Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-01 / 5. szám
g- sítanfolyam. Minden télen sítanfolyam. Mi- kulíkkal, azzal a másik jómadárral. Ez nj kell az uraknak ... A tanársegéd uraknak. Könnyű élet után kikapcsolódás a hegyek- . ben, „megújító kalandok“ ... Van elég kap- ható diáklány. A feleségek persze csak pi- ;n henjenek itthon. Nekik elég a Zerge-hegy. Ott szánkózhatnak, az őrületig. Vedd tudo- ot másul, hogy nem mész a télen sehová! A fiaddal fogsz járni síelni a Zerge-hegvre. is meg úszni. Kétségbeejtő, mennyire elmagá- nyosodott az a gyerek. — Elsavanyodott, elsavanyítottad — nem mondanád inkább így? — veti közbe Réti gúnyosan visszafogott hangon. — Ne gúnyolódj, te arcátlan kankutya! — sikoltja Rétiné elfulladva. — Magadhoz láncoltad, hogy lélegezni sem bír már szegény. Ez az igazság. — Micsoda alávaló! Hát ilyen apád van neked, édes kisfiam. Mit is kezdenék nélküled? Persze te azt sem akartad ... hogy megszülessen! — Örült! Ki bírja ezt tovább hallgatni? — Menj, menj, te gyalázatos! Beteg az egyetlen gyermeke, és még ilyenkor is me- hetnékje van. Elaltatja, hogy ő szabadon üződhessen ... Mire felocsúdik az asszony, a fia áll előtte a konyhában. — Hol van apád? — kérdezi ámulatba esve — Nem'tudom.-* Rétiné csak most döbben rá, hogy a férje csakugyan elment. Pedig hitte, hogy ma itthon tudja tartani. rr* Nem sírok, gyermekem — szipákol, s már nem is figyel a fiúra, lázas készülődésbe fog. — Menj, feküdj vissza, édes kisfiam! Aludj! Én most elmegyek Maszárékhoz. Megígértük, hogy elszaladunk hozzájuk, ha a doktor elmegy Tudniuk kell, hogy már jobban vagy. Hiszen érted? Különösen Bea igen aggódott miattad. — Ne meni el. anyu. Inkáb gyere be hozzám. Rétiné idegesen megfogja Imre kezét. — Gyere, menjünk a szobádba! Imre leül az ágy szélére, de nem fekszik le. Hiába noszogatja az anyja. — Feküdj le, apád már elment. Sietnem kell. hogy együtt érjünk oda. — Ne menj Maszárékhoz, anyu! — könyörög. — Megígértük. És tudod, hogy amit megígér az ember ... Csak aludj el nyugodtan. Nemsokára haza jövünk. — Elindul az ajtó felé. Imre sfrni kezd. — Ne menj el, anyu... Tudom úgyis, hogy nem Maszárékhoz mégy — kiáltja utána. Rétiné megtorpan. ^ — De odamegyek. — Nem oda mész, hanem apu után! Rétiné fejvesztetten visszarohan az ágyhoz és dühödten pofoncsapja Imrét. De abban a pillanatban mélységesen meg is bánja eszelős tettét. Ráborul a fiára, és együtt zokognak egy darabig. ja Ám Rétiné kis idő múlva észbekap, felugrik az ágyról és sietős léptekkel elindul kifelé. Imre meglepetten kiáltja utána: — Ne menj el, anyukám. Nem kell nekünk apu... Ne hagyj itt egyedül, gyere vissza, anyukám, valamit el akarok mondani neked. Gyere vissza ... — Majd elmondod holnap, feküdj le! Aztán becsukódik az ajtó. Imrére rátelepszik a lakás félhomálya, és az ijesztő magány. Rétirié — tele sértettséggel, haraggal és félelemmel — kilép a téli éjszakába. Kétórányi lázas bolyongás. Az indíték ilyesmi lehetett: Tudom, hogy nem köthetlek többé magamhoz. Legyőztél. És legyőztek a jő testű kis nők, akik húsz év múlva az én sorsomra jutnak. De bosszút állok a megaláztatásért! Elcsúfítom azt a kis rin- gyót. Mindegyikkel ezt fogom tenni. És nem engedem, hogy végképp elhagyj. Bár bele kell törődnöm, hogy elvesztettelek. Megleszek ... olyan örömök nélkül is. Majd máshol próbálom megkeresni őket. Vagyis nekem nincs is rád olyan nagy szükségem, mint eddig hittem. De a fiad nem lehet meg nélküled. Nem lehet „elvált szülők gyermeke“. Megbélyegzik a többiek. Belemarnak. Hisz így is milyen elhagyatott szegény! Az osztály legjobbja — és mégis a legszánalomraméltőbb ♦ Kávéházból ki, kávéházba be. Maszárék- hoz is elment, pedig nem volt szándékában, és mindent kiöntött előttük. Maszárék csodálkozó képet vágtak. Sehol nem találta a férjét. Csalódottan és fáradtan tért haza. Egy kicsit remélve, hogy a férie közben talán haza is tért. Rideg és kiábrándító volt a lakás, amikor belépett. Csodálkozására Imre szobájában, a konyhában és a folyosón égett a villany. Legelőször is Imréhez sietett. Halkan benyitott, de a gyermekszoba üres volt. — Imre, hol vagy, kisfiam? — szólította a fiút a folyosón. Aztán a konyhába rohant. Onnét a nappaliba, a hálóba, s benézett a spájzba, mivel nyitva állt az ajtaja. De Imrev nem volt sehol. Különös csend ült a lakásban. Rétinét baljós szorongás kerítette hatalmába. Eszébe jutott, hogy még a fürdőszobát nem nézte meg. Feszült idegekkel odasietett. Feltépte az ajtaját — és ott megtalálta Imrét. A boiler felső tartóvasáról lógott le az új szárítózsinóron, amit a spájzba tett Rétiné, amikor megvette. Kétségbeesetten felsikoltott a látványra. Gépiesen megragadta a papírnyíró ollót, mely most a mosógép tetején feküdt, és levágta a zsinegről a fiát. De elkésett — Imre testéből mér kiszökött az élet. Rétiné másnap reggel imbolygó léptekkel osont az utcán, s furcsa szavakat motyogott magában. A haja olyan fehér volt, mint a némán szállongó hó. Meg-megfordultak utána az emberek. /Az elbeszélés első részét a Vasárnapi 0) Szó előző számában közöltük.) A nyúl a gyáva állatok közé tartozik. Származására nézve csak annyit tudunk, hogy nem a núbiat párductól ered. Elemi iskolai tankönyv szerint a nyúlt nyúlnak fűért nevezik. /Nem tetszik érteni? Pedig igu van. lásd: Miért nyúl a nyúl? — Fűért! i Van erdei nyúl, mezei nyúl, házinyúl, és kísérleti nyúl A nyulat már a régi görögök és rómaiak is ismerték, s ők még igen bátor állatnak tartották, aminthogy az ts volt; bátorságát a nyúl akkor vesztette el, amikor arról értesült, hogy Schwarz Berthold feltalálta a puskaport. Mindjárt tudta, hogy ebből baj lesz. Ettől kezdve bátorsága a különböző lőfegyverek feltalálásával és tökéletesítésével kapcsolatban folyton-foíy- vást fogyott, annyira, hogy ma már a nyúl oly gyáva állat„ hogyha szegény fegyvertelen nyúl létére meglát egy fegyveres vadászt, a leggyávább módon elfut előle, ami bizony nem válik dicséretére. A nyúl fűvel táplálkozik, ami nem is lehet olyan rossz:, elvégre mi is~ eszünk füvet, csak nem akarjuk beismerni, s ezért azt mondjuk rá, hogy: spenót. A nyúl táplálkozáson és szaporodáson kívül állandó /élelemmel foglalkozik,- ami — tudjuk mindnyájan magunkról — nem tartozik a legkellemesebb szórakozások közé. fi. Magyar- ország, 1919 és 1920.1 A nyúl igen hasznos állat, egyrészt azért, mert kártékonysága által, ha nagyon szaporodik, kárt tesz a szomszéd vetésében, s ez tiszta haszon, másrészt azért, mert igen jó a húsa. A vadászok nagy kedvvel vadászták a régi jó világban, ma azonban nyulat lőni — körülbelül 1914. augusztus elseje óta — nem valami előkelő dolog, sőt határozottan maradiság, ezen a téren már sokkal előbbre jutottunk. A nyúlnak különösen jellemző sajátosságai nincsenek, amilyen szürke a színe, olyan szürke az egyénisége, éppen ezért szükség esetén helyettesíthető más állattal, például macskával. Hogy kitűnően tud futni, ebben — pláne olyan gyáva állat részéről — semmi csodálni való nincsen, de próbálna meg a víz alatt úszni, vagy turbékoln1, esetleg lovagolni, vagy kesztyűbe dudálni. Mindezt nem tudja a nyúl, sőt még azt sem mondja, hogy pitypalatty, szóval egészen tehetségtelen állat. Talán még a házinyúl alkalmas arra, hegy érdeklődésünket felkeltse őrült szaporasága, és az által az ártatlan kedélyre valló tulajdonsága által, hogy néha a saját kölykeit megeszi. Kivételesen előfordul a nyulak közt is bátor egyéniségt egy vadász beszélt egyszer egy ilyen bátor nyúlró’, amely, amikor ráfogta a puskáját, és célba v le, felállt a két hátsó lábára, és a jobb első lábával — mintegy a mutatóujjával — megfenyegette a vadászt, mintha ezt akarta volna mondani: „Nana, te haszontalanI Nem szégyelled magad? ... A vadász elejtette a puskáját, elfutott a rettentő lélekjelenléttel bíró nyúl elől, sőt, nem szégyellte bevellani, ha már ennyi megtörténhetett, többször vissza is lesett, vajon nem kapja e föl a nyúl a puskát, és nem lő-e utána. Komoly természettudósok különben az egész történetet légből kapott koholmánynak minősítik, éppen így nem hisznek abban az elterjedt mesében sem, hogy egyes elszánt nyulak: a vadászok közt mérgezett tűkkel járkálnak, és meg-megszúrják a putb kájukat. Hogy mi mindent össze is hazudnak a vadászok, s általában az emberek mostanában! ordano Bruno halálának igaz története ! engedelmesen fejet hajtott, és kijelentette, hogy számára a kálvinizmus az egyedül üdvözítő keresztény taní- i tás. Szabadon bocsátották, és azon i nyomban a hugenottákhoz szökött, : Franciaországba. Ott is nagy tömeg várta, feliratok- L kai: „Éljen Giordano Bruno a mocskos pápisták és az átkozott kálvinisták ' esküdt ellensége!“ i Bruno igencsak örvendezett, és nekigyürkőzött. hogy tovább írja könyveit az isten és Krisztus ellen. A hugenották azonban rögtön elkapták a nyakát. Kiderült, hogy Bru• no csupán a pápisták és a kálvinist ták ellen írhat, de semmi esetre sem az isten és Krisztus ellen. Sőt úton• útfélen dicsőíteni kell őket, éspedig l a hugenotta tanítás szellemében. Bruno így szólt: I — Kérem! És: l — Természetesen! ' Ezután szabadon engedték, i Két nappal kiszabadulása után Bruí no már egyetemi tanár volt Oxfordban, és azt magyarázta hallgatóinak, r hogy nincs isten, és Krisztus — sar• latán. , Akkor az anglikán egyház érseke magához hívatta, és így szólt hozzá: — Becsületedre válik, hogy küzdesz a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták és a képmutató hugenották ellen. Közölnöm kell azonban veled, hogy ha még egy szót kiejtesz isten és Krisztus ellen, akinek nevében a legigazabb, egyedül üdvözítő anglikán vallást megalapították, akkor neked befellegzett... S mivel Brúnó nem kívánt a neki szánt sorsra jutni, beleegyezett, hogy úton-útfélen dicsőíteni fogja az anglikán egyházat, majd miután szabadon bocsátották, megszökött a lutheránusok közé. Most már az őt fogadók kezében ilyen szövegű felirat volt: „Köszöntjük Giordano Brúnót, a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták, a képmutató hugenották és a gyűlölt anglikánok esküdt ellenségét!“ — Jól van, jól van — felelte Brúnó az üdvözlésre, majd megkérdezte: — És megírhatom-e a könyvemet isten és Krisztus ellen? — Mit beszélsz? — szörnyedtek el a lutheránusok. — Hiszen éppen isten és Krisztus nevében alapította meg Luther az egyedül üdvözítő egyházat, az igazi tanítás, a lutheranizmus szellemében. — Hát ha így áll a helyzet, viszontlátásra — nyújtotta kezét Brúnó, és visszament Olaszországba. „Ha már úgyis titokban kell dolgoznom — mondta magában —, akkor legalább olasz földön élek. És ha elkapnak, azt mondom, hogy mindent megbántam — és kész!“ Néhány hónap múlva elfogták, és az inkvizíció elé állították. — Szánom-bánom bűneimet — mondta Brúnó —, bocsássatok meg nekem! — Jól van — felelték az inkvizíto- rok —, menj és hirdesd az emberek között az egyedül üdvözítő krisztusi tanítást: a katolicizmust. Amikor visszament a cellába a ruháiért, fogolytársai így szóltak hozzá: — Nos, megértetted, hogy az emberek miért nem hisznek tanításodban a sarlatán Krisztus ellen? — Miért? — kérdezte Brúnó. — Mert Krisztus, akár sarlatán, akár nem, vállalta, hogy keresztre feszítsék. És az emberek hittek neki, nem annyira a tanításában, hanem inkább azért, mert vállalta a keresztre feszítést mindazért, amit hirdetett. Brúnó betöltötte az ötvenet. Az élet szépségei már nem vonzották. „Hát, ha valóban így áll a helyzet — gondolta magában —, megéri, hogy az embert a máglyán égessék el, hogy halálával megmentse az emberiséget a sarlatán krisztusi tanításoktól.“ Ezután visszament az inkvizítorok- hoz, és kijelentette, hogy nincs isten, és Krisztus sarlatán. Az inkvizítorok vállat vontak, és máglyára küldték. A lángok már Giordano Brúnó lábát nyaldosták, amikor az agyán egy váratlan gondolat futott át: „Uramisten! — gondolta magában. — És ha a halálom után az emberek hisznek a tanításomban, és minden szavamból dogmát csinálnak, és minden cselekedetemben szimbólumot látnak, nem fogják-e azokat megégetni, akik nem úgy gondolkoznak, mint én? Ez a gondolat annyira szörnyűnek látszott számára, és olyan valószínűnek, hogy teli torokból felkiáltott: — Mindent megbántam! Vegyetek le a máglyáról! Sajnos azonban a katonazenekar, amelyet odarendeltek, olyan hangosan játszott, hogy Brúnó utolsó szavait senki sem hallotta meg. KARIG SARA fordítása I Nagy Lajos: ámu
