * Részlet a neves szlovák írónő A CSAVARGÓ című legújabb, Frano Kral-díjas kisregényéből. A regény magyarul is megjelenik a Madách Könyvkiadónál. Vytaute Zilinskaite:* Előrebocsátom, hogy az egészet azért mesélem el, hogy jelentkezzék az az ismeretlen férfi, akit saját szememmel láttam. Biztos voltam benne, hogy találkozásunk után az egész ország megismeri a nevét, de épp fordítva történt: az illető eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Talán hibát követek el, amikor világgá kürtölöm még alighanem szabadalmazatlan találmányát. Mégis rászánom magam erre az esetleg jóvátehetetlen lépésre. Nyár végén történt az eset, amikor a gesztenye kezd kipattanni burkából. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a kihalt külvárosi utcácskán: abban reménykedtem, hogy még elmenekülhetek a sűi űsödő felhők elől. De utolértek; épp hogy sikerült beugranom egy gesztenyefa alá, s máris rákezdte, mintha dézsából öntötték volna. Az ég szünet nélkül dörgött, mintha az angyalok valamilyen rendkívüli plenáris ülést tartottak volna, s a villámok gyorsírása tudatta volna a megfellebbezhetetlen határozatokat. Ügy látszott, hogy eltart egy darabig a vihar, ezért kíváncsian körülnéztem a gesztenyefa által védett kis területen. Kiderült, hogy rajtam kívül még egy töpörödött emberke ts ott keresett menedéket, de különösebben ő sem keltette fel figyelmemet, mert se gitár, se finn tőr, se más, korunkra jellemző szerszám nem volt nála. Csak egy kopottas fekete tokot szorongatott hóna alatt. A vihar erősödött, mind több esőcsepp hatolt át a gesztenyefa lombján. Én is, az ismeretlen is közelebb húzódtunk a törzshöz. Oldalamhoz alig érezhetően, lágyan hozzáért a tok. — Zenekarban játszik? — szólaltam meg kissé esetlenül, abban a reményben, hogy kiveszi a bordáim közül a tokot. — Zenekarban? Miféle zenekarban? — kérdezte, mintha az esőcseppekkel együtt ő Is az égből pottyant volna alá. — A fuvolára gondoltam — magyarázkodtam, miközben határozottan ellöktem magamtól a tokot. — A fuvolára? Miféle fuvolára? — értetlenkedett megint csak. s a nyakamnak szegezte a tokot. Egy heves szélroham levert egy gesztenyét, s a fejéhez vágta. Az ismeretlen fájdalmasan felvinnyogott. — Hűt a tokban — húztam el a nyakam — nem fuvola van? Mielőtt válaszra méltatott volna, sapkájából megpróbálta kiszedni a gesztenye burkát, de sikertelenül. — A tokban nem fuvola van — nyögte. További lövedékektől rettegve egy ideig hallgattunk. — Nem fuvola — ismételte az ismeretlen, s tőrként szegezte mellének a mocskos, fekete tokot. — Ez és a fuvola! Fürkészve rám pillantott. Komoly humorista szemem állta tekintetét. — Ebben a tokban — magyarázta bizalmasan —, minden túlzás nélkül állítom, az életem van. Egy találmány rejtezik itt, melyre huszonhat évemet áldoztam. Épp ma reggel fejeztem be! Arcát győzelmesen az ég felé emelte, de aztán eszébe jutottak a gesztenyék, s gyorsan ismét lehorgasztotta fejét. — Részletesebben — sürgettem. — Nem értem. — Majd mind)árt megérti — biztatott, s kinyitotta a tokot. — Úgy hiszem, nem volt hiábavaló, hogy e találmányomnak szenteltem egész életemet. Kinyitotta a tokot, s én megdöbbenve felsikoltottam. A doboz alján fekete bársonyon egy kéz pihent. Egy normál méretű, ötujjas, rövidre vágott körmű, zsírpárnás emberi kéz. Ügy tűnt, hogy csak pár pillanattal ezelőtt vágták le egy békésen káposztát ebédelő állampolgárról. Ojra felnyüszítettem. — Ne ijedjen meg — mosolygott az ismeretlen —, műkéz. Tapintsa meg. Legyőzve félelmemet, megérintettem a kezet. Hideg volt, kemény és sima. — Vegye jobban szemügyre — biztatott a feltaláló. — Ez egy jobb kéz. — Jelentőségteljesen elhallgatott. — Ért már? — Sajna. — Nem érti? Csodálom. — Levertnek látszott. Becsukta a tokot.-r Hát akkor — sóhajtott — elmagyarázom... Most például egy jelölőgyülésre, tartok. Hosszú órákat kellene ott ülnöm és a számat tátanom, mig a végén, mikor elhangzik a „ki van mellette?“ kérdés, felemelném a jobb kezem. Ez a találmány — simogatta meg a fekete tasakot — megszabadít engem, s később majd mindnyájunkat is ettől a formális procedúrától. — Hogyan? — Ahelyett, hogy mindent magunk csinálnánk, elküldjük munkakezünket a gyűlésekre, konferenciákra, értekezletekre és tanácskozásodra. Akusztikai berendezéseket szerelünk belőjük. Amint felhangzik a „ki van mellette?“ kérdés, a kéz automatikusan a magasba emelkedik, s egészen a „ki van ellene?“ kérdésig függőleges helyzetben marad. Ha pedig — a feltaláló újra gyengéden megsimogatta a tokot — a szavazás urnák segítségével történik, elég rászerelnl az urnákra egy magnószalagot. A kezek az urnák előtt maguktól felemelkednek, s fogják a szavazólapokat. Ezután a megbízottak vagy akár a takarítónők, összeszedik a kezeket, és visszaküldik tulajdonosaiknak. Ilyen egyszerű ez agész ... Elgondolkozva állt, fején a gesztenye szúrós burka, pillantása, mely átható volt, mint a lézer, beláthatatlan messzeségbe révedt. Mit látott ott? Bizonyára hatalmas szigetet, rajta kéz- erdőt, munkakezek erdejét, melyek mintha összebeszéltek volna, egyszerre emelkednek a magasba ... — Remélem — mondta szerényen a feltaláló —, sőt meggyőződésem, hogy megkapom a megfelelő jutalmat. — Hát persze! — bizonygattam, miközben tüskékkel övezett fejét bámultam. — Kétség sem fér hozzá! BOJTÁR ENDRE fordítása I Mai litván elbeszélő. i Béla: FALUSI UDVAR
