Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-29 / 9. szám
S em az arab világ békefelhívásai, sem az izraeli fenyegetések, sem a bejrúti politika felelőseinek mérsékletre intő felhívásai nem tudták megakadályozni a majd tíz hónapig tartó libanoni vérontást. Polgárháború volt ez, még akkor is, ha mindenki félt is valódi nevén nevezni a szomorú fejleményeket. Világosan kirajzolódtak a polgárháború szembenálló frontjai. Az egyik oldalon állt a kiváltságait védő. Nyugathoz igazodó, zömmel keresztény burzsoázia, amely a jelenleg érvényben levő szokásjog alapján uralja a gazdasági és politikai életet. A másik oldalon sorakozott fel a demokratikus, liberális baloldal; reformokkal akarja igazságosabbá tenni a libanoni viszonyokat, megváltoztatva a társadalmi status quo legégbekiáltóbb visszásságait. A konfliktus, természetesen, nem hagyta érintetlenül a Libanonban tetemes fegyveres erőket állomásoztató palesztin mozgalmat, valamint az ország hivatalos fegyveres erőit sem. A harcok keltette politikai és társadalmi viharok aktivizálták az izraeli militarista köröket; Tel ‘ Aviv több- f :ör is értésre adta, hogy neki nem ietsző fejlemények esetén kész az azonnali beavatkozásra. A libanoni határ közelében végrehajtott tüntető csapatmozdulatai, a légi és tengeri provokációk mutatták: Izrael valóban felkészült a beavatkozásra, most már csak az elfogadható ürügyre vár. A libanoni belpolitikai és nemzetközi érdekeket érintő küzdelem szenvedélyeket kavart az arab világban is. A szélsőséges csoportok egy része alig rejtette véka alá gyanúsítgatá- sát, nyíltan Egyiptomot vádolta a szomorú eseményekért. Eszerint Kairónak érdekében állt a helyzet elmérgesítése, hiszen ezzel elvonhatta a figyelmet a második csapatszétválasztási egyezményt ért erőteljes bírálatokról. Ez a törekvés feltétlenül érdekében állt Kairónak, az ár azonban mindenképpen aránytalanul magas lenne ezért. Megfigyelők nem téveszthették rzem elől a krízis más arabközi ösz- szefüggéseit sem. Szemmel látható volt, hogy a válság során, főleg a kibe atakozás stádiumában jelentősen megnőtt a szíriai aktivitás. A huszonhatodik — úgy tűnt, immáron a harcoknak ezt a szakaszát csakugyan lezáró — tűzszünet a szíriai minisz- terelnökhelyettes-külügyminiszter, Khaddam közvetítésével jött létre, és a szíriai közvetítés előreveti egy regionális arabközi összefogás lehetőségét is, amelyben Szíria, Jordánia, Libano.i és a Palesztinái Felszabadí- tási Szervezet akcióegysége valósulna meg. A szíriai hadsereg is részt vállalt a közvetítésből és a megállapodások ellenőrzéséből. Ezzel a tendenciával — tehát Da- maszkus befolyásának látható növekedésével — szemben áll Irak, és a Bagdadhoz igazodó palesztinai mozgalmak útján ez kifejezésre is jutott néhányszor. Vége-hossza nem lenne a nemzetközi vonatkozások taglalásának, ha minden összefüggésre ki akarnánk térni. Ehelyett azt szögezzük le: az 1975- ben kirobbant libanoni válság, minden nemzetközi vetülete ellenére is, elsősorban libanoni belügy volt, amely érintette a libanoni arab nép legfontosabb sorskérdéseit. „Mi nem állunk sem a muzulmánok, sem a keresztények oldalán. Mindenekelőtt Libanon egységét akarjuk megőrizni.“ — Nemrég fogalmazta meg így a Palesztinái Felszabadí- tási Szervezet álláspontját Jasszer Aráját, aki a spanyol televízióban foglalta össze a libanoni válság tanulságait. A PFSZ elnöke voltaképpen a harcok tétjére mutatott rá, arra, hogy a tíz hónapon át tartó öldöklő küzdelemben a jobboldal elsősorban arra törekedett, hogy nyilvánvalóvá tegye: célja a Közel-Kelet bal- kanizációjának folytatása, Libanon jelosztása. Arafat kijelentését nem lehet a tévé-interjú „lámpalázában“ született tetszetős megállapításnak nevezni — r jgyon is reális alapja van. Camille Chamoun belügyminiszter, aki amikor az elnöki poszt birtokosa volt, behívta az amerikai tengerészgyalogosokat, így vallott a jobboldal jelenlegi céljáról egy brüsszeli lapban: „Az ország kettéosztása jobb, mintha folytatnánk az öldöklést... Ha a harcok felújulnak, az ország felosztását nem lehet többé elkerülni... a libanoni keresztények nem tudnak már együtt élni a muzulmánokkal... így csak egy megoldás marad, a felosztás, s ez is jobb, mint az öldöklés.“ Miközben Chamoun vésztjóslőan beharangozza a polgárháború folytatását, a jobboldal más vezetői lázas igyekezettel dolgoznak az új fegyver- és hadianyagforrások megszerzéséért, a szomorú eredménnyel kecsegtető véres leszámolás újrakezdéséért. Nyugati hajók tartanak a rommá lőtt libanoni kikötőkbe, ahonnét gyanús utakon a jobboldal arzenáljába kerülnek az aknavetők, a gépfegyverek és a lőszerek. A jobboldal — amelynek végső célja egy szeparatív maronita keresztény állam megalapítása — mínt Arafat megfogalmazta, a ciprusi török állam mintájára — nemrég létrehozta újabb, átfogó politikai és katonai szövetségét, a „Szabadság és az ember libanoni frontját“. A Kasz- likban kikovácsolt harci szövetség ugyan szavakban a jelenlegi konszolidáció mellett áll, de a front „bábái“ között olyan politikusokat találunk, akik félreérthetetlenül elkötelezték magukat a libanoni alkotmányosság túlhaladott kül- és belpolitikai koncepciója mellett. A Libanoni Köztársaságnak lényegében nincs alkotmánya — de létezik egy, az alaptörvényt pótló megegyezés, amely szabályozza a hatalom gyakorlásának módjait és arányait. Az 1943-ban elfogadott, úgynevezett „libanoni formula“ számarányánál lényegesen nagyobb befolyást biztosít az országban élő maronita keresztényeknek, akik ugyanakkor a gazdasági pozíciók zömét is birtokolják. A Nyugat felé orientálódó maronita burzsoázia nem tartja magát arabnak. Az ókori föníciaiak leszármazottainak pózában tetszeleg, és szívesebben közeledne Izraelhez, mint az arab világhoz. A közjogi méltóságok zömét, a törvényhozó és végrehajtó hatalom túlsúlyát birtokló maroniták szívósan ellenálltak minden olyan törekvésnek, erőnek, amely változtatni akart a korhadt közállapotokon. A haladó erők — a baloldali pártok, demokratikus tömörülések — nem is rendelkeztek semmiféle legális fórummal, amelyre támaszkodva harcolhattak volna a viszonyok békés reformálásáért. A két tábor — a jobboldal és a baloldal — közt feszülő ellentétek szinte törvényszerűen tűzték napirendre az erőpróbát. Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak erről van szó. Hiszen a jobboldal már azt a szerény elkötelezettséget is sokallja, amelyet Libanon az arab ügy mellett eddig tanúsított. A Nyugathoz igazodó reakciós burzsoázia — amely mellékesen keresztény — tűzzel-vassal ragaszkodik a konfliktusokat teremtő állapotok fenntartásához. Annál inkább is, mert kilátása sincs arra, hogy bármilyen változás vagy reform során képes lenne megőrizni eddigi pozícióit. Ezzel kapcsolatban tanulságos dolog megfigyelni a libanoni maronita burzsoázia taktikáját, amelyet saját befolyása megőrzése és megtartása érdekében alkalmazott az elmúlt évtizedekben. Amíg kilátása volt arra, hogy az igazságtalan közjogi viszonyokat fenntartsa, addig megalkuvás nélkül harcolt ezekért. Tizennyolc évvel ezelőtt habozás nélkül behívta az amerikai tengerészgyalogosokat. A harmadik közel-keleti háború után változott a helyzet: új erő jelent meg a színtéren, a baloldal mellett felsorakozó palesztin mozgalom. A maronita irányítású libanoni fegyveres erőknek szinte egyetlen célja az volt a hetvenes években, hogy ezt a tényezőt likvidálják. Tudjuk: a véres próbálkozások nem jártak eredménynyel. 1975-ben már tovább lépett a maronita burzsoázia: polgárháborús viszonyok megteremtésével akarta létrehozni egy új, baloldalellenes, muzulmánellenes, palesztínellenes, arabellenes hadjárat feltételeit. A háromnegyed évig tartó öldöklő csatákba eleinte nem avatkozott be a hadsereg, őrizte az erejét, hogy a harcok végső szakaszában a döntőbíró szerepét vállalva — egyértelműen meghatározza a küzdelem befejezését, a jobboldal javára billentve a mérleget. Ma már látjuk: a hazafias arab-nacionalista erők, a baloldali csoportok erőfeszítése meghiúsította ezt a számítást. A hadsereg még a harc döntő szakaszának bekövetkezése előtt színvallásra kényszerült, türelmét vesztve beavatkozott a harcokba. A küzdelmeknek egyébként jó ideig néma szemlélője volt a palesztin mozgalom, amely szemmel láthatólag nem kívánt beavatkozni a jellegzetesen libanoni belügyet képző erőpróbába. A jobboldal fokozódó aktivitása azonban a palesztinokat is belesodorta a harcokba — és ekkor már nem lehetett kétséges, hogy az erőfölény melyik oldalon van. A politikai és katonai események felgyorsulása, az erőviszonyok egyértelmű eltolódása világossá tette, hogy a jobboldal nem képes többé érintetlenül megőrizni régi pozícióit. Ez a felismerés döntően esett latba, amikor a falangisták és a maronita jobboldal más osztagai, elfogadva a szíriai közvetítést, hozzájárultak az újabb, ezúttal a harcok nagyobb szünetét jelző tűzcsendhez. A megegyezésnek politikai feltételei vannak: ha betartják, várható, hogy a libanoni politika „befelé“ balra nyit, kifelé pedig — az arab világ irányában. Vagyis korszerűbb, haladó liberális-demokratikus belpolitika, arab elkötelezettségű külpolitika „kezdődne“ — ami azonban nem veszélyeztetné azt a pozíciót sem, amelyet Libanon a nemzetközi üzleti világban kivívott magának. A tízezer halottat követelő csatározások tehát ez idő szerint olyan kompromisszummal végződtek, amely valami többletet ígér a baloldalnak és pozíciói csonkításával fenyegeti a jobboldalt. Ebben a helyzetben változott meg nyilvánvalóan ismét a ma- róni taktika. A jobboldali vezető réteg felismerte, hogy többé nem képes a régi módon az egész ország sorsát kézben tartani, ezért most arra készül, hogy legalább egyik országrészben megőrizze érintetlen hatalmát. Ha ennek az ország megsemmisülése, feldarabolása az ára — a maronita jobboldal ezt is kész megfizetni. A falangista fegyveresek már a polgárháborús válság utolsó szakaszában is így számoltak, amikor — visszavonulásuk közben — arra törekedtek, hogy összefüggő területek maradjanak a kezükben, sokan már a pillanatnyi arcvonalakban is végleges országhatárokat láttak. A libanoni polgárháborús küzdelem hirtelen kiszélesedése, a palesztin mozgalom egyes részlegeinek bele- sodrása, egyelőre keresztülhúzta ezeket a számításokat. Ismeretes, hogy a fegyverszünet ellenőrzéséből tetemes részt vállaltak a palesztin erők. A legteljesítőképesebb fegyveres erők Libanonban ez idő szerint palesztin irányítás alatt állnak, és a békéltető tárgyalásokon hirtelen megnőtt Szíria szerepe és tekintélye is. Vagyis Libanonban nem a válság kirobbantóinak szájíze szerint alakulnak az események. Folynak a kor- mányalakítási tárgyalások, és mindkét fél megteszi az előkészületeket a következő hetek és hónapok politikai erőpróbáira. A baloldal, amely társadalmi, gazdasági és szociális reform- követeléseivel vonta magára a maró- 1 nita burzsoázia dühét, ma már a nemzeti szuverenitás és integritás II egyetlen letéteményesének tekinthető. Jórészt rajta múlik, hogy sikerül-e megakadályozni az ország felosztását. Ez idő szerint aligha létezik fontosabb kérdés Libanon számára. Amennyiben ugyanis az ország egysége ismét veszélybe kerül — semmi garancia sincs arra nézve, hogy Izrael nem elsőként jelentkezik, hogy kihasítson valamit magának Libanon testéből. Elsősorban persze a délvidéket. ahol Libanon édesvíztartalékainak zöme található — s amelyet Tel Aviv máris szeretne felhasználni a frissen létesített kibbucok sivatagos pusztáinak öntözésére. KRAJCZÁR IMRE Bejrút egyik utcája a tíz hónapig tartó súlyos harcok után Palesztin fegyveresek őrködnek a tűzszünet betartásán. (CSTK — AFP felvételei
