Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-08 / 6. szám
foszlanak, hát miért jutott nekünk ana- nászos csokira, selyemharísnyára, szivacsmelltartóra, miért, bár csak ne jutott volna, anyám, bár csak ne, akkor Sanyi most nem rágná ujjait a tenyeréig, mint a lavinával betemetettek, akkor most nem örülnék a szenvedésnek, hát a húgomnak is csak a nevét tudom, meg azt, hogy hasonlított rám, de mi hasznom ebből, mi hasznom, amikor lassacskán a saját arcomat is elfelejtem, akár ezt a könnyező figurát, ki idegen neveken szólongat. — Mari vagyok. — Minek hazudsz? Megismerlek... — Mari vagyok. — Mi van a gyerekkel? — Tudod, hogy szültem? — A sógorodtól lett, te mondtad... — Mari vagyok. — Ezer nő közül is megismernélek. — Nincs is sógorom ... És ölelj már! — Ediiitl — Micsoda?... Ha most azt várod,hogy megsimogassalak, dédelgesselek, hát hülye vagy... Ha azt várqd, hát ugorj ki az ablakon ... A kapu alatt gombolta össze a szoknyáját. Szaladt egy darabot, de nem követte senki, csak a halkan zümmögő hajnal. Sanyi vicsorgó fogakkal fogadta, de visszaijedt Mari feidúltságától. Gőge még megváratta engedékenységét, aztán mellére húzta, dédelgetni próbálta az asz- szonyt. Mari nem hagyta magát. Későn ébredtek* A járókában már ujjait szopta a gyerek. Az utcán a peremvárosi villamos szomorító csengetése. Az ablakban por, a nyár rezgő ózonja. Sanyi újra próbálkozott, de Mari a kezére csapott. Majdnem összevesztek, de Totó néni az ajtó mögül közbekiáltott. — Csupa vér a fürdőszoba! Hallják?! ... Én nem vagyok a takarítónőjük. Rendes ház ez kérem! Sanyi bekapcsolta a rádiót. A helsinki csúcs előkészítő szakaszáról beszéltek, majd Csallóközről, ahol az országban elsőként teljesítették a gabonafelvásárlási tervet, majd Lengyel József temetéséről, s arról, hogy Vajda Vendel festőművész hosszú betegség után, negyvenhat éves korában elhunyt. — öngyilkos lett. — Ugyan, Sanyi, kitalálgatsz! — Én is az lennék, ha már semmire se mennék a nőkkel. — Ezt meg honnan tudod? — Vajda Vendel, igaz? Öt jelentették? Mari bólintott. — Edittől, őt környékezte. Le is feküdt volna vele, de már akkor is impotens volt. — A húgomat? Hülye vagy! — Kiugrott a hatodikról. Az ilyenek így csinálják. — Nála voltam az éjszaka. — Ne hisztizz! Egyébként sem hiszem. Editen kívül más nőhöz nem mert nyúlni. Ö meg, hisz tudod, lelépett. — Nála voltam az éjszaka. — Hagyj föl a hisztizéssel, jó? Inkább csinálj valami kaját a kölyöknek. Utálom, ha bőg! — Nála voltam, esküszöm! — Vele? w, < — Nála! "T —• Hülye vagy, Mari! — Te vagy Edit gyerekének az apja. — Micsoda? — Egyik kölyködért már nem kell fizetned. Az anya kiszökött, az apja állítólag ismeretlen. Fölneveli az állam. Oké. De a másikat ne akard nevelőintézetbe adni! Jó, ne akard! Mari magára kapkodta ruháit, karjára vette Tiborját és behúzta maga után az ajtót. Hallotta még Sanyi kiáltását, Totó néni ummogását is, de a szavak értelme nem jutott el a tudatáig. A villamoson mindenki az egyre veszettebbül bőgő Ti* borkát nézte. Hosszú, poros utcán lépett le a villamosról. Rövid, keskeny utcákon botorkált, majd nagy, hosszú és tágas tereken. Karja elzsibbadt, kakisnak sejtette a kölyköt. Felötlött benne, hogy megáll egy pillanatra, de csak ment, mint aki már soha nem állhat meg. Igazad volt, anyám, Sanyi nem való hozzám, de amit láttál, azt nem kellett volna megmondanod, mert egyáltalán nem kérdéses, mit értél el könyörtelenségeddel, hát miért mondtad meg, miért szaladtál esküvői asztalomhoz a hírrel, hogy Sanyi megcsalt, megcsalt a menyegzőm napján, miért ismerted be, hogy szülni tudsz csak, hogy sohasem értél el a tudatos létig, hát nem érezted, hogy ez a nap volt életed legnagyobb véreségének napja, miért mondtad meg, hogy Sanyi meg a húgom a tisztaszobába bújtak, miért anyám, hát én soha nem vetettem szemedre a múltad, csak most, hogy a sírban fekszel, konok voltál és gonosz, s mint ilyen, őrök halálra ítéltettél, én meg, érzem, hiszem, örök nyugtalanságra, végre nyugtalanságra Ítéltettem, bűneitekért bűnhődésre, és ez Jő, nem, nem azért, mert szenvedni jó, hanem mert tenni akarok, mert tennem kell, felnevelnem ezt a kölyköt, jónak, igaz embernek formálnom, és sietnem kell, sietnem, mert nincs már időm. Vladimír Kleyis: Milyen rtidsek nőnek ott... A söröspoharak között egy váza állt, és benne szégyenlősen húzódott meg egy csokor orchidea. A cinklemezen lustán folydogált a sárgás sörhab. Kint, az ablak alatt a szűz hó betakart egy rakás rozsdás pléhdo- bozt, és valakinek a szíve abban a pillanatban erősebben dobbant, mint máskor. A kályhából meleg áradt, s a csendet egy hang törte meg. — Hegedülnék nektek, de nem tudok. Milada még három sört csapolt. — De azért elénekelhetnék nektek valamit — mondta nehézkesen Kostrous kertész,, és merően nézte a kúszó habot. Milada Bartog fűtő elé tett még egy korsó sört. A Bartog ölében ülő kölyökkutya sóvárgó tekintetet vetett a korsóra, és szomjasan kinyújtotta a nyelvét. — Bartog, az a te „blökid“ mintha meg lenne rémülve — mondta Kostroug, s az arcán nean tükröződött sem öröm, sem szomorúság. — Már hogyne lenne, amikor először van a kocsmában — mondta Bartog, és gyöngéden kiegyenesítette a háromhónapos kölyökkutya lekonyuló fülét. — Valaki meg egészen otthon érzi Itt magát. — Ki az a valaki? Ezt a kocsmát már ki kell festetni — mondta Kostroug, majd hozzátette: — Miféle korcs ez itt? — Fajtiszta tacskó! — mondta ingerülten Bartos. — Papíron ugyan nincs róla, de hogy fajtiszta, az biztos, azt én felismerem! — Ide hallgass, add nekem, úgysem fog neked tetszeni, világos, hogy korcs! — Nem adom! Egykutyámat sem hívták még MíSának. Ennek a neve pedig MíSa. Ezt a nevet tartogattam ... — Pedig úgyis korcs! — jelentette ki Kostroug, és lehajtotta a fejét. Tenyerével végigsimította gyöngyöző homlokát és hunyorgott. Képzeletében valami hirtelen felvillant, szíve összeszorult a félelemtől. Látta házát, minden ajtaja nyitva, senkinek sem jut eszébe bezárni, s a kandúrnak így kényelmesebb is. Sohasem gondolkodott útjának céljáról, de most sejtette, hogy valami nincs rendben vele. Elhagyta a következő percek vé- letlenségébe vetett hite. Máskor sört rendelt, és beszélt összevissza. Most azonban valamilyen tényt kellett mondania. — Véget ért az a háború — mondta. — Éppen most ért véget. — Milyen háború? — kérdezte Bartog. — Hát Vietnamban. — Ja, úgy.- Már ideje volt! — Lehet, hogy már soha többé nem lesz háború. Szerintem már soha többé nem kellene háborúnak lennie. . — Bár ne lennel — helyeselt Bartog. — — De szép is lenne, ha az emberek végre boldogok lennének ... — J6, jó. — De én nem vagyok boldog ... Elhallgattak. — Vendo, tudod, mit mondok neked? Nagyon szeretem őt — mondta kisvártatva KostrouS. — A ménkűbe, már megint kit? — kérdezte Bartog. — Hát itt, Miladát. Ügyes nőszemély. Igazán szeretem őt, még ha férje is van ... — Én meg azt hittem, hogy a háborúról beszélsz — mondta Bartog. — Hisz az összefügg vele. Ha véget ér a háború, az emberek szeretni kezdik egymást. Egyszer csak rádöbbentem, nálam odahaza mindig nyitva van az ajtó... Ha úgy egyszer valaki eljönne és bezárná ... — így aztán szépen segítesz magadon — nevetett a kastély gondnoka. — Ilyen beszéddel... Miladká- hoz másképp kell közeledni. Mondd, Miladka, hogy udvarolt neked az embered? Mond csak meg nyugodtan, hisz nem vagy idegenek között. Az alattuk levő emeleten akkor lezuhant a csillár, úgy tomboltak. Csak mondd meg szépen! A kristálycsillár lezuhant a földre, azt hittem, földrengés van ... Egy normális nőre nem hatnak ilyen szavak, mindjárt odébbáll, tudhatnád már ezt, ember, hisz kertész vagy, nem? — Tán csak rosszul számoltam az életben — folytatta Kostroug, és kezével a kastély gondnoka felé kapott, mintha legyet hessentene el. — Nekem akkor minden nő tehén volt, de most már nem szökne meg tőlem az asszony ... Most már biztos nem! — De megszökött, jól tudod, hogy megszökött. —■ Barátocskám, a feleségem annak idején azt mondta nekem: Csinálj nekem fiút. És én csináltam neki. Aztán meg azzal állt elő: Csinálj nekem kislánytl És mit gondoltok? Csináltam neki kislányt... De azt már nem kellett megkövetelnem, hogy segítsen a kertben Is. A kerttel már nem kellett volna őt zaklatnom . — Lám, milyen okos lettél egy szerre elfelejtetted, hogy a kocsmában vagyunk, nem gyónáson — mondta gunyorosan a kastély gondnoka, és Miladára kacsintott. Kostrous ekkor a fiatal lányra nézett, aki a városba menő autóbuszt várta, és a kályha mellett, a sarokban török kávét kortyolgatott. Ügy tett, mintha figyelmesen olvasná a képes újságot. Már öt éve elváltam, kisasszony .. Ha abbahagyja az olvasást — úgy sincs benne érdekes —, elmondom magának: így nem érdemes élni a világon! Nincs véletlenül egy barátnője? Egy nőre lenne szükségen?, aki ért a kerti munkához. Mindene meglenne. Két bika. ház, meleg víz ... Hallja? Elhallgatott, mintha megértette volna, hogy kérdésére csak maga adhatja meg a választ. De ha tudná, nem beszélne. Minden erejét felőrölte az a nagy zöldséges föld, amely egészen a házáig húzódott. Senkinek sem kellett felhívnia a figyelmét arra, milyen őröm az, ha a reggeli égbolt alatt még több harmatcsepp csillog, s a tegnap még alig észrevehető csírákból hogy törnek az ég felé a levelek zöld tükröcskéi. Mi okozta neki a legnagyobb szenvedést? Nyilván az, hogy mostanában annyi ideje maradt üldögélni egy fél liter sör mellett. — Megütnéd, aztán megint megszökne tőled — mondta Bartog. — Miért nem ad fel apróhirdetést egy újságba? — kérdezte a lány. Manapság így csinálják. —t Ö, nem — rázta meg a fejét Kostroug. — De nem ám, nekem apróhirdetésre nem kell nő. Olyan, bizony, nekem nem kell. A lány vállat vont. Elgondolkodott a kertész különös vágyán, aztán belátta, hogy sohasem fogja megérteni ezeket a falusiakat. Mindig van valami rajtuk kívül létező, aminek feláldozzák, alárendelik magukat, ami sohasem véletlen. Tekintete Kostrous cipőjére esett, és megborzongott a gondolattól, hogy meg kellene ismernie ezt a szükségszerűséget. — Odaadom neked egy meztelen nő képét — mondta a kastély gondnoka. — Az legalább nem szökik meg tőled! — röhögött, és csapkodta kövér combját. — A képen jobb, mint életben, legalább olyannak képzelhe* ted el. — Mindenemet odaadnám neki, kisasszony — ábrándozott Kostroug. — Mindenemet az égvilágon! Odahaza van tyúk. kandúr, két bika. Mondd, Vendo, hogy ez igaz. — Persze, hogy igaz — bólintott Bartog. és letette MíSát, a kölyökkutyát a földre. , — Ha este hazamegyek, - mindegyiknek köszönök — folytatta Kostroug. — Szia, bikácskáim, hát megjöttem — mondom nekik. — Hát még a kandúr, nem is hinné, hogy fél a tyúktól. Ko-ko-ko kotyorászik, aztán neki! Csőrével jól szemközt vágja a kandúrt. A kandúr: fíííí — s a porban fetreng. Mondom neki, kandúr, mit hülyéskedsz, minek van a mellső mancsod? Miért nem használod? Hiszen jogod van rá, önvédelemből legalábbis szabad. De ő olyan jó. Olyen jó . .. Ha tudná ... Még egeret is fogok neki. Egérfogóval fogom, s reggel már várja, milyen jó falatot fogtam neki. — Miért nem fogdossa az egereket ő maga? — kérdezte mulatva ezen a lány, és eltette a képes újságot. — Maga? — kérdezte Kostroug, és összekulcsolta a kezét, ö azt nem tudja, buta ő arra! Elkápráztatta az, amit látott, a szavak elkábították, s ebben a percben újra az elégedettség tetőfokára hágott. Ivott a sörből, keze fejével szertartásosan megtörölte a száját és csettintett. Majd mélyet lélegzett, mintha további előadáshoz készülődne, de csak szomorúan megrázta a fejét. Tudta, hogy vágyának nincs semmi értelme, de azért kimondta: Nagyon szeretem őt, Miladát... Nézd csak meg, Vendo, azt a csokrot. Gyönyörű, mi? Én adtam neki. Tudod, mibe kerül egy ilyen csokor? Egy virág tizenöt korona. Ide nézz: egy, kettő, három, négy, öt. Hetvenöt korona. Nekem az nem számít, ha szeretek egy nőt... No mondja, Miiad ka, mondja csak meg, hogy szép az a csokor. Megfogta a kezét. Milada azonban hevesen kirántotta. — Kér még egy sört? — kérdezte tárgyilagosan. — Csak nem lesz olyan ... — Kér, vagy .... — Hát jó. kérek, ma valahogy olyan furcsán, átkozottul furcsán érzem magam. Ide hallgass, Vendo, te öregem, ugye nem vennél ilyen orclL deát, mi? Hacsak lakodalomra nem mi? Vagy arra se? — Minek vennék, kérlek? — mo gott Bartos. — Haja], én ezzel szövetkeztem mondta Kostroug, és zsebéből elölő tort egy hagymát. — Tudod-e, hog nő a kardvirág? Tudod, te egyáltalán milyen csoda történik ebben a hagy mában, hisz az kész gyönyörűség amikor kihajt ... A kastély gondnoka félig lehunyt a szemét, és gyönyörködve nézte lány lábát. A lány zavartan megig- zította a szoknyáját, és még illed mesebben helyezkedett el. A kasté gondnoka megnyalta a száját, kezével megtámasztotta boíostás á lát. — Szeretem az Ilyen csodát mondta. — Az ilyen törékenyt... — Borzasztóan szerencsétlen va gyök — üvöltött fel váratlanul Kost roug, és öklével az asztalra csapott. — Ne randalírozzon itt, nincsenek vasból az idegeim! — utasította őt rendre Milada. Kostroug meglapult, aztán felkapta a földről a MíSa nevű kölyökkutyát, és a szívére szorította. — Zaryk, Zaryk, Milada, nézze csak, van kutyám, már az enyém ... Zaryk. ugye, együtt maradunk, ugye Zary. — Kérlek, hagyd békén — mondta Bartog. — Hisz kileli a hideg azt a szegény kutyát a félelemtől. — Zary ... — Mondd meg neki, hogy te nem vagy Zaryk, hanem MíSa! — Veszek neki vacsorát — mondta elszántan Kostroug. — Miladka, ad jón Zaryknak sonkát. Ugye, Zaryk, eszel sonkát? — Otthon már kapott enni — mondta Bartog. Kostroug kezével kotorászott a zsebében, és kihalászott onnan két ösz- szegyűrt bankót. — Az egészért sonkát! Milada elvette a tízkoronást. — Ez csak a sörre futja — mond ta tárgyilagosan. — Nincs több nálam — mondta Kostroug, és gyöngéden simogatta Mí- gát. — Akkor szépen hazamegy! — Nem akarok, én ott mindig gyászzenét hallok.» Attól meg fáj a szívem. — Hallják? — kiáltott fel a kas tély gondnoka, — hallják? Kostroug megzavarodott a nők miatt! — Miladka, csak nem lesz olyan... csak nem..-. — rimánkodott Kostroug. — De igen, leszek! — jelentette ki Milada, elvette az üres korsót, és megtörölte Kostroug előtt az asztalt. Kostroug csak nézte őt, és ügy tűnt, hogy még jobban szereti, elképzeli, hogy egy hét múlva megint elmegy a városba, és még nagyobb, még szebb orchideát vesz. Teljesen elmerült balga elképzeléseiben: a ház előtt levő réten bárányok legelnek, ő meg a zöldségágyások között vezető úton közeledik az épülethez, ahol a két bika, a kandúr, a tyúk már várja szavait. .. Tekintetét a pulton álló orchideára szegezte, majd nehezen kibuggyantak belőle a szavak: — Tudjátok, én csak egy ostoba kertész vagyok. De tudjátok, mit szeretnék? — Holnap elhozom neked annak a meztelen nőnek a képét — mondta csltítgatva őt a kastély gondnoka. — Most véletlenül egészen másra gondoltam — mondta Kostroug. — Arra gondolok most, hogy véget ért az a háború. — Azt már hallottuk. — Hát igen, de azt nem tudjátok, milyen orchideák nőnek ott! — mondta győzedelmesen Kostroug. — Hol? — kérdezte Bartog. — Hát ott, Vietnamban. Még százszor szebbek nőnek. Azok a tigris- mintájúak, azok a csirkefogók meg lövöldöztek beléjük ... Bartog újra felvette Mígát, a kölyökkutyát az ölébe. Míga meg hálásan megnyalta borostás állát. — ügyis megtartom — mondta Bartog. — Megtartom még akkor is, ha korcs lesz. ALEXO ANNA fordítása
