Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-21 / 12. szám

Mí STANO: © 'Egyszer felkereste az egyik bemondónö, akiről tudta, hogy közvetlenül 1948 februárja után, 17 esztendős korában belépett a pártba. Kommunista. Tapasz­talt harcos, soha nem titkolta meggyőződését, mindig úgy tett és viselkedett, ahogyan be­szélt. Nagyon tisztelte ezt a kolléganőjét, aki e találkozás alkalmával Is mindjárt a lé­nyegre tért: — Hallod-e fiatal vagy, még­is annyi butaságot hadarsz, mintha valami nem volna rend­ben a kalapod alatt. — Mi történt, hölgyem? — mosolygott kedvesen Pavel. — Semmi. Csak nem ártana, ha egy kicsit összeszednéd ma­gad ... Mert úgy gondolod, egyébként jő fiú vagy. — És ebből eredően mit kell cselekednem? — Be kellene lépned a párt­ba, köztünk lenne a helyed. Ha egyáltalán megérted, amit mon­dok. Pavel meglepett arcot vágott. De meglepődésébe némi fanyar humor vegyült. Most nagyon helyénvaló volt a gyors önura­lom. Elöntötte a forróság, de a meghatottságtól simogatásnak érezte ennek a nagyszerű asz- szonynak a szavait. Hiszen ha tudnád, báránykám, gondolta magában, csakhogy én nem léphetek be a pártba, legalább­is nyíltan nem, hogy egészen pontos legyek. És e néma mo­nológ hatására jelent meg ar­cán az a fanyar mosoly, de aztán megrántotta a vállát és megvakarta a tarkóját. — De hiszen ismersz engem, én és a párt... az nekem ma­gas. Azt hiszem, erre még nem vagyok elég érett-... A reakciós Pavelt a brnói rádióban már régóta úgy ismerték, mint apo- litikus, de kollegiális fiatalem­bert, aki gyakran beszélt buta­ságokat, úgy, ahogy az említett bemondónő is hangsúlyozta. Ezért senki nem is csodálko­zott azon, hogy szimpatizált mindazzal, ami 1968 márciusá­nak végétől kialakult. Szurkolt a prágai kollégáknak, akik nagyhangúan gyalázták mind­azt, amit még igen rövid idő­vél azelőtt a kommentárokban és a műsorokban hirdettek és vallottak. Ez a csoport a szocializmus új modelljéért folytatott harc ürügyén letért a marxizmus— leninizmus és az internaciona­lizmus útjáról és hozzájárult a félelem légkörének kialakításá­hoz és erkölcsileg terrorizálta azokat az állampolgárokat, akik hűek maradtak a szocializmus­hoz. Ezáltal a rádió" jelentős mértékben hozzájárult az olyan feltételek kialakításához, ame­lyek lehetővé tették az ellen- forradalmi erők nyílt fellépé­sét, amely 1968 első felének vé­gén számos akcióból felismer­hető volt Ilyen légkör alakult ki a brnói rádióban is, és Pavelból szorongó érzéseket váltott ki. Látta, hogy a politikai demagó­gia, az abszolút szólásszabadság népszerűsítése, az erkölcsi kényaser, az egzisztenciális fe­nyegetés következtében a jobb­oldal nagyon gyorsan döntő módon befolyásolta Brnóban is szinte az egész rádiót. Felfordult a gyomra azoktól a szövegektől, amelyeket kényte­len volt beolvasni. De uralko­dott magán, és mindenkor egy nagyszerű szórakozó csínytevö diák arckifejezésével ült a mik­rofon elé. Valódi érzéseiről csak Honzó- val beszélt, aki a nehéz idők­ben is talált időt arra, hogy ta­lálkozzanak. — Tudod, valahogy már ná­lunk is felbomlik a rend. — Azt akarod mondani, hogy a Biztonsági Testület is két tá­borra oszlik? — kérdezte Pavel ijedten. — Úgy valahogy, bár a több­ség ... — Honzo ökölbe szorí­tott keze volt a mondat befeje- zésa Aztán folytatta: — De az, amit te csinálsz, átkozottul ke­mény és jó tréning ahhoz, amit majd egyszer odakint kell csi­nálnod. Pavel a tenyerébe hajtotta az arcát és sóhajtva azt mondta: — Tudod, Honzo, néha úgy érzem, hogy nem bírom csinál­ni. Az, amit az éter hullámaira bízok, a torkomat fojtogatja, és az még semmi ahhoz képest, ami ott lesz ... — Megcsinálod, csak kitar­tani! — Ne félj, megcsinálom. Fe­lejtsd el, amit mondtam. . Az események viharos gyor­sasággal követték egymást. Pavel augusztus 21-én tanko­kat pillantott meg a brnói ut­cákon. A látvány megnyugtatta. Ekkor már bizonyos volt ben­ne, hogy nem történhet semmi baj. Nem lesz ellenforradalom. De a keletkező vihar meglepte. És ebben ismét jelentős része volt a rádiónak. Megfélemlítet­te az embert, fenyegetózött, felkorbácsolta az idegeket, ré­mületet keltett, a tombolást a beszámíthátatlanságig fokozta. Először a rádió épületéből su­gározták a műsort, majd min­denféle illegális zugstűdióból, ahová a rádió megváltói nap nap után költöztek. Nem Is tu­datosította, hogy hangját a Szabad Európa Rádió holzkir- chenaui 2250 kW erejű leadója sugározta az éterbe, mert ez közvetítette a szerte a köztár­saságban illegálisan izgató fir- kászok műveit, hogy a megva­dult kispolgárok hangját a fél világ hallhassa. Ezek voltak Pavel legkíno­sabb napjai. De ezek a napok az akciót is meggyorsították. Bevetés — egy nap késéssel Az elvtársak úgy döntöttek, hogy itt a legmegfelelőbb pil­lanat Pavel távozására. A köz­társaságból százszámra mene­kültek a tragikus események előidézői, akik féltek, hogy fi­zetniük kell tetteikért. Voltak köztük újságírók és rádiósok is. Ez a tény döntötte el az akció meggyorsítását, jóllehet Pavel kiképzése még nem feje­ződött be. Mindenekelőtt a rá­dióban megjátszott apolitizmu- sától vártak nagy eredménye­ket. Leginkább pedig attól, hogy Pavel részt vett az Ille­gális adó munkájában. Az akciót azonban titokban kellett tartani a Belügyminisz­térium szervei előtt, mert azok már mind Pavol tábornok befo­lyása alatt álltak, és azok előtt a dolgozók előtt is, akik közis­merten jobboldaliak voltak. A kockázatos és veszélyes akció­ért csak a hírszerzés néhány elvhű dolgozója vállalta a fele­lősséget. Honzo parancsot kapott, hogy minél gyorsabban lépjen érintkezésbe Pavellal. Augusztus 3-én, tizennégy nappal azután, hogy a szövetsé­ges erők bevonultak Pavel és néhány hűséges kommunista a Petrovon találkozott. Örömtel­jes találkozó volt ez, mint ab­ban az időben minden olyan ta­lálkozó. amikor a résztvevők tudták, hogy az övéik között vannak, olyan kommunisták között, akik nem lettek árulók­ká. Pavel mosolygott, Itt végre levehette a szorongó álarcot és szabadon, természetesen visel­kedhetett. Honzo átölelte a vállát: — Holnap kellene Indulnod. Pavel beleegyezően bólintott. Tulajdonképpen erre a pilla­natra várt, már régóta felké­szült rá. Átvette az útlevelet, az anyagokat, amelyek hivatottak voltak arra, hogy „áruló vol­tát“ bizonyítsák. Tehát olyan információkat, amelyek a túlol­dalon megbízhatóságát igazol­ták. Dél volt, a város napfényben fürdött, a parkban langyos szellő lengette a lombokat. Pa­vel egy pillanatra meghatódott. Nézte az ismert tornyokat és háztetőket, a szívéhez nőtt vá­rosképet. Sietve és megindul- tan búcsúzott. Ügy, ahogy be­teg szerelmünktől búcsúzunk. Aztán elfordította a fejét és mosolygott, nehogy az elvtár­sak azt gondolják, úrrá lett rajta a szentimentalizmus. Megölelték egymást és elvál­tak. Idegen szem nétn láthatta őket. A körültekintés, az, hogy az akciót még a feísőbb szer­vek előtt is titokban tartották, kifizetődött. Amikor később Pe­likán odakint kémeket keresett a saját környezetében, Pavelt megbízhatónak tartotta, jól is­merte a viszonyokat a Belügy­minisztériumban. és ha Pavel bevetését nem tartották volna titokban, már régen megtudta volna prágai barátaitól. A köz­pontban dolgozó jobboldali erőknek sejtelmük sem volt Pa­vel Minafíkról. Pavel vásárolt egy sötétkék, villámzáras bőröndöt, és be­csomagolta a könyveit és a fe­hérneműt. Bárhová utazott, a könyveit mindig magával vitte. A könyv volt a harmadik nagy szenvedélye. Estére elké­szült a csomagolással. Még ju­tott ideje arra is, hogy meg­látogassa a lánytestvérét. Kü­lönös búcsúzás, amikor csak az egyik fél búcsúzik, a másik ar­ról csiripel, hogy a jövő héten elmehetnének moziba. Megígér­te, mert mi egyebet tehetett volnál Nem magyarázhatta meg a dolgokat. Úgy ment el, mint aki csak rövid időre távozik, nem kell hosszasan búcsúzkodnia. Az ap­ja lakására ment. Már távol­ról látta, hogy sötét az ablak. Az apja nem volt otthon. Pa­vel különösnek találta, de meg­békélt a gondolattal. Második látogatásra már nem lesz ide­je, az apjától tehát nem vesz búcsút. Egy kicsit elszomoro­dott, de a következő pillanat­ban már teljesen lekötötte a holnap kérdése. De ez a hol­nap kissé komplikálta a hely­zetet. A határt szeptember 4-én kellett volna átlépnie, de ez nem sikerült. Zavartalanul uta­zott az autóbusszal Mikulovón át az államhatárig. Az úton dúdolt és biztatta magát, hogy mindennek sikerülnie kell. Bí­zott abban, hogy valahogy si­kerül bejutnia a Szabad Euró­pa Rádióba, hiszen megfelelő gyakorlattal rendelkezik, és igazoltan reakciós a magatar­tása. Ez később kiváló érv volt. Csakhogy a határátlépéssel egy napot késtek és a megbízható határőr szerv visszaküldte Pa­velt, hogy szerezze meg az osztrák vízumot. Annak ellené­re, hogy ez már a kezdődő konszolidáció jele volt a hatá­runkon, Pavelnak a hivatalos intézkedés a kedvét szegte. Honzőt azonnal előkerítette és az látta, hogy Pavelt dühíti a sikertelen kísérlet. — Az ördögbe Is, csak nem vagy babonás?! — bátorította Honzo. — Ügy látszik, bal lábbal keltem, de most majd jobbal kelek ... látod, erről megfeled­keztem — nevetett Pavel. Este már Bratislavában volt, az éjszakát egy kisebb szállo­dában töltötte, és másnap reg­gel néhány perc alatt megkapta az osztrák vízumot. Az osztrák konzulátus úgy osztogatta a vízumot, mint valaha királyvá­lasztáskor szokták a réztallért. Délután már a vonaton ült. A fülke zsúfolva volt, tűlordítot- ták egymást az emberek, verej­tékszag, lárma, félelem, düh és a gyors meggazdagodás remé­nye kavargóit a levegőben ... Pavel utálattal fordította el a fejét, a tájat nézte, de első­sorban önmagát figyelte, saját érzéseit regisztrálta. Átlépték a határt. Tehát ez Ausztria ... ez az emigráció ... Nem szorongott... Tudta, hogy a haza ott áll mögötte, hogy a határ átlépése után sem lóg majd a levegőben, hogy bizton­ságát sok elvtárs őrzi, nagyon éberen ügyelve arra, hogy sem­mi előre nem látott véletlen ne veszélyeztesse. Ez az érzés töl­tötte el hittel és bizalommal. Bizonyos volt abban, hogy épségben tér vissza. Dél volt, amikor a vonat a bécsi Ostbahnhofra érkezett. Pavel már a határtól kezdve éberen figyelte, miben külön­bözik az idegen ország a hazá­jától. Semmi különöset nem látott. Az egész olyan különös volt. Életében először járt kül­földön, de olyan küldetéssel, ami tekintettel huszonhárom évére, több mint tiszteletre méltó eredmény volt. Tehát most itt van egy ide­gen országban, számára ez az ország csak ideiglenes tartóz­kodási hely. Magára van utal­va, tudására, ismereteire, éles­látására, arra a képességére, hogy pontosan felbecsülje a helyzetet és helyesen tudjon dönteni. Ettől a perctől kezdve már minden csak tőle függött. A feladat az, hogy be kell jut­nia a Szabad Európa -Rádióba. Az idő bonyolult volt. Az elv­társaknak elég munkát adott, hogy Pavelt álcázzák és biz­tonságban tartsák mindaddig, amíg az itthoni helyzet és el­sősorban a Belügyminisztérium­ban kialakult helyzet annyira konszolidálódik, hogy megkezd­hetik saját munkájukat. Pavel mindezt tudatosította és ez is arra késztette, hogy nagyon óvatosan, körültekin­tően járjon el. Ezt már a vo­natban végiggondolta. A pálya­udvar olyan volt, mint egy nyüzsgő, hangos kaptár, tele nyugtalansággal, idegességgel, kiabálással és siető kapkodás­sal. Ügy látta, mintha minden­ki keresne valakit. Itt voltak azok az emberek, akik a köze­li Arzenálban sietve létesített szűrőtáborban éltek, a Balká­non töltött szabadságukról visz- szatérő turisták ezrei, akik a rémhírek hatására halogatták a hazatérést. És voltak, akik ki­használták a nagy hangon pro­pagált osztrák vendégszeretetet és önkényesen meghosszabbítot­ták a szabadságukat. Pavel mindezt figyelmesen rögzítette az emlékezetében. Otthon meghagyták neki, hogy kint az első pillanattól kezdve gyűjtse a tapasztalatokat. A pályaudvar csarnokában káosz és zavar uralkodott. A rend­őrök és a Vöröskereszt dolgo­zói szerették volna valami lo­gikus rendszer szerint Irányíta­ni az ösztönösen nyüzsgő em­beráradatot. Először itt fedezte fel Pavel a hazája és az ide­gen ország közötti jelentős kü­lönbséget. A nagy csarnok részben kiürült. Pavel egy szerb csoport közelébe került, akik izgatottan gesztikuláltak, és beszélgetésük veszekedésnek látszott. Bőröndjét maga mellé állí­totta, hogy egy pillanatig meg­pihenjen és nyugodtan vála­szolhasson a kérdésre: most mi lesz? A zaj nem csökkent, va­laki minden pillanatban bele­ütközött valakibe és mentege­tőzés nélkül rohant tovább va­lami cél után, amit azonban senki sem ismert. Lesújtó lát­vány. Az újoncok között, akik bőröndökkel, hónuk alá szorí­tott csomagokkal szaladgáltak, ott feszítettek a régi emigrán­sok, akik szlloningekkel és szí­nes rongyokkal demonstrálták a szabadság fényét. A fojtoga­tó légkörből Pavel elindult a széles lépcsőkön lefelé, és ar­ra gondolt, hogy mit Is csi­náljon legelőbb. (Folytatjuk) A Szabad Európa Rádió osztályvezetője (s egyúttal a CIA munkatársa), Elbát a müncheni uszító rá­dióadó épületének főbejárata előtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom