Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-29 / 9. szám
s k ÍS beszéltél... És itt is olvasom: legenda folytatása ... 5dve tovább mondani, de a rossz sen faggatta. tatás titok? Nekem sem mondhatod agy .. Szóval derék szüléink, gyenletes ez, bűnbe estek, loptak imiatt kirakták őket a Paradicsomik szerint ezeken a szigeteken me- árazföldre... mint a lerakott kő- il szigetre szökdécseltek, atlaszt, becsukta, majd visszatette espolcra. 5 most kissé hátradöntötte a szé- negfogta a rajzasztal lapját, s így át, óvatosan hintázni kezdett. 'ű vagy? — kérdezte. l. 'agy? 1 a tónál, is? ig volt, olyan sűrű, ragadós, nyári kilehelt levegőben fulladoztak vol- it megint? — tűnődött a festő, bgta az elektromos sugárzással ér- s a székkel visszazökkent a pads zavarlak ... Csak éppen erre jár- :m, de már itt sem vagyok ... Ad- vizet? De jól csurgasd ki... ín szabadulnék? — kételkedett a te. Mégis reménykedve nyúlt a pohár- nűteremből nyíló fürdőszobába. Üt- jutott: egyszer már fel is jelen- z festő, a Szövetségben jelentette estette az egyik külföldi követség ortréját. Igaz volt, de ő is bejelen- s foglalkoztak évvel komolyan. És i biztos, hogy a rossz festő volt • nem mondták ki, mégis érezte, lehetett, ahogyan tárgyalták az csak néhány kérdést intéztek hoz- leletére sem tartva igényt, nál, a csapból éppen csak előván- folytatta, hosszan folytatta, hadd ílmegy — megérdemli, hogy hideg ott rá a mosdó felett lógó tükörre, a műtermét látta, a rajzasztalát. ;an, mozdulatról mozdulatra, szinte logy vendége az íróasztalon fekvő és azt a legtakarékosabb mozdultja zsebébe csúsztatja, dhetett a tükör közlésében, ráját. ki az asztalra, még kora délután, nézegette, lecsatolta az óráját a az új szíj vágta a bőrét, különben és a szúró, sütögető meleg még ilá is bebújt. Rákiáltson? Még innen, a fürdőszobából? Még visszapergethető a jelenet: rákiált, s a másik nevetve előhúzza az órát — csak tréfáltam, észreveszed-e? Ennek két-három pillanat az időtartama, addig még tréfa a tréfa — de ők már az ötödik-hetedik pillanatban járnak. Elkésett. Mégis rá kell kiáltania — de hogyan? Megalázza őt? Mondja ki azt az egyetlen szót, mely úgy tisztázza az előbbi pillanatot, mint a világító rakéta a sötét égboltot? Vagy inkább kerüljön az oldalába? Oldalazva közelítsen az igazsághoz? Ha félig sikerülne kimondania azt a szót, csak félig alázná meg. Tolvaj. És hirtelen megijedt. Mintha ököllel vágtak volna a szívére, vagy éppen a gyomorszáj tájára — mit tudhat ez róla? Talán azért nyúl olyan aggálytalanul az órájáért, mert tud róla valamit. Valami bejelenthetőt. Komolyabbat, súlyosabbat, mint az a portré volt. Állt a tükör előtt, lehunyt szemmel állt előtte, nehogy továbbra is lássa a szobát, s elfulladva, verejtékezve kapkodott a félig múlt napokban, hónapokban, tett-e valamit? Kikaparható-e onnan valamilyen elhamarkodott szó, félreérthető mondat, elcsavarható gesztus? A semmit markolta. A víz már hideg volt, s remegő kezében a pohár még mindig üres. Csak nem hagyja, hogy bőrére száradjon a gyávaság? Mégis szólnia kell, kiáltania kell: vacak tolvaj vagy, elloptad az órámat! Hogy feljelenti utána? Hát jelentse fel. Kaparjon ki valamit, süssön rá bármilyen gonoszságot. Jöjjön akár a legrosszabb, de most mégsem hallgathat. S már nyílt az ajka, és nyílt a szeme. És ekkor találkozott a tekintetük. A tükör lapján találkozott, hogy ebben az összevillanásban benne volt az óra felmarkolásának pillanata Is. És minden, ami azóta történt. Nézték egymást. Hosszan meredtek egymásra a tükörben, mint a légy és a pók. Sok száz lapra csiszolt gömbszemmel méregették kölcsönös mozdulatlanságukat. De melyikük a légy, s melyik a pók? A festő halántékán lassan végigcsúszott egy verejtékcsepp. Nem, most már végképp nem tehet semmit. A poharat a csap alá tartotta, s a hideg vizet bevitte a műterembe. — Köszönöm — mondta a rossz festő. — Semmiség — felelte a festő. — Hát szervusz — mondta a rossz festő. — Szervusz — visszhangozta a festő. Majd amikor a vendége után becsukta az ajtót, a fürdőszobába ment, s hangosan, részvéttel, megvetéssel mondta a tükörbe: — Dreckl Mindez régen történt, talán negyedszázada is. Ma úgy olvasandó, ahogyan a régész egybeszedegeti a kiásott kutatóárokban az összetartozó emberi csontokat. Vagy ahogyan a földmarkolók nyomában néha megfeketedett ezüstpénzeket emel ki valaki a mélyből, egy elhasadt agyagkorsóból. tudod a legjobban.“ Jó tüzet raktam, ahogy isten megparancsolta, megtöltöttem a katlant vízzel, feltettem melegedni, szedtem össze követ és beraktam a tűzbe. A víz felforrt, a kő izzásba Jött. De Ab- gar folyton csak hajtogatta a magáét: „Félek, féleki“ Éppen olyan nyúlszívű, í mint ez. h — Azt viszont ne mondja! Abgar bátor fickó, semmitől se fél. — Hogy nem-e? Egy őszön rábukkantam egy medvebarlangra. Visszaszaladok a 1 faluba és mondom neki: „Abgar, találtam egy medvebarlangot, gyerünk, füstöljük ki a büdös dögöt.“ El is indultunk. Fogtam egy husángot és elkezdtem vele kotorászni a barlangban. A nyavalyás dögje, egyszer csak kiugrik — és nekem. „Segítség, Abgar! Ments meg, Abgar!“ De Abgarnak : • se híre, se hamva. Nagy nehezen kivergődtem a medve karmai közül és nyakamba szedtem a lábam. „Mit tettél velem, testvér?l“ — mondom Abgarnak, amikor utolértem. Mire ő: „A puskámért akartam hazaszaladni.“ Hazug fráter! Inába szállt a bátorsága, az az igazság. De hova is akartam kilyukadni? ... Aha, Abgar szintén így szabodott: „Neszo, kedvesem, félek, nem kell nekem kőfürdő.“ Nem hallgattunk rá. Beledobáltuk a felforrósodott követ a katlanba, és amint gőzölni kezdett, a feje búbjáig bebugyoláltuk Abgart. De ő csak óbégatott: ha meghalok, hát meghalok! Ráültünk: én, a mi Guhaszunk, Pilo, Ga- bo, Árut... Abgar kiabált a lepedő alatt, de hogy kiabált! Jó ideig ordítozott, míg végre megnyugodott. Azután levettük róla a lepedőt és látjuk — olyan izzadt, akár a kacsa. Meg is gyógyult, és azóta talán még egészségesebb, mint volt. Amikor Neszo apó befejezte az elbeszélést, mindnyájan felálltak és lehúzták Ki- rakoszról a lepedőt. Az egész szobát ellepte a gőz. És Kirákosz? — Kirákosz! Semmi válasz. — Kirákosz! Semmi. — Kirákosz! — rázta meg Neszo apó. Ám Kirákosz nem szólalt meg többé. — Hát hogy lehet ez, emberek? — kérdezte zavarodottan Neszo apó. Mindnyájan hallgattak. — Jaj-jaj-jaj, kihunyt a kandallóm — sikított fel Kirákosz asszonya. A parasztok kitódultak a házból és egyenként szétszéledtek. És miközben Ki- rakosz felesége az urát siratta, barátai a háztetőn üldögéltek, és azon tűnődtek, hány embert elvitt már a kőfürdő. Mind megfulladtak a lepedő alatt. Aneszanc Aro, Melkonanc Vane, Ahverdanc Age, Si- malanc Samil... Nem lehet felsorolni valamennyiüket. — Mindenkivel az történik, ami meg van írva a sors könyvében. Elvégre nem küldte valamennyiüket Neszo a másvilágra. Neszo lehorgasztott fejjel ült, csendben hallgatta, amit a többiek beszélnek és rágta a csibukját. KÖVESDI JÁNOS fordítása Nekem még soha nem sikerült olyan szállodára akadnom, ahol lett volna szabad szoba. — Jó napot! — mondom behízelgő hangon. A válasz — hallgatás. ■ — Szobára lenne szükségem. — Sprechen sie deutsch? — Nein. — Parlez vous francaise? — Non. — Do you speak engllsh? — No. — Akkor tehát ön nem külföldi. — Nem vagyok. — Nos, akkor bizonyára tud olvasni oroszul? — Természetesen! — Olvassa. Bs a zord tisztviselő a táb Iára mutatott, melyen ez állt: ,,Megtelt.“ — De hát hol töltsem az élszakát? Nekem ebben a városban sem rokonaim, sem ismerőseim nincsenek... — Adja ide a személyazonossági igazolványát. Lehet, hogy valamelyik szoba szabaddá válik. Belecsúsztattam az igazolványba egy tízrubelest és átadtam. A tisztviselő belepillantott és elégedetten mondta: — Rendben van. Láthatnám a kiküldetési utasítását? Abba is beletettem nyolc rubelt, és átadtam. — Helyes. Bs a szolgálati Igazolványa? Azt is odaadtam, miután egy ötöst tettem bele. — Remek. Most a szakszervezeti igazolványt kérem. A szakszervezeti iqazolványo- H3f rendszerint otthon szoktam hagyni, de most velem volt. A szolgálati utam előtt magamhoz vettem, hogy most három rubellel együtt átadhassam a tisztviselőnek. — Az iratai rendben vannak. Igazán rendben. A katonakönyve véletlenül nincs magánál? — Véletlenül nálam van. A tisztviselő örömében a Jelét fogta és felkiáltott: — Adja csak ide! Adja fürgén, hadd nézzem meg. A katonakönyvbe két rubelt csúsztattam. — Nos... Mit is kérjek még öntől? Még néhány formaság.. . fa, igen! Ha ideadhatná még a könyvtári igazolványát. Nem akartam az utcán tölteni az éjszakát, tehát azt is átadtam egy rubellel együtt. — Bámulatos! Nagyszerű! De még valami kell... Áhá! Ha át tudná adni a lakójegyzéket is — közölte ábrándosán. — Bizonyára magával hozta. — Természetesen! Parancsoljon! Bs a lakójegyzékben is búcsút vett tőlem egy rubel. — Nagyszerű! Egyszerűen nem tudom, mit mondjak! Több irata nincs? — Nincs. — Kár. Akkor adjon csak úgy. Letettem eléje az utolsó félrubelemet. Elegáns mozdulattal vágta zsebre. — Vegye úgy, hogy máris nálunk lakik. Gyorsan kiállította a számlámat: — Be is költözhet. Hatvan kopejkát kapok a szobáért. Kotorászni kezdtem az üres zsebeimben. Mégis az utcán kellett töltenem az éjszakát... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Kopten Tibor illusztrációja
