Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-04 / 1. szám
laszről, hisz a kölyök már lám.- jelentette ki komolyan a ibéke nem barázdabillegető, is fajta, kedves neje nyilván hisz az apróság egyáltalán ap Barázdabillegető úr haza p délelőtt tért meg a fész- a állapította meg, hogy a Bárány Tamás: Ml A PARÓDIA? adt rá az asszonyra , te »1, te összeszíirted a levet fjek régi, jól bevált fogását t, rimánkodott. A férj ettől ett, 'és annyira feldühödött, körmének — lepottyant a yra kapott és elröpült, hogy öbbé. Mostanában egy kertiben madarak sorban felke- . hogy amit kiköltöttek, kaidén értelmes madár tudja, fészekbe pottyantja a toiz efféle beszédeket ostoba hajtogatja: k bolonddá, tudom amit tu- ne lehetett volna viszonya TÓTH TIBOR fordítása Amióta világ a világ, az emberek mindig szerették a karikatúrát. Bizonyos, hogy van ebben némi káröröm Is, hiszen olyan jólesik derülni a mások rovására. Igen ám — de az igazság Itt is bonyolultabb, mint azt első látásra hinnők — hiszen az ember, éppen a jó karikatúra hatása alatt, a tulajdon rovására is hajlandó nevetni. Én például legkedvesebb emlékeim l^özt őrzöm azt a néhány torzképet, amelyekkel pályám során gunvo- ros pillantású rajzolók puskavégre kaptak. Nagy orrom még nagyobb e képeken. hegyes állam hegyesebb, mint .a valóságban, és még annyicska hajam sincs rajtuk, mint amennyit reggelenként oly óvó gonddal fésiilgetek. És e képek mégis vitathatatlanul engem ábrázolnak; s noha Igazán nem hízelgők, szeretem őket. Azt hiszem, valahol itt van a paródia lényege. A paródia ugyanis a karikatúraművészet egyik ága; csak éppen nem a természet alkotásainak ferde kinövéseit ka- rikírozza — amilyen például az én kopasz fejem, a te pocakod, az ő görbe lába —. hanem a műalkotásokéit. Általában nincs okunk kételkedni abban, hogy az emberek kedvelik önmagukat — és mégis szeretik a róluk készült karikatúrát. Nos, éppily joggal tételezhetjük fel, hogy a művészek is kedvelik saját müveiket — és alighanem ők is szeretik az azokról készült paródiát Persze, ez a dolog sem egészen egyszerű — az Igazság itt Is bonyolultabb, mint azt első látásra hinnők. Mert azért eléggé összetett érzés lehet paródia tárgyának, illetve szenvedő alanyának lenni; s nem mindig szül egyértelmű indulatokat — legalábbis így tapasztaltam négy öt esztendős paródiaírói gyakorlatom során. A lélektan ambivalencia néven tartja számon azt az összetett lelki folyamatot, amelyben a sértődés büszkeséggel. az öröm dühvei elegyedik. Örülök, hogy írtak rólam; dühös vagyok, hogy ezt írták. Büszke vagyok, hogy foglalkoznak velem; meg vagyok sértve, hogy így foglalkoznak. A karikírozott alanyok legtöbbje ugyanis olyasfajta paródiára vágynék, amely a könnyezésig kacagtató, frappírozón vidám, de amelyből legutoljára mégis az a halálosan komoly végkövetkeztetés vonható 1®, hogy — ő művészi életünk legnagyobb élő klasszikusa ... Hadd mondjam el egy élményemet, paródiáiról pályafutásom legelejéről. Szerkesztőm mesélte, akinek folyóiratában elsőül jelent meg néhány esztendeje két fonák írói portrém. A sors úgy hozta,, hogy az írás megjelenése után egy két nappal a szerkesztő találkozott Hegedűs Gézával. — No, Géza, hogy tetszett Bárány paródiája rólad? Hegedűs arca elfanyarodott. Isíenkém ... jobb Is lehetett volna ... Nem érez engem eléggé ... Hirtelen mosoly ragyogta be vonásait. — De a Péter bácsié! Az valami fenomenális! Másnap Veres Péterrel futott össze a szerkesztő. —- Nos Péter bácsi? Mii szóltál a paródiádhoz? Veres Péter area, mint aki vackorba harapott. — Hát nem éppen találó... El wan nagyolva... a hangja is hamis... — Felragyogott a tekintete. — De a Hegedűs Géza! Azt remekül eltalálta! ... Hát igen a másokéra szívesebben Ismerünk rá, mint a tulajdon paródiánkra, de hisz éppígy van a karikatúrával is. Mert — kezet a szívrel — azért a szomszéd kopasz fején csak felszabadultabban derülök, mint a magamén ... És ennek is több oka van — tudniillik ez a dolog sem egészen egyszerű; az igaz ság itt is bonyolultabb, mint azt első látásra hinnők. Hiszen a jó karikatúra túloz — ee a lényege. Nagy orromat annyira növeli, amennyivel csökkenteni kellene ahhoz, hogy kellemes látványt nyújtson. A görbe lábat annyival rajzolja görbébbre amennyivel ki kellene egyenesíteni ahhoz, hogy normális lábbá legyen. Vagyis: túloz, a végletekig hajtja azt, amit bírál. Mindezt azonban hiába teszi: orrom nem lesz kisebb, lábad nem lesz egyenesebb attól, ha e hibákat a karikaturista felnagyítja. S ezzel eljutottunk a lényegi különb ségig a karikaturista és a paródialrő munkássága közt. A karikaturista tehetetlen. Éles szemmel meglát valamit, megállapít egy fogyatékosságot — aztán marad minden a régiben... A paródia- frót viszont az a mély benső meggyőződés fűti, hogy a fogyatékosságot — amit éles szemmel meglát, és felnagyít — az érdekeltek megszívlelik, okulnak belőle, tökéletesednek, vagyis nem dolgozott hiába. Az aztán más kérdés, hogy rendszerint itt is marad minden a régiben... ” Az olvasók—szegények—szerelme egy ismeretlen álarcos nő- 1 és nagy nekibuzdulással detykát elmond az ismeretnek az igazgatójáról, sőt a :g azt Is hozzá leszi, hogy itó csupán azért töltheti be ;ét, mert ő, Vasziüj Petro- ogatja. Az ismeretlen „nő“, tindezt végighallgatta, leve- t és kiderül, hogy a „hölgy“ , mint Vasziüj Pelrovics — itója! téma: Vászja IFegya, Rusz- avur) december 30-án meg- k Kátyával (Másával, Dásá- rixszel) s első látásra be- Kátya szintén beleszeret alighogy megpillantja. An- ére, hogy az ismeretség még ce jellegű, Vászja meghívja zilveszterezni. A metróban ik nagy sietve és egy ide- liágba keverednek. S csak ki, hogy Kátya nem az a it a könnyelmű Vászja meg- 3 Vászja sem az a Kolja, komolytalan Kátya várt. zteri találka tehát meghiúrzés: Amint látjuk, összes témáink elragadóak. Ám nevelési funkciójuk is van. az olvasó elolvas egy ilyen t, rádöbben, &*gy csak jő t szabad gyártani, hogy röp- etségeket kötni nem aján- y jő, ha az utasokkal szem- dselkednek és rossz — ha , És egyébként isi lasszanak, drága barátaink, ivasolt témáinkból, írjanak, őzzé, ne szégyeljék magu- szen amint tapasztalhatják, m szégyenkeznek. Első hatszáz oldal Már szikkant a porong a láposon, a nagy 'mező Jelelt Jelhányta JeJét a mákjű és a betyárbúza bugája. Minden a jó nyár közeledtéről beszélt, szer- teszéjjel a zabtartó kiszottyant szikéi parázslónak, a paréj csimbókja z öldellt, virított a libatippan, háncsokban álltak a szérűk. Arra, amerre a porcsin mutatta a járónak kelőnek- a kitaposott út nyomát, a kanászkó- ró mentén, békés, örök ugyan- egy mozdulattal, s valami igaz epikus nyugalommal deleltek a barkácsberkék, tán a jobb levegőjű legelőről álmodozva. Ta- karodásra készül itt minden, fogyott az aratórész, igen csak fogyott mindenfelé. Ha már nem lehet úgy, hogy valahogy lehessen, bizony úgy kellett tenni, mintha sehogyan se lehetne, pedig valahogyan mégiscsak kellett lengi, persze no tenni is az emberfiának, ölven kila, negyven kila, harminc kila, ez volt minden fejben, szívben, idegben, agyve- löben, persze ez is csak úgy ám, hogy az intézöudvar semmit se sejtsen, mert jaj lett volna akkor az aratónak, arat6- nénak, marokszedőnek — oda az aratórész, oda az árenda, a kenyérnek való, de még a vető ist ■ Második hatszáz oldal «Persze, nem volt, aki ezt így kereken, keményen odamondja, féitette mindenki a maga be- tyárbútorkáját, s ez igazán nem volt, hogy őszintén mondjam, kicsinység, különösen Szent György-nap előtt nem! A kazánpernye oldalában rakták most az aratórészt: nem úgy már, mint valaha, a nagyapák idejében. Mert akkoriban, reges régen, nem úgy rakták ám a kazlat, mint később, a két háború közt. Tarka Terka néném sokszor mesélte, amíg még beszélni tudott, mert aztán az ezernyolcszázti- zenhármas nagy pestis őt is elvitte, csöndesen ment el, mintha itt se járt volna ezen a földön, ezek a régi emberek Ilyen csendesen mentek el, ukk-mukk, annyit se mondtak, már itt se voltak, az ember csak emlékükből tudhatta, hogy valaha itt járhattak a földön, nem úgy, mint ma, amikor olyan zenebonával hal meg az ember, mint régen születni se illett! — Terka néném mesélte, mondom, hogy régebben nem balról jobbra rakták a kazlat a szérűn, egyik keresztet a másikra, hanem úgy, hogy jobbról balraI Először a másik keresztet, aztán erre rá az egyiket, és mindig tovább, amíg csak nem állt az egész. A kévehány ók is csak úgy borongoltak ott álló napig: először villára vették a kévét, aztán felemelték, és csak azután billentették rá az egészet a kazalra — olyan arató nem volt, aki kévehányni üres villával mert volna: hiszen haragudott ám olyankor az öreg Rottenbil- ler, és öklét rázva emlegette a minden részesaratók keserves Jebuzeussát! Harmadik hatszáz oldal Június vége felé, július eleje táján úgy volt szokása régebben a természetnek, hogy beérett á termés. Vagyis, hogy jut is, marad is, azaz ahogy az évszázados, már-már feledésbe merüli paraszti okosság mondja: lakjék jól a kecske is, csak a káposzta megmaradjonI Szóval hát akkoriban az a hír járta, hogy a nagyapák nagyapáinak idejében még má- tabb volt a kéverakás: akkor még nem hosszában rakták a kazlat, hanem szélűben, s először odafent kezdették, csak úgy mentek aztán lefelé, minden első kévére mindjárt a harmadikat hányták, a másodikat meg kihagyták — vót ám annyi setesuta paraszti ravaszság a régiekbenI — és emebből, a másodikból lett a suttyom-arató- rész. Sokáig nyomoztam utána, miért csinálhatták így, de Terka nénémet elvitte a nyolcszázharminchat os árvíz, így aztán senki se tudta elmondani, s meglehet, most már örökké titok marad ez a csikaszeszű selymaság, ez az igazi, ősi és népi kópészokás. Bizony, sok ilyen régi radarádé magyarázata száll a sírba a régiekkel, akik úgy mentek el, mintha itt se jártak volna a földön, nem pedig úgy, mint újabban szokás ... Annyit azért mégiscsak sikerült megtudnom, hogy a villá- kát sohasem hagyták kint a szérűn éjjelre, meg ne esse a harmat, ki ne marja a rozsda, meg annyit még, hogy jobbára reggel vitték ici a villákat _ a munkához, este meg hazavitték, nem volt így sem elbírhalatla nul nehéz. Azt is több szavahihető öreg bizonyította még gyermekkoromban, hogy az ö gyermekségükben is úgy volt, hogy nyárra jött az ősz, és télre a tavasz. Ez talán furcsán hat ma, csak így egyszerűen leírva, de én akkor is inkább hiszek a régi idők bölcs paraszti tanúinaik, mint sok mai, forrófejű, nyamvadt eklektikusnak! Jaj, el ne feledjem: arra, amer re a porcsin mutatta a járónak kelőnek a kitaposott út nyomát, állott egy kis ház, abban lakott Béres Mari néném, korán ment férjhez, három gyereket szült, kettő a nagyháborúban katonának ment, egy, a leány, otthon maradt, a forradalomkor az is férjhez ment, szült hét gyermeket, a férje ott veszett a nagy háborúban, de a két bátyja visszajött, azok kiforgatták mindenéből, a hét gyerek majd éhen halt, de ekkor örököltek négy kicsiny lánc földet, azzal aztán elvoltak a felszabadu lásig, közben sokat szenvedtek, szerettek, férjhez mentek azok is, meg elváltak, szültek, születtek és meghaltak — hajaji hány ilyen történetet tudok, ha én azt mind elmesélnémI. . De hát hol fér bele minden ebbe a papírhiány rágta, pár szál keservesen kevés oldalbafi Ad TÓTH TIBOR fordítása lóirat
