Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-29 / 9. szám
N yári napokon, nagy melegekben, a délutáni órák poshadó tóvá sűrűsödnek. Ilyenkor a fény már nem lángol, inkább szúr, mint a nádtorzs — a csendben a bomlás édes szaga lappang —, a viíág hosszú percekre, félórákra is mozdulatlan, csak a súlyos szag itatja át az erjedt levegőt, betolakszik a falakba, a tetők alá, a néma házakba is — ilyen délutánokon csak az eszelősök hangoskodnak. A műterem kicsi szobájában is eszelősen rikkant a csengő, eszelősen, de rekedten is, mintha nyári náthája volna. A festő már jő ideje félretolta rajztömbjét, krétáit, egymaga volt a műteremben, felesége, kislánya a tónál. A csengő hangjára kedvetlenül nézett fel egy vastag könyvből — éppen Ceylon szigetén járt. Nagyítóval a kezében fél órája nézegette Ceylon színes térképét. Nem szeretett erről beszélni, igazában titkolta is — bolondja volt a térképnek. Ha elfáradt, csak elővette a kedvelt atlaszait, lapozgatott bennük, megnyugtatta a hegyek tömör barnája, a síkságok zöldje, a folyók vékony, kék csíkja, a részletező mappákon gondosan elolvasta a legkisebb városok nevét is, az autótérképeken követte a nagy pályákat, de a kisebb útvonalak is érdekelték, kiteregette a világvárosok összehajtható lapjait, utcákon és tereken járkált, megszámlálta a hidakat, hosszan időzött az ipari térképeknél, szórakoztatta, hogy a kőolajfinomítókat piros toronnyal, a pamutipart karikába fogott párhuzamos vonalkákkal, a vízi erőműveket kék csillaggal jelölték meg neki, a porcelángyártásnak megduplázott piros köröcs- kék jutottak, míg egy-egy erőmű zöld csillagot kapott. A csengő másodszor is szólt, még hosszabban, még rekedtebben. Nyisson-e ajtót, ne nyisson? Végül elszánta magát — mégis nyitott. A lépcsőházban a rossz festő állt, ugyanúgy, mint máskor, gyűrött, sötét ruhában, átizzadt, kigombolt ingben, kétnapos, ritkás, bozótos szakállal. Még az Akadémiáról évfolyamtársa, s ez olyan szál volt, amit nem lehetett elvágni. Időnként megjelent, kért valamit, csípett is, mint a szúnyog, de a következő pillanatban már fájdalmasan hunyorított, nagy baj van, öregem, segíts rajtam, azután elment, majd megint feltűnt, levakarhatatlan volt. Festett a rossz festő mindent, ipari témákat, jeleneteket a nagy építkezésekről, portrékat vezetőkről, rendelés nélkül, titokban még szentképeket is vidékre, ügynökösködött is képekkel, s voltak búvópatak korszakai, amikor befutott a hegy alá, s amint a túlsó oldalról visszajött, ellenőrizhetetlen hírek rebbentek fel róla: mondogatták. hogy néhány hónapig egy bizományi áruházát vezetett valamelyik kisvárosban, majd más alkalommal ő maga dicsekedett: római sáncokra bukkant a Bakonyban, s ásatott is. Most letörten állt az ajtóban. A festő beljebb tessékelte. A rossz festő bent körülnézett: — Utazol? — kérdezte panaszosan. Már ott állt a nyitott világatlasz előtt. A festő bosszankodott: mielőtt ajtót nyit, elte- hette volna az atlaszt. Óvatosabb leszek! — határozta el. S nem felelt. — Hová utazol? — hajolt a térkép fölé a rossz festő. — Sehová. — Akkor mi ez? — s rábökött a térképre. — Ceylon. — S az minek neked? Ezerkilencszázötvenben? — Csak nézegetem. A rossz festő gyanakodva felpillantott: — Éppen Ceylont? — Mielőtt becsengettél volna, a kis szigeteket nézegettem, az Adam’s Bringe-et... hát nem mulatságos ez a sok kis pötty? A rossz festő is felemelte a nagyítót, hosszan vizsgálta az Indiai-óceán szigetvilágát, majd elégedetten fordult a festő felé, kezében a nagyítóval. — Miért nézegetted te ezeket a szigeteket? A festő mulatott a rossz festő makacs kíváncsiságán, de kissé kényszeredetten mulatott. Már gyanakszik — gondolta. — Talán hallottad, hogy a Paradicsomot, Ádám apánk és Éva anyánk első lakhelyét, itt is keresték, Ceylonban. Nézd ... a legenda szerint ennek az égnek meredő hegynek a tövében laktak Ádá- mék, a barlangjukat ma is mutogatják... A rossz festő leült az asztalhoz. — Van egy cigarettád? — Ott a doboz, gyújts rá. A rossz festő — jobbjában a parázsló cigarettával — ismét a térkép fölé hajolt. — Nem látom a barlangot. — A legendákat nem festik rá a térképre. — Akkor te honnan tudod? — Van egy könyvem, régi utazások könyve... Ott olvastam, hogy egy ókori geográfus megmász- ta a hegyet és leírta: Ádám apánk lábának nyoma egy fekete sziklában még jól látható. Apánk belépett a felpuhult láva-kőzetbe, s talpának a helye ott maradt a kőben, jókora lábnyom, írja az arab geográfus, tizenegy arasz a hossza. — És te hiszed ezt? — kérdezte sandán a rossz festő. A házigazda ingerült lett. — Ma elég butákat kérdezel. A rossz festő vigyorgott. — A tudásszomjam csillapíthatatlan... De va3 1.,:. Ad I fe: éli M eg bó ne ve a 1 ké bi: mi 11a ke lói tai ná-r fe ér ke tel be tai te ne a he «8 y.;í sz le vi: A: Pc la ka la Al ka is a Almási Róbert Illusztrációja K irakosz megfázott, s minthogy láza is volt, ágyban maradt. A szomszédai meglátogatták. Körülülték, beszélgettek, és közben elmerülten szívták a esi- bukjukat. — Hallgassatok meg, emberek — mondta Neszo apó, aki alig látszott a nagy füstfelhőben —, csak egy segít rajta, ha jól kiizzadja magát. Kőfürdőt kéne vennie. — Az az igazi! — hagyta helyben az egyik szomszéd. — Más nemigen használ neki — helyeseltek a többiek is. — Kirakosz! — Mi az, mi az? — A kőfürdőn elmélkedünk, mit szólnál hozzá? — Félek ... nem bírnám ki. — Kibírod, hisz nem vagy te gyerek. — Hát ezt nektek jobban kell tudnotok... jó emberek... — No csak, asszonyok, töltsétek vizet a katlanba és hordjatok be követ, berakjuk a tűzbe, hadd izzón fel. A tűzhelyre állították a katlant, telerakták a tüzet kővel és ismét visszaültek Kirakosz mellé. Neszo apó arról kezdett beszélni, hány ember életét megmentette már a kőfürdő. És sorolta a neveket: Ma- tananc Dániel, Matoszanc Minasz, Caturanc Sztyepan, Maskovoranc Miko __míg cs ak forrni nem kezdett a víz és fel nem izzott a kő. — No lássunk hozzá, itt az ideje! — Félek, barátaim — nyöszörgött a beteg. — Hallgass! Szomszédasszony, no csak hozz két vastag lepedőt, ti pedig legények, a markosabbja — ide gyertek! A rongyokkal körülcsavart katlant a szoba közepére állították, mellé fektették a beteget és a forró vízbe belehajigálták a felizzott követ. A kő nagyokat sistergett, és sűrű gőzfelhő csapódott ki a katlanból. A katlanra meg a betegre gyorsan ráborították a lepedőket, és hogy Ktra* Mai örmény elbeszélő. A legidősebb nemzedék tagja. ■■■■■■■■■■■■■■■ kosz alaposan izzadjon, ni tek a mellére meg a hasán — Ja], megfulladok! — nj pán a beteg. — Dehogyis fulladsz!... tok jó erősen, emberek, a f bát... A beteg jajveszékelt, k Ovanesz Tu erőlködött, hogy kiszabadít! pedő alól, ám a szomszédo nyen tartották, hogy mocc; — Hová kapaszkodsz? - többiek, és jókat nevetve 1 tartották. — Most aztán biztosan jó gát. És Neszo apó, aki a be ült, csibukjából pöfékelve — Egyszer a mi Abgarur hűlt. Szereztünk Kantapim- a főzetével itattuk, ecettel a testét, de semmi se segí mit, gyermekeim — mondc én neki kőfürdőtl“ — „AW
