Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-29 / 9. szám
VARGA IMRE: ÚJ VI VARGA ERZSÉBET: áj MIÁLCW nagy fehér béke szállt a tájra: a rozsmezőre hol forró nyárelőn sarlót dobott utánunk a csősz a félszemű ki irigyelte ifjúságunk - nagy fehér béke szállt a tájra a rozsmezőn most szelíd szél bolyong mint hontalan kísértet (tán a csősz a rég-holt félszemű tért vissza?) nézd: a fehérségből elővillan éle a sarlónak melyet akkor nem találtunk: rajta piroslik még sebzett ifjúságunk Te szomorú tetszhalott, aki itt jársz-kelsz közöttünk, bár megértenéd: véges az ember ugyan, mégsem befejezett, még nem egész. Mondd mindig, ha jóra serkensz: újjá születtem. A Csontvázzal ne alkudj Munkád van elég! Élj halálodig! Te szomorú tetszhalott, az Angyallal birkózni kell! Furcsa, hogy emberben s égiben így hiszek? Tudom: a termő ág fölöttünk s a targally a lángban egy időn osztozik. ostobán! (harangszó száll egy kis harang most hazudik szépet az égnek és valahol ünnep lobban: karácsony örökzöld fáin csodaszép csillagok égnek) lógd a sarlót s messzire dobd - feneketlen mélybe honnan nem villanhat elénk majd az éle nem villanhat elénk rozsmezőn - megsebzett karcsú ifjúsáaunk MUí,HU£Mese, mese . .. régi babám átka - keserű - kerülj el kunyhóm építhessem kertem szépíthessem harmatos virággal szeretőm is légyen paripám is nékem csillagos homlokú hulla hullj a sárba régi babám átka keserű keserű (szeretlek szomorún szelíd alázattal mint bűnös szerethet tiszta gyermeket mint üldözött a rejtő vaksötét vermeket) szívemben élsz szememben lángolsz - élő álom égő tüzem tűzvirágom szivárványom Agócs Vilmos felvétele Kőmiíü Most már senkise gúnyolja eszét Áll szült meztelenül Arcáról táskásán omlik a mész Költő volt Pingált szépséges égi freskót Tündért pávák vonta szekérben Lám már senkise gúnyolja őt Képei tövisbe borultak Ördögcérna-bokorrá a tündér változott Vér vér az ivópoharában Szava nincs babrál kavicsokkal Állt szült-meztelenül Most nefelejcskék szekfűk violák Folyókák tátikák köziben jár Nehéz kőingben jár Érzi lángnak a virágot 1976. II. 29. 11 Meztelen bokrok dideregnek a kertben. Az ablakkeretet keményre fagyott szalonnadarab veri. Tatata... négy gyors ütés, a cinke csőre diktálja a fortét. A párkány zöld bádoglapján feketerigók és verebek kopognak. A föld fehér, az égbolt jegesen szürke. A játszótéren a mászókák és a hinták az élettelen tárgyak egykedvűségével tűrik a tél szigorát. Minden mozdulatlan, csak a szárnyak lebbennek, a szemközt levő fa szeszélyes rajzú ágairól ablakom párkányáig és vissza. Ha mozdulok, felrebbennek, mintha apró testükben titokzatos radar jelezné a párás üveglap és a függöny mögött rezdülő karom árnyékát. Valami ősi, ösztönös félelem feszül ezekben a kis élő szervezetekben, pedig néha már azt hiszem, hogy ismernek, hiszen ha reggel késve nyílik az ablak, pici csőrük dobszava figyelmeztet. Mindig ugyanarra a párkányra rakom ki a táplálékot, ugyanazon a helyen lóg vékony drótra fűzve a szalonna. A másik ablakot nem szabad kinyitni, ott a katicabogarak álmodnak a tavaszról. Nem tudom, honnan ered ez a madarat etető, katicabogarak téli álmát őrző hajlamom. A természettől mindig távol voltam, nem volt alkalmam megismerni, megszeretni, mert városban születtem, serdültem emberré, könyvtárakban töltöttem fiatal éveimet. Ma sem ébreszt bennem vizuális örömöt a hatalmas, sűrű erdő, a felhők fölé nyújtózó hegy, inkább a végtelennek tűnő síkságot szeretem. Tavasztól őszig csodálom a fecske villámgyors röptét és ha néha falvakon vezet át az utam, tisztelettel nézek föl a kéményen mélázó gólyára, de azonnal elfelejtem őket. Csak a cinkékkel, feketerigókkal és a szürke, egyszerű verebekkel barátkozom, azoknak gyűjtök morzsát, almadarabkákat, mindent, amiről úgy gondolom, hogy szívesen csipegetik. Persze nem értek a madarakhoz, soha nem foglalkoztam ornitológiával. Arra is egy barátom figyelmeztetett, hogy a cinkéknek télen zsiradék kell. Ülök a szobámban és figyelem a csőrök kopogó muzsikáját. Nemsokára alkonyodik, aztán jön a sötét, vigasztalan téli éjszaka, hideg északi szél hátán nyargalnak a hófelhők, a fagyhalál zsákmányra lesve suhan a háztetők felett. Hová menekülnek ezek a madarak? Bs miért maradnak itt? Talán nem látják a rozsdásodó őszi napokat? Finom ösztönükkel nem érzik, hogy közeledik a tél és megöli a leveleket, a meleg aranyfényű sugarait? Nem látják, amikor madártársaik csapatostul húznak a magasban, oda, ahol soha nem borítja el a földet a hideg fehérség? Miért maradnak itt? Mi köti őket ide? Hiszen nincs tudatuk, gondolkodásra képes tetteket parancsoló idegközpontjuk. Csak ösztönük van, csak valahol az ösztönük mélyén él mindennél erősebben anyjuk fészekmeleg testének emléke, ködösen, formátlanul, úgy, hogy soha nem válhat tudatossá, hiszen nincs felszívó és megőrző tudat. Milyen emlékeket rejthet egy cinke, egy feketerigó, vagy egy veréb ösztöne? Miért maradnak itt? Csak azért, mert itt törték át sután-ügyetlenül a tojás burkát, itt tátogtak örökké éhesen anyjuk felé, itt bizsergette meg kis semmi-lényüket az első ízes falat? Miért itt? Nem lenne főbb ilyenkor valahol a piramisok mellett beszélgetni a fecskékkel, vagy az Egyenlítő táján fénycsókolta nádasokban hallgatni a gólyák kelepelését? Mennyi meleget kapna a testük, jobbnál jobb falatokat csipkedhetnének fel a csőrükkel, milyen lágyan ringatnák őket a pálmák és a virágruhába öltözött, mámo- rító illatot sóhajtó bokrokf Miért maradnak itt? Azért, mert ez a fészek? Mert első ügyetlen szárnypróbálgatásuk lendülete az orgonabokorig ívelt? Mert madárnak a fészek annyi — mint embernek: a haza? Ki, vagy mi programozta be ösztönükbe a parancsot, hogy a fészek örök kötést jelent, hogy itt kell röpködni, jeges ágakra kapaszkodni, éhesen is, fázva is, hogy itt kell maradni — a madárélet árán is, ahogy itt maradt az életet teste melegével fel- fakasztó anya, ahogy itt maradt és pusztult minden ősük, régen volt madárnemzedékek sokasága? Ezek nem akarnak magas hegyek és csillogó tengerek fölött repülni, egy-egy óceánhajóra le- szállva megpihenni, aztán nagyon fáradtan, de boldogan megtalálni a tavalyi fészekhelyet, fürödni forró napsugárban, és enni, habzsolni a tér mészet gazdagon terített asztaláról. Ezek nemcsak költeni, fiókát nevelni-táplálni járnak a kibocsátó fészek-hazába, ezeknek nem elég néhány napfényes hónap ezen a minden évben újra meg újra tetszhalálba hűlő tájon, hanem mindent vállalva, itt élnek és itt dermed meg egyszer a testük. Nincs autóm, télen sem félek a jeges utaktól. Különben is négy fal közé kényszerít az orvos parancsa. Mégis nyugtalanul figyelem a meteorológia előrejelzéseit. Most még olvad a hó, de éjszaka nagyon hideg lesz. A cinkék egymást felváltva csörözik a szalonnát. A feketerigók méltóságteljesen, a verebek türelmetlen mohósággal verik az ablakpárkányt. Legszívesebben kitárnám az ablakot, hogy megosszam velük éjszakára szobám simogató, puha melegét, de tudom, hogy hiába... Reggel nagyon korán felkelek, letisztítom a jeget az ablakpárkányról, és kiteszem az ennivalót. Mert segítsük egymást, akik itt élünk az egyetlenegy, kibocsátó s majdan örök álomban ringató fészek-hazában. PÉTERFI GYULA
