Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-15 / 7. szám

Aztán elmondta, ml Járatban van a fővárosban, s hogy egy hónap múlva újra jelentkeznie kell a tévében. A lány kíváncsian hallgatta. Közben Ottó a lánynak is rendelt italt, ami ellen az nem tiltakozott. A sikerre ürítették poharaikat. — Nem untatom? — kérdezte Mojmlr Ottó a harmadik konyaknál, s kissé elpirult, hogy ez csak most jut eszébe. — Ellenkezőleg — mondta a lány, s szavai meggyőzően hatottak. — Nagyon érdekes, amit beszél. Kíváncsian várom a folytatást. Drukkolni fogok, hogy sikerüljön. A negyedik s egyben az utolsó konyaknál a lány ajánlatára pertut ittak, méghozzá „szabá­lyosan“, vagyis a csók sem maradt el. Búcsúzáskor a lány ezt suttogta: — Meglátod, hogy sikered lesz. Ogy fogok szur­kolni neked, hogy egész biztosan sikered lesz. Hazafelé robogott Mojmír Ottóval a vonat. A táj szépségével nem tudott betelni. Minden olybá tűnt neki, mintha most látná először. Legalábbis ilyen csodálatosnak. Igen, mintha minden kicse­rélődött volna. volt soha ked- zere- llköt it és iber- 'edé- 2g a víz- snes. íyúj- mak. =iga­m­ívott ztal- sztal il a ta a :>ben iban tal- fal- t ró- ndő, tt a ide- íogy és sége lom- i vi- év- észe t is, Itak. csü- íely- idos íem- mas. )ban , az óin- -sak logy éget ■ al- ízte: , de njé- fő- szi- ke- ion, sl a :ven vált tott, mez elyi még and ’kor Ha izei. k is tá- tett zett fen, zív- and rek- mel Dttó öz- :ott, yan ere- ner- lást zet- U A Ot­ren- ára, t a ttt- bi- yan kar fi- az gyelmeztette volna a szomszédot. Különösen, ha hencegett. Ottó ugyanis egyre inkább dicsekedés- nek minősítette szomszédja szavait. Akár szána­lomból, akár irigységből, de egyre többet gondol Ottó a szomszédjára. Kivált olykor, ha a lány új­ból és újból megérkezett, amit (mivel csak egy drótkerítés választotta el a két családi ház udva­rát), többnyire neki is látni kellett. Mindettől pe­dig (vagy csupán a mókus mozgású lány közel­ségétől) Ottónak egyre jobban a fejébe szökött a vér. Rendszerint alig várta, hogy a szomszéd vendége távozzon. Ám erre hovatovább, mindig többet kellett várnia. Ha a szomszédhoz megjött a lány, Ottón valami furcsa idegesség vett erőt. Hiába szívta egyik cigarettát a másik után, hiába helyezte magát vízszintes helyzetbe, idegessége nem múlt el, a füstölt csülköt pedig már nem is kívánta. Keresztrejtvényfejtéssel is megpróbál­kozott, de ez még inkább kibillentette lelki egyen­súlyából: megdöbbenten tapasztalta, mennyi min­dent elfelejtett. Olyan kérdések álltak a rejtvény­ben, melyekre régen játszva válaszolt volna, s íme most... Az egyik este éppen dühösen rágta golyőstolla végét, mivel rejtvényfejtő tudománya ismét cső­döt mondott, amikor hirtelen furcsa ötlete tá­madt. Elhatározta: levelet ír a szomszédjának. Le­írja mindazt, amit szomszédja ismeretségéről, a fiatal lány iránt érzett szerelméről, de főleg ki­jelentéseiről gondol. Mintha írásban is látni akar­ná véleményét. Mintha meg akarna győződni róla, milyen hosszú levelet tesz ki, ha papírra veti el­lenérveit. Arra nem gondolt, hogy a levelet el­küldi vagy átadja szomszédjának. Nem, ez most már nem volt fontos számára. Csupán azért kel­lett leírnia a gondolatait, hogy saját magát meg­nyugtassa. Igen, csak arra volt szüksége, hogy írjon. És írt is. Egyfolytában rótta a sorokat, ol­dalakat. Egy füzetbe körmölte a levelet, s csak akkor vette észre, hogy már a 12. lapnál tart, amikor tolla felmondta a szolgálatot. Így nem folytathatta az írást. Tollat ugyan hármat is talált a fiókok mélyén, de egy sem volt használható. Ha nincs éjszaka, talán átszólt volna a szomszéd­nak, hogy kölcsönözzön neki valamilyen írószert, mert sürgősen szüksége van rá. Bosszankodva, de azért elégedetten gyújtott rá egy Bystricára, mi­előtt eloltotta a lámpát. Másnap alig várta, hogy hazajöhessen s foly­tathassa az írást. Előző esti följegyzéseinek csu­pán utolsó lapjait futotta át, s vadonatúj töltőtol­lával már körmölte is tovább a sorokat. Most már kimondottan élvezte, hogy írhat. További tíz oldallal gyarapodott a „levél“, de a vége még messze volt. Eszébe se jutott, hogy befejezze. Szinte magától értetődőnek találta, hogy másnap folytassa az írást. De nemcsak másnap, hanem harmadnap is. Egy teljes héten át. Ekkor abba­hagyta, úgy érezte, mintha már nem kellene tö­rődnie szomszédja sorsával. Napokig, talán hete­kig nem érdekelte, milyen gyakran jön a lány. Hogy mikor érkezik és mikor távozik. Ám egyik napon ugyanolyan érzés töltötte el, mint korábban. Sőt, ez már irigység és harag volt. Akkor uralkodott el rajta, amikor egy reggel megpillantotta a „vendéget“, amint zsebkendőnyi napozóban epret szed a szomszéd kertjében. Mojmír Ottó ekkor elővette a levelet és elol­vasta. Utána nyomban munkához látott: újfent ír­ni kezdett. De nem levelet, hanem (bármily hihe­tetlennek tetszik), humoros elbeszélést, melynek főszereplője egy szerencsétlen agglegény, aki azt hiszi, hogy odavan érte egy csinos lány. Szíve választottját minden jóval elhalmozza, vagyis az orránál fogva vezeti őt a lány, akinek addig jó a „vén szivar“, amíg pénze van, aztán faképnél hagyja. Az elbeszélés néhány nap alatt elkészült. Többször is elolvasta, és igen szórakoztatónak ta­lálta. Elhatározta, hogy felmegy a fővárosba, s beviszi valamelyik szerkesztőségbe. Az ügy lebonyolítására (az elbeszélés legépe- lésére, az előkészületekre, és magára az utazás­ra) öt nap szabadságot vett ki. A postamesteri teendők ellátásával a kilencven kg-ot időközben túllépett kolleginát bízta meg. A szomszéd miatt már egyáltalán nem bosszankodott. Ellenkezőleg: hálával gondolt rá, mivel hatására „tollat raga­dott“, s talán még író is válik belőle. Az utóbbi gondolat egyre határozottabban motoszkált fejé­ben. Sőt, azt sem tartotta túlzásnak, hogy elbe­szélését megfilmesítik, s a tévében is bemutatják. Ezért úgy határozott, hogy a kézirattal egyenesen a tévé szerkesztőségében jelentkezik. A sikert már szinte biztosra vette, hiszen elbeszélésének témája nemcsak szórakoztató, hanem tanulságos is. A fiatalok derülhetnek rajta, a főszereplőhöz (vagyis a szomszédjához) hasonló korú pasasok pedig levonhatják belőle a tanulságot. Szerencsét próbálni induló mesehősnek érezte magát, amikor elérkezett az utazás reggele. Pon­tosabban szólva: hajnala, mivel már pitymallatkor kellett indulnia, hogy időben elérjen a fővárosba. Pedig nem is lakik olyan messze, csupán az át­szállások (kétszer buszra, egyszer vonatra) miatt tart sokáig az út. Néhányan meglepődve bámul­tak rá a megállónál, de hiába kérdezték, nem árulta el utazása igazi célját. Majd megtudják, ha a tévé képernyőjén olvashatják a nevét, gondol­ta. Megérkezésekor magabiztossága kissé megin­gott, de miután felhajtott egy szíverősítőt, újból bátornak érezte magát. Sőt, egy váratlair ötlete is támadt: elhatározta, hogy vásárol egy divatos nyakkendőt. A régit pedig bedobja a legközelebbi szemétládába. Az új kravátlit még az üzletben felkötötte, s a tükör előtt elégedetten állapította meg, hogy jól fest benne. — Kéziratot hoztam. Egy vidám történetet... Sze­retném, ha elolvasnák, s megmondanák, műsorra tühető-e? — mondja meggyőző bátorsággal a tévé szekresztőségében. A fiatalember, aki meghallgatta, így szólt: — Ez nem megy ilyen gyorsan, kérem. Annál inkább is, mivel a dramaturg külföldön van. Hagyja itt az írást, s majd válaszolunk. — Személyesen szeretnék beszélni az elvtárs­sal — jelentette ki Mojmír Ottó. — Az csak egy hónap múlva lehetséges — hagyta rá a fiatalember, akinek (Ottó villám­gyors megállapítása szerint) művészekre jellemző szakálla volt. — Elseje után újbői eljövök — mondta Ottó a kézfogáskor. Boldog volt, bár semmi konkrétat nem intézett. Azaz mégis: most már tudja, hol a tévé szerkesz­tősége, s kit kell keresnie. Legközelebb már hivat­kozhat a szakállas fiatalemberre. Félig-meddig már írónak érezte magát. Fürkészve bámult a já­rókelők szemébe, vajon sejtik-e, hogy a tévéből jön s a táskájában kéziratot visz. Még sohasem látta ilyen csodálatosnak, szépnek a fővárost, mint most. Ráérősen gyönyörködött a kirakatok­ban. Mindenekelőtt azonban az embereket nézte. Bár nem ismerte őket, úgy érezte, mintha a bará­tai lennének. Később beült egy presszóba. Kávét rendelt konyakkal. Vele szemben egy lány ült. Ci­garettázott és egy vastag könyvből jegyzetelt. Amikor Ottó rágyújtott (ezúttal persze nem Byst­ricára), a lány közelebb tolta a hamutartót. — Köszönöm — mondta Ottc, s maga sem tud­ta miért, elővette a kéziratot. Aztán lapozgatta, olvasgatta. — Talán kolléganő a kisasszony? — kérdezte hirtelen. — Nem tudom — válaszolta a lány, enyhén el­mosolyodva. Alighanem beszélgető kedvében volt, mert így folytatta: — Én a Vegyiműveknél dol­gozom. Aztán elhallgatott, mintha arra várna, hogy Ottó is elárulja foglalkozását. A derék postamester zavarba jött: — Azt hittem, verset ír — mutatott a hölgy jegyzetére. — Maga talán költő? — csodálkozott a lány, s úgy szemügyre vette Ottót, mint aki most lát először élő költőt. — Nem, dehogy — dadogta Ottó. — Illetve... tulajdonképpen... ahogy vesszük. A négy hétből ugyan még csak kettő telt el, de Mojmír Ottó már megint utazott a fővárosba. Igaz, egyelőre nem a tévé dramaturgjához, hanem Klárához. így hívták a lányt, aki előtt felfedte első utazásának titkát, s akire azóta szüntelenül gondol. Megérkezésekor orchideát és ajándékot vásárolt. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy Klá­rának örömet szerzett a meglepetéssel. — Én is sokat gondoltam rád — .mondta Klára, s ragyogott a szeme. Mojmír Ottó hétfőn fütyörészve jelent meg a munkahelyén. Kolléganői szerették volna tüstént megállapítani, mi az oka jókedvének, de ő csak annyit mondott, hogy miért legyen az ember szo­morú, ha vidám is lehet. Este — szórakozásból — belelapozott a kézirat­ba. Majd beleolvasott akár egy regénybe, amely­ről meg akarjuk tudni, hogy érdemes e elolvasni. Aztán letette, mint ahogy az elolvasásra nem ér­demes könyvet teszik le. A sebtében elolvasott néhány mondat eszébe juttatta az egész történe­tet. Furcsamód nem találta sem érdekesnek, sem igaznak. Azt érezte ebben a pillanatban, amit csak író érezhet, ha be kell látnia, hogy „műve" merő melléfogás. Sőt, hazugság: a szerelem két­ségbevonása, bemocskolása. A szerelemé, mely mindennél hatalmasabb. Undorodva és szégyenkezve gyűrte össze a kéz­iratot, és bevágta a kályhába. Sosem érzett óriási szégyene különös módon nem törte meg erejét. Addig nézte a lángoló la­pokat, míg pernyévé nem váltak. Ám a tűz, va­gyis az elégetés a visszavonásnak nemcsak leg­ősibb, hanem a legmegbízhatóbb és a legmeg­nyugtatóbb módja is. Ottó is megnyugodott a lát­ványtól. Sőt, erősnek érezte magát, hogy újból tollat fogjon. Hogy a szerelemről valljon. Hitele­sen és igazat. Másnap váratlanul beállított hozzá a szomszéd­ja. Egy vodkásüveg volt a zsebében. — Hát te mit ünnepelsz ? — kérdezte Ottó. — Azt, hogy mafla vagyok — mondta a szom­széd, s jót húzott a maradék italból. — Elment a lány. Messzire. Egész az ország túlsó végére. Egy pincérrel, valami taknyossal... Örökre itt hagyott — mondta, s egy nagyot csuklott, majd lekókadt a feje. Aztán fojtogató csuklás vett raj­ta erőt. Talán zokogott is. Végül elaludt, s csak éjfél táján ébredt fel. — így kell nekeml így kell nekem; ostoba frá­ternek! Meglett koromra elvesztettem a fejemet — mondta, mielőtt eltávozott. Ottót a jelenet nem' hatotta meg. Másnap már eszébe sem Jutott. Esténként, amikor egyedül volt, képzeletben Kláránál járt. És írt. Elég erőt érzett ahhoz, hogy átdolgozza az elbeszélést. Hogy újból megírja a történetet. Hitelesen. Almási Róbert illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom