Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-04 / 14. szám
Klára Jarunková: Amikor felocsúdtam, talán fáztam egy kicsit, de egy nagy sziromlevél ébresztett fel, ami nagyszerű érzés volt. Egyenesen az égből hullott az orromra, bársonyos simogatással lassan végigcsúszott az arcomon, és oly kellemes illatot árasztott, hogy mindjárt felfrissültem tőle. Én, akinek az ébredése otthon mindig kiabálással kezdődött, paplanrángatással folytatódott, és húsvéti locsolással végződött. Az első sziromlevél után rám esett a második, majd a harmadik is, és jobbra tőlem előbukkant a nap. A virágban álló fa szürkésfehér koronáját elöntötte a pír, majd halványodni kezdett, és miután a napkorong egészen kigurult a hegytető fölé az égre, láttam, hogy az én fám telis-tele van világosrózsaszín virággal. Almafa. Egymagában a juharfák meg az alacsony lucfenyők között. És olyan öreg, hogy az idő már ket- téhasitotta a törzsét, melynek vörös odvából időnként finom téglapor hullik. Vénséges vén almafa, dé még virágzik. Rendkívül hosszú ágai oly súlyosak, hogy helyenként a földre támaszkodnak. Közelről szemügyre veheti az ember a vékony, új hajtású vesszőket, amelyeket virággal rakott tele a természet. Gyönyörűséges szállodát találtam éjszakárai A teteje rózsaszínű és illatos, padlóját puha zöld szőnyeg borítja. Csak akkor néztem szállás után, amikor a hold már lebukott a hegy mögé. A sötétben pedig valóban nem láthattam, hogy a világ legszebb szobájába lépek. Csak most vehettem szemügyre. Milyen jő, hogy az illatos ébresztő még virradat előtt felkeltett! Nemsokára szép kék lett az ég, és a virágzó fakorona résein át utat tört hozzám a melengető napsugár. Közvetlen közelről láttam a rózsaszín bimbókat, amint szaggatott mozgással lassan kinyílnak, azután az opálkék levegőből előbukkant egy nagy fekete dongó, éles ívben lefékezett, és sorban belekandikált a vi- rágkelyhekbe. Sokáig válogatott közöttük vidáman döngicsélve, míg végül egy frissen kinyílott virágszirom mellett döntött. Óvatosan belebújt, a zümmögés megszűnt — és én ismét egyedül maradtam. Leültem a fa tövébe, kifűztem a cipőmet, hogy kirázzam belőle a homokot meg a kavicsot. Majd a zoknimat is lehúztam, hogy azt is kiporoljam. Azután felálltam, és addig kotorásztam a zsebeimben, míg csak kezembe nem akadt a fésűm, mely útközben egy hatfogú és egy háromfogú darabra tört. Nem tudom, mióta olyan ostobák az emberek, hogy ágyban hálnak. A szabad ég alatt sokkal jobb aludni. Kezet harmatos fűben mos az ember, de ha betegesen tisztaságszerelő, harmattal az arcát is megmoshatja. Aki pedig teljesen bezsongott, az meztelenre vetkőzhet, és meghempereghet a fűben. Ha komálnám a fürdést, magam is megtenném. De én nem vagyok olyan finnyás. Nekem reggel tökéletesen elég a fésű. Annak sem kell egésznek lennie. A reggeli sem isten tudja, milyen fontos. A két karéj kenyérből csak az egyiket ettem meg, a másikat eltettem ebédre. A kávét két hónapos retek pótolta. Legalább nem úszkált a tetején az az utálatos bőr. Kenyéren és zöldségen kívül egy csomag száraz kekszem meg egy borsókonzervem is van, mely az An- ka retiküljéből vándorolt a táskámba. Természetesen nem erőszakkal vet-' tem el tőle, az aligha sikerült volna bárkinek is, lévén a kis huncut esernyővel felfegyverkezve. Ö maga adta nekem ezeket a dolgokat. Igaz, elzsibbadt a szám a sok beszédtől, míg rászánta magát, hogy kinyitja a táskában berendezett éléskamráját. Az •nn Inai ót Emilnek kellett volna elvinnem, csakhogy én már nem mentem vissza az Öreg-tóhoz, de még ha arra kanyarodtam volna is, csakugyan nem tudom, hogyan nyitotta volna ki az én pisztráng barátom a borsókon- zervet. Magamnak is elég bajom lesz vele. A Ronda völgyből hazamenet tegnap azután még nagy zrít éltem át a leánykákkal. Ugyanis Ausztráliába akartak menni. Hogy miért éppen oda, és egyáltalán honnan tudják, hogy Ausztrália is van a világon, azt nem sikerült kiderítenem. Csak any- nyit szedtem ki belőlük, hogy abban az ő Ausztráliájukban létezik egy tó, amelynek sem vize, sem partja nincs, ráadásul mesebelien szép, és a világ mindenféle madara megtalálható benne. Minden eszemet össze kellett szednem, csak úgy tudtam őket meggyőzni, hogy Ausztráliába nem a Rondán keresztül vezet az út, hanem egészen más irányban, amelyet én sem ismerek, mert az titok. De ismerek egy urat, mondtam nekik, aki mindennap jár Ausztráliába, és azt is tudom, hol lakik. Azzal a nemzeti bizottság kivilágított ablakaira mutattam. A leánykák hosszasan gondolkodtak, míg elhatározták, hogy felkeresik az illető urat. Azután bátran bekopogtak az ajtón. így lóvá tettem őkét. És ezért hálából még egy konzervet meg egy csomag kekszet is adtak Emil barátom számára. Mindezt eltulajdonítottam. Az ilyesmiért egyeseket mardos a lelkiismeret. Ezt már annyiszor hallottam életemben, hogy gondolkodni kezdtem, vajon van-e nekem is lelkiismeretem, ugyanis még sohasem tapasztaltam, hogy csak úgy magától furdalt volna. Az embert akkor bántja a lelkiismerete, ha valami rosszat tesz. Nos, nekem ilyen lelkiismeretem nincs. Engem az szokott bántani — mégpedig nem is akárhogyan —, ha velem tesznek rosszat. Ha megvernek, ha apámat szidják, vagy ha megsértik Kríüik bácsit. Olyankor annyira marcangol belülről valami, hogy bár semmit sem mondok, de bosszút forralok, amit általában végre is hajtok. Az én lelkiismeretem ilyen. Szó sincs róla, hogy a borsókon- zerv vagy a keksz miatt furdalt volna. Az afféle csalafintaság az én szememben éppen olyan gaztett, mint az Emilről kitalált dajkamese. Vagyis — semmilyen. Elkezdtem fésülködni, megtámasztva ujjaimmal a gyenge fogakat, hogy ki ne törjön valamelyik, mert akkor csakugyan úgy fogok festeni, mint az ősember, akinek nem volt fésűje, és ha találkozom egy mai emberrel, úgy megijed tőlem, hogy tüstént rendőrkézre juttat. Ez éppenséggel egészen lehetséges dolog, különösen, ha nagyszüleim már kerestetnek, mint eltűntet. Ami helyénvaló is volna. Nem volt viszont helyénvaló, hogy amikor késő este hazatértem a Ronda völgyből, és odalopakodtam a Tizenketteshez, nagyapám házában olyan sötét és csönd volt, mintha mindketten nyugodtan aludnának, és egy cseppet sem nyugtalankodnának elveszett unokájuk miatt. Mindenütt a világon rémületbe esnének az emberek, ha nyomtalanul eltűnne a fiuk, csak Kárambulában fekszenek le, mintha mi sém történt volna. Ezen talán csodálkozna is az ember, ha már régóta nem tudná, hogy Karambulában minden fordítva van. Minthogy azonban tudja, hát megörül, és azt mondja magában: hála istennek. Vagy: tiszteltetem a macskát, és elnézek Porubkába. Úgyis egész nap ezen gondolkoztam. Adieu, nagymama, fütyül a masina — és már húztam is a csíkot, csakhogy nem a „masinára", hanem a hegyekbe. Csak a fő irányt tekintve igazodtam a vasúthoz, amelyen a vonat ebbe az átkozott Karambulába hozott. Igaz, éjszaka volt és így talán az elhagyott fehérlő úton is mehettem volna, ha nem tartok attól, hogy hirtelen lefékeznek a sarkamban valamilyen kegyes szívű éjjeli csavargók, az autójukba dugják a szegény eltévedt gyermeket, s örökké tartó hála fejében átadják a nagyszüleinek. Egyáltalán nem vágyom ilyen szív- repesztő dolgokra. Átmásztam inkább a hegyen, és kerestem egy erdei ösvényt, ahová — ha gyengén is — még elhallatszott az éjszakai vonatok fütyülése. A tájékozódáshoz ez is tökéletesen elég. A hold mind fényesebben világított, így az egyetlen gondom csupán az volt, hogy senkivel se találkozzam, és hogy el ne bolyongjak túl mélyre az erdőben, ahová már nem ér el a vonatok, derék kalauzaim hangja. Vidáman bandukoltam, elképzeltem, hogyan állítok be holnap vagy holnapután haza. Alighanem jól elpáholnak, és persze senki sem fog megdicsérni vállalkozásomért. Pet'o, mint mindig, a felnőttek oldalára áll, szemrehányóan tekinget majd rám, esetleg még ma is fenyeget pici öklével. Vala a kezét tördeli, és suttogva unszol, hogy éjszakai rémtörténeteket meséljek neki, mert szerinte a sötétség leple alatt csakis rémséges dolgok történhetnek. Természetesen semmit sem mondok neki. De hiszen majd kitalál ő sokkal különb hőstetteket. A szemében Jáno- síknál is bátrabb leszek, és a barátnőjének arról fog mesélni, hogyan támadtam meg az embereket éjnek éjszakáján egyes-egyedül az elhagyott erdei ösvényeken, és hogyan raboltam el kenyérzsákjukbol az ennivalót. Mama pedig azt mondja majd apának: Mi mást várhatott volna az ember egy fiútól, akit születése óta éjszakánként kint sétáltatnak? Itt az eredmény! És ez még csak kezdet! Apa azt mondja: Hiszen majd meglátjuk! És nehogy azt higgyem, alig várja, hogy a jövőben éjszakai haramiaként lásson viszont, felugrik az asztaltól, bevágja maga mögött az ajtót, s egyenest a Cirbolyafenyőhöz címzett kocsmába rohan, hogy eldicsekedhesstjk a barátainak, micsoda bátor fia van. Bizony, nevettem magamban, ez alighanem így lesz. Mert ha nem így volna, azt hinném, hogy a fáradtságtól eltévesztettem a házszámot, és idegen helyre nyitottam be. Amikor az ösvény hirtelen kikanyarodott a sötét erdőből, és kígyózva ereszkedni kezdett lefelé a lejtőn, kissé elbizonytalankodtam. A mesz- szire vivő gyalogutak általában egyenesek, nem vetnek fölösleges kanyarokat. Ez valószínűleg valamilyen hegyi faluba vezet. Esetleg még rá is fizethetnék, ha az éj közepén beszaladnék egy faluba. A kutyák aligha alusznak, a holdat bámulják, és örömükben, hogy dolguk akadt, bizonyára bolond módra ugatnának. Csendben, óvatosan vettem a kanyart. Hát persze, világos dolog! Kicsibe múlt, hogy bele nem vertem az orromat egy magas falba. Csűr! Mellette a második, majd a harmadik, és azután négy új, fehérre -festett ház. Mögöttük egy csoport sötét viskó. Villámgyorsan visszakoztam, felfutottam a domboldalra, és csak azután ültem le, hogy jobban szemügyre vegyem a falut. A főúttól félreeső pici település volt. Semmi vész. Ám hallgatni a kutyákat, amint kitartóan ugatják a holdat, bizony nem gyerekjáték. Egyes-egyedül üldögélni éjszakán az erdőszélen, és hallgatni a bősz kutyavonítást V- ahhoz kötélidegzet kell. Azok közül a fiúk közül, akiket ismerek, ezt bizony kevesen bírnák ki. Igorko, az unokatestvérem rögtön kővé dermedne, úgy lelnének rá reggel az erdő alatt, és már semmit sem csinálhatnának vele, legfeljebb betehetnék egy előkelő kis koporsóba. Igorko, szegény, aligha tudja, hogy az okos kutya szeretne feljutni a holdra, mert szívesen megismerkedne a holdbéli kutyákkal, az ostoba kutya pedig inkább bele akarna harapni, mert azt hiszi, hogy egy kerek szalonnadarabot lát. Ilyenformán holdvilágos éjszakákon a földkerekség összes kutyái (ha nem zárják be őket a lakásba) kint ülnek az udvaron, az ég felé emelt fejjel sírnakrínak, hogy v- De h az igaz ismeri^ amit a nitől h. nem er hallja, elugrik dezi a ! közelebl lom mü Ha a da foly helyemb né, hog; láthatati fent ka: menten De bi nyavalyt ordít, n berekedt Talán Gyorst bon, s < tam, a (Valahol tértem.) Azt m Iáit, hof nánk, hí éjszaka ki Az effél kurambul szeretik tanak ki alatt látt is csak a vadt ebe vonítani az a pá lyet nen felüvölf,^ nem hal’ nyű elhii Iái hímül Érdeke: szaka ke Az út i bán, hog Ameddig Ha bebúj gött, akk valami fe Ám am közelébe között, s a látóhat mert mé aludnom, talán. Te az égi lé gyek tóvá Menten Már az csendes i benne isi Ferdinanc engedi m jenv ének megtanítc Szabó Gyula: BRATISLAVA. 1945. ÁPRILIS 4.
