Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-15 / 7. szám
M egkerültem a szomszédos szigetet és átvágtam a dülőúton, majd felszaladtam a jobb parti dombra. Minden fényes tavaszi napsugárban fürdőit, a folyóban éles fényű aranycsillagok hunyorogtak, a félig felszántott, meleg mező fölött áttetszőén vibráló sugarak remegtek. A szántáson sárga- csőrű varjak hemperegtek, a vakító pocsolyákban békák brekegtek, frissen és élénken fénylettek a fűre terülő martilapu sárga virágai. Letelepedtem a bőröndömre és sokáig néztem a megáradt vizet. Senki sem tudta, mennyire húzott ide a szívem, ide, ehhez a drága vízhez, milyen gyakran álmodtam ezzel a kék vízi úttal, amely elborítja az árteret minden bokrával és fövenyével egyetemben, meg a partok füstös fürdőivel, a pallóval, ahol a fehércselédek sulykolják a fehérneműt, meg borsóhüvelyhez hasonlatos hosszúkás, kivájt ladikjaival. A víz egyhangúan csobogott sok-sok versztányira mindkét parton. Az egyhangú, messze szóló zúgáson át szélsü- vítéssel együtt traktor zakatolt, s elhalt az áttetsző ligeten, 11 fehér törzsű nyiresen túl. Két vagy három méterre tőlem hirtelen felriadt és függőlegesen a magasba szállt egy pacsirta. Mintha a tavaszi boldogságot kortyolgatná, csapságával hallgattam akkor, s hajam tövéig elpirulva kerültem a tekintetét, s Pletykafészek csak fonta-fonogatta egymásba a szavakat, őszintén izgult sikeremért. Emlékszem, egyszer jóval éjfél után hoztam vissza a ladikot, már az első kakasszóra. Amíg a túlsó parton jártam, a folyó vize megduzzadt, a hold felkúszott a part fölé, s a falu már könnyű tavaszi álmát aludta. A fürdőház mellett a gerendán, a vízparton ott ült Pletykafészek és pipázott. — No, öcsém — mondta —, hogy vélekedsz, nem lesz dér reggelre? Azon töröm a fejemet: becsukjam-e a melegházat, vagy se. No, jól van, ne húzd ki a ladikot, megyek mindjárt, megnézem a varsákat. Egy szóval sem hánytorgatta fel a késői hazatérést, a környéken senki sem tudta meg folyóntúli szerelmemet. Ezért hálás voltam az öregnek. Az a régi tavaszon, akár a pacsirta éneke, boldogan és sokáig zengett; aztán jött egy másik tavasz, egy egészen más tavasz: nem volt miért, nem volt kiért a folyón átkelni. — Emlékszem, én is el akartam hagyni a falut. Utoljára szántottam ezen a mezőn, Pletykafészek cipelte mellettem a vetőmagos zsákot, s ezen a dombon pihentünk meg. Akkor is szinte a lábunk alól röppent fel egy pacsirta és dalra zendített. mire Pletykafészek eloltotta a cigarettáját: mondja. — Vagy nem tetszem neked, te szántóvető?“ Föláll a legény az eke mellől, nézi, a szeme rámered a csodára, s azt mondja: „Dehogy nem tetszel, tetszel tel Csakhogy, kedves, nem való most itt énnekem belenézni ezekbe a szemekbe. Szikkad a föld, sok a kő, lefelé hajlik a nap is, nem várakozik énrám.“ S elindul az eke nyomában, forgatja a földet, s az eke ismét csak sikkan egyet — újra csak kőre szaladt. Nézi a szántóvetőt az erdei királyné, és harmatként pereg a könnye. „Hát nem szeretsz?“ — kérdi. „Nem, kedvesem, nem illik ez férfihoz, a feleségétől elfordulni.“ — „No, ha így áll a dolog, mondd meg nekem, szántóvető, mit adjak én teneked a nagy férfi hűségedért?“ — „Semmi sem kell énnekem — azt mondja —, szépséges leányzó, köszönöm a hozzám való jó szavadat.“ Felvett az erdei királyné egy követ a barázdából, s könnyével megöntözte, puha hajával megtörölte, aztán odaadta a legénynek s mondta: „Vesd fel ezt a követ minél magasabbra, fel a kék égbe, s figyeld jól, hogyan repül.“ Nekilendült a szántóvető, elhajította a követ, hát a kő meg vidám pacsirtává változott, csapkodni kezdett a szárnyacskájával és dalra gyújtott. Erre aztán az egész mezőről felszálltak az égbe a kövek, tavaszi vízként bugyborékoltak, s egyetlen kő nem maradt VA5ZILD BELOV; Kopócs Tibor illusztrációja dosott szárnyával, hol lejjebb ereszkedett, hol ismét magasba lendült, s mind kisebb lett, míg teljesen bele nem olvadt az ég kékesfehér végtelenjébe. Már nem láttam, csak a szememet kápráztatta az elképzelhetetlenül fényes égbolt. Ám különös _ módon, a pacsirta mind hangosabban dalolt. Érthetetlen volt, hogy ez a parányi ujjongó gomolyag ilyen szűnni nejn akaróan, trillázóan és sikkantőan csörgedező hangokat hallat. Mikor kortyol ez a madárka a kék levegőből? Hogyhogy nem szakad szét ettől a hatalmas énektől hüvelyknél kisebb, parányi szívecskéje? Honnan ez a gazdagság? Felszegtem a fejemet: kissé balra felröppent egy másik pacsirta, majd pgy harmadik. Mindegyik a maga dalát fújta, egyik sem zavarta a másikat; s úgy tetszett, maga a fenséges kék égboltozat énekel. S a folyó változatlan hömpölygéssel csobogott, s változatlanul csillogtak felületén a vakító arany szikrák. Néztem a zsindelytetőkkel fehérlő falut, hallgattam a pacsirtát, s a gyermekkorom egyre közelebb jött, feltámadt az emlékeimben. íme, itt az a domb, ahol valamikor a nedves ajkú, bárgyú borjakat legeltettem s a velem egyívásúakkal pásztortüzet raktam! A dombról áriad a forró föld szaga, ugyanez a folyó öleli körül, s a vízben a fűbe bújnak az ívó zöld csukák. Ez az ezerszer bebarangolt, felfedezett, felszántott mező, az ősi gleccserek köveivel, a pacsirták fészkével — vajon nem az én mezőm? Zúg a folyó a tavaszi föld fölött — mintha az idő zúgna. Az őseimre emlékeztet, felkavar s élénkíti megújuló szívemet, de mindezt most sokkal élesebb figurák homályosítják el. Ott, a távolban egy majdnem teljesen szárazra vont ladikot látok, könnyű kis evezője a levegőbe mered, rajta halászháló szárad. Tán ezen a ladikon vágtam át a másik partra az első szerelmi találkozóra, s a part mentén a martilapu szemével fénylett az első szerelem ... Tenyeremmel megdörgöltem a halántékomat, majd rágyújtottam az utolsó cigarettámra. A pacsirták továbbra is énekeltek, nem fáradtak, neon csendesedtek. Eszembe jutott egy régi, májusi délelőtt, amikor ladikon keltem át a folyón a lányhoz; a szomszéd öregember, akit asszonymódra Pletykafészeknek csúfoltak, adta kölcsön a ladikját. Miközben belökte a csónakot a vízbe, arra oktatott, hogyan kell társalogni a lánnyal, ha egyedül maradunk. „Először is, fiú, harmonika kéne neked. Harmonikával akármikor elcsavarhatod bármelyiknek a fejét, de aztán meg kell találni hozzá a megfelelő szót is. A legfontosabb az első szó. Ha az első szavad célba talál, akkor már megy, mint ■ karikacsapás. De hogy mi lenne ez ■e első szó, az sok mindentől függ." A szerelmes legény furdaló kíváncsl— No látod, te semmirekellő, ne lógasd a fejed! Ez itten minden hivatal nélkül él, és dalol, dalol, mintha egyéb -dolga sem volna. Hallottad-e, honnan ered .ez a vidám madárka? Nem csoda, hogy nem hallottad, régi dolog ez, meg sem mondhatom, milyen régi dolog. Egyszóval élt az innenső parton egy fiatal legény, szántotta a földet, irtotta az erdőt, vetette az árpát. Volt itt fa akkor számtalan, ketten sem érték át őket. Élt, éldegélt hát a legény, senkit sem bántott, de senkitől nem is félt; volt őneki felesége, fiatal, bent ült a kunyhóban és sodorta a szöszt, amíg a férje dolgozott. Rendes asszony volt, dol- g'qs. Egyszer tavasszal, ilyen idő lehetett, kimegy a legény a mezőre szántani, belevágja az ekét a földbe, megnyomja egyszer, kétszer, s letörli a verítékét. Az eke alatt meg csak csikorog a kő, kiugrik ám az eke, majd kiveri a fogát. Sok volt itt a kő, egymás hegyén- hátán. Egyet lép — az eke koccan ismét — a barázda megint legőrbült. Elkeseredett a legény, s leült azon a szent helyen. Egyszer csak az erdőből előjön ám az erdei királyné, előlép és csak áll. Hunyorog egy kicsinyt, a haja a térdéig ér, a keze hófehér, a fejdísze csupa aranyháló, a zsenge fű is hozzáhajol. „Szeress engem, szép legény — a szántáson, a föld fekete piheként feküdt az eke alatt. Körülnéz a szántóvető, s látja nincs már sehol a királyné, csak a levegő rezeg azon a helyen. No, öcsém, innen ered a vidám pacsirtamadár! Azóta énekel minden tavaszon. Aztán egy alkalommal puskás nagyuraság ment végig ezen a mezőn, és saját kedvtelésére lődözni kezdte a pacsirtákat, hát a fejére csak úgy záporozott a kőeső, minden darab öklöm- nyi. S azóta a mezőn sok a kő. Sok év telt el azóta, s most, amikor ismét eszembe jutott Pletykafészek me séje az éneklő kövekről, sokáig ültem a bőröndömön, néztem az áradó vizet, hallgattam a pacsirta trillázó dalát. Köröttem sóhajtozott a tavasz, zúgott a folyó, a nap elviselhetetlenül vakító és magas volt. Az éneklő kövek ott fürödtek az ég kékjében, hol lezuhantak, hol ismét felszárnyaltak, egész a napig. Vajon hol vagy most, Pletykafészek apó? Élsz-e még? Ép-e még a ladikod? Talán még egyszer átúszna velem a túlsó partra, s tán még egyszer meglátnám azt a felejthetetlen két szemet, talán emlékeznek még rám a túlsó parton. APOSTOL ANDRÁS (ordítása Mojmír Ottónak tulajdonképi köze a kalandokhoz. Talán ner semmilyen kalandra. A kalandf velte különösen. Mindössze há tett az átlagosnál jobban: a fü — lehetőleg tormával —, a Bys a vízszintes testhelyzetet. Vág; nek nevezhetjük, hiszen mind) lye“ könnyen elérhető. A füstű Bystrica a legolcsóbb a maga szintes testhelyzet pedig egy Persze a három szenvedély ki tóttá a legnagyobb élvezetet Vagyis a füstölt csülök elfogya retta, melyet a gyakori igén^) csérre emlékeztető heverőn, liar el. A hamu egy részét a hevei kán álló hamutartóba, más rész üveglapjára szórta. Az utóbbit rendetlenséget állítólag sohaser padlóra. Az üvegből készült ha: egy medvefigura is díszítette, i egy családi csetepaté alkalmáv: pát. Volt felesége ugyanis véle hoz vágta a hamutartót, hogy la a medve. A véletlen kifeje hogy a dobó célt tévesztett: Oh falat találta el. Igaz, ez nemese gességének tulajdonítható, hane Ottó villámgyorsan lehajolt, ügyességével egyben megcáfo „rágalmát“, miszerint úgy moze madár, s hogy a világ leglustí ták, pontosabban Mojmírné kirí re fokozódtak, de a hamutartó túlélte őket. Persze a Mojmír hiszen már idestova tíz éve le Mindez nem nevezhető kalan lök, sem a cigaretta, sem a v zet — bár az utóbbi Mojmír Ott is lehet. Amióta Ottó magányo: csak kalandmentes, hanem eg A jakása a régi, de mégis m< volt: a falak piszkosak, a bú ablakok üvege áttetszőnek is ( dulattal nevezhető. A változást érzékeli, a tudatáig nem jut el. nagyobb, de maga sem tudja, jy ván a csülökadagokat tartja kic Iában a táplálékra és a cigare szintes testhelyzetre gyanakszi szenvedélynek még jobban hód Ennek pedig az a közvetlen kö a pocakja egyre nagyobb. Az Ottó sokáig az öregedés tüneté kálómmal valahol szellemesen „Ha fa lennék, az évgyűrűim : mivel ember vagyok, a hájam Munkahelyén nemigen törődi vei“. Ugyan ki merne ilyesmit nőkének? Mojmír Ottó pedig fő gorú főnök. Postamester. Két en ze alá. Egy mindennemű bájt 1 akit már jóformán csak néhán1 nyugdíjtól, és egy kilencven fel kg felé) feltartóztathatatlanul asszony. Így Ottónak soha eszi hogy meghódítsa kartársnői szí a két kollégánőről is elmondhc kaland lehetősége tehát az élet csak fel sem merült. Nemcsak nem jött számításba, más sem. (pénzszámolás közben) átvilla „olyan“ lennék, eltűnhetnék i De Ottó bizony nem olyan. De lenne neki annyi pénz?! Nem jakra, távoli tengerek partjain szenvedélyeinek pedig becsülő pénzéért is kedve szerint hódo Szóval a kalandokat nemesi hanem az életben sem szerette, hez is volt valami közük. Márp< nem függ össze valamilyen m kel? Szomszédjáról például ne vette tudomásul, hogy „megke kifejezése) egy lányának Is be vegy szomszéd határtalan bőid amikor egy este elújságolta 0 szerelmes, mint még soha. Az! lem a legfenségesebb dolog a sze csak bámulta, bámulta. Azt tett a szomszédnak a józan és ben való megőrzésének fontoss szomszéd máskor sem titkolta tó előtt. Sőt, egyre többet ára relem átváltoztató erejéről. Ott dezve, máskor szánakozva gór akinél időközben egyre gyakoi szőke szépség. Ezt a szomszéd kolta el Ottó előtt, hanem büsí zalmasan elárulta Ottónak: a 1 lángoló szerelmet érez, mint t hozzá menni. Ezek után Mojmíi gyelmeztethette a derék szomsz Ilyen korú férfiak (csaknem eg vehetik komolyan egy ilyen rendkívül csinos lány szavait.
