Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-01 / 5. szám

HELYSZÍN: PÁRIZS, TEMA: VILAGGAZDASAS

TANÁCSKOZÁS A KLÉBER SUGÁRÚTI TEREMBEN • DÖNTÉS NÉLKÜL, KOMPROMISSZUMOK JEGYÉBEN # FOLYTATÁS 197^BAN ÉS MAJD AZUTÁN # KISSINGER ÉS A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK TÁMOGATÁSA • A LEGSÚLYOSABB VÁLSÁG A HARMINCAS ÉVEK ÓTA $ EGY DECEMBER ÉVFORDULÓI # BUTZ ÉS A „LEGHATÁSOSABB ESZKÖZ“ # CSAK A KÖLCSÖNÖS ELŐNYÖK ALAPJÁN

A múlt esztendő karácsonya előtti napokban 27 ország miniszterei nek, magas rangú gazdasági vezetőinek részvételével értekezlet voit Párizsban, a Kiéber sugárúton. Abban az épületben, ahol három esztendc,e még a vietnami békéről tárgyaltak. Az egykori szállodákból lett nemzetközi konferencia-központ termeiben rendezett tanácskozás elnevezésén hosszú ideig vitatkoztak újságírók, kommentátorok de résztvevők is. Volt olyan javaslat, hogy nevezzék egyszerűen Észak és Dél közötti értekezletnek a tanácskozást, mások nyersanyagtermelők és nyers anyagfogyasztók tanácskozását ajánlották elnevezésül. Akadtak olyanok, akik gazdagok és szegények összejövetelének keresztelték el a párizsi tanácskozást. Jó néhány előkészítő értekezlet előzte meg az 1975 decemberi párizsi nyersanyagkonferenciát (nevezzük az egyszerűség kedvéért most így a 27 ország találkozóját) — eredetileg a francia kormány javasolta, hogy találkozzanak egymással a nemzetközi gazdasági együttműködés új problémái nak megvitatására a fejlődő országok és a nyugati ipari országok megbízót fai. 1975 áprilisában és októberében voltak az úgynevezett „eiöértekezie tek“, de már akkor teljesen világos volt: nem lesz könnyű összeegyeztetni a résztvevők elképzeléseit a fejlesz tési problémákról, az energia és áltu Iában a nyersanyagellátásról. Már ami kor december derekán megkezdődött a tanácskozás, tudta a világ, hogy új ér tekezletre, sőt értekezletek sorára van szükség a problémáknak még a felső Tolásához is. Éjszakába nyúló tanácskozások során végül is kompromisszummal végződött az északi-déli értekezlete Párizsban újra összeülnek a konferencia megválasztott társelnökei, hogy irányelveket dolgozzanak ki a februárban munkába kezdő négy bizottság számára. Más szóval még ott sem tartanak, hogy eldöntsék: tulajdonképpen mikor és miről kell majd tárgyal nia az újra összeülő plénumnak ■ 7" ország minis''t'»i-oinr''- ,

Az eredeti eiKepzeies — o.oc- .

d’Estaing francia köztársasági elnök, a konferencia összehívójának elképzelése — az volt, hogy „meg kell kísérelni az olajtermelő, a más nyersanyagter meló országok és a nyersanyag- valamint olajfogyasztás nyugati tőkésországok érdekeinek egybehangolását. Eleinte csak az olajról volt szó; a franciák és mögöttük az amerikaiak elsősorban ezt kívánták. Amikor ugyanis 1973 őszén az olajválság egyik következményeként Nyugat-Európában néhány hónapon át „autó nélküli vasárnapok“ voltak és az USA-ban is hozzá kellett kezdeni az energiatakarékossághoz, a nyugati gazdasági szakemberek is rádöbbentek, hogy a tőkés világ belső ellentmondásai elmélyülőben vannak. Elkezdtek arról beszélni, hogy ,Álarc folyik a jómódú Észak és a nélkülöző Dél között“; az egyik nagy amerikai magazin, a Time egyenesen azt írta, hogy ' „ez a század igazi nagy konfliktusa, világméretű osztályharc gazdagok és szegények között“. Ez persze a valóságot eltakaró mutatós, hangzatos jelszó csak. Másról van szó: a fejlődő, függetlenségüket nemrég elnyert, tegnap ' még gyarmati országok és a volt gyarmattartók, jelenleg a neokolonialista módszereket alkalmazó Imperialista országok között van ellentét. Nem lehet sem szegényekre és gazdagokra, sem északiakra, sem déliekre osztani a világot, — az egyetlen értelmes és világos különbségtétel elveit csak akkor fogalmazhatnánk meg, Pa alapként az országok társadalmi rendjét hangsúlyozzuk. Amikor ugyanis az energiahordozók ára emelkedni kezdett, a tőkés nyugat-európai országok és például Japán lényegesen köny- nyebben viselték el az áremelkedés okozta kiadási többletet, mint egy-egy ázsiai vagy afrikai fejlődő ország, nem is beszélve az Egyesült Államokról, amely a maga nem jelentéktelen olajkincsével és a nem túl drágán felhasználható olajpalájával és olajhomokjával tulajdonképpen alig érezte meg az Clajárák emelkedését.

Ha végigpillantunk a már említett különbséget mutató különböző táblázatokon. mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy például Szaud-Arábiában (5,7 millió ember, 2B,9 milliárd dollár évi olajbevétel) évi 5000 dollár az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Más kérdés persze, hogy ezt a nemzeti jövedelmet nem egyformán élvezi az ország lakossága — az uralkodó és családja, az uralkodóosztály lényegesen többet kap, mint az egyszerű emberek. A kimutatások, táblázatok másik oldalán India áll, ahol több mint 500 millió emberre mindössze valamivel keveOlajfinomító valahol Közel-Keleten

sebb mint 200 dollár egy főre jutó nemzeti jövedelem. A statisztika azt mutatja, hogy nemcsak az olaj biztosít hallatlanul magas jövedelmet néhány országnak, mert például Zambiának és Zairének a réz, Marokkónak a foszfát, és Malaysiának a gumi ad viszonyla gos biztonságot a gazdasági gondokkal küzdő fejlődő országokban. Ám Pakisztánban, Bangladesben, Etiópiában, Csád* bán, Haitiban, és még jó néhány fejlődő országban az a helyzet, hogy a lakosságnak kevesebb mint 75 dollár évi jövedelme van; az ilyen úgynevezett „éhségszint alatti“ jövedelmekről nem kevesebb mint 900 millió ember esetében kell beszélnünk.

Hogy miként is áll a helyzet a pu rizsi értekezleten felmerült probléina- özönt illetően, elég egy, mostanában gyakran említett összehasonlítást felidézni. Indiának, amelynek a külföldről beszerzendő életfontosságú áruk vásárlásához sok-sok milliónyi külföldi valutára van szüksége, kevesebb iparcikket exportál, mint a négymillió lakosú „mezítelen sziklacsoport“ Hongkong. Mindkét terület, India is, Hongkong is az angol gyarmatosítók számára izzadt hosszú-bosszú évtizedeken át és mivel a második világháború után az „indiai császárság“ szabad országgá — illetve szabad országokká — lett, azokat az ellentmondásokat, amelyeket a gyarmati kizsákmányolás termetett meg, a rendkívül gyorsan növekvő népességnek önmagának kell feloldania.

A karácsony előtti párizsi konferencián elhangzott az a rendkívül fontos megállapítás (Waldheim, ENSZ-főtitkár mondta ki először), hogy a világgazdaság most éli át a harmincas évek óta a legsúlyosabb válságot. Többen leszögezték: ennek oka egyáltalán nem az olajárak 1973 óta történt emelése, vagy az utóbbi hat-nyolc évben minden tőkésországban jelentkező infláció, hanem az az ellentmondás, ami sajátja a tőkésrendszernek. Annak az elképzelésnek, amelyet először a franciák vallottak, s csak a fejlődő országok határozott követelésére változtattak meg —, hogy a nemzetközi gazdasági együttműködési értekezlet központi témája az olajellátás és az olajárak kérdése legyen —. a Kiéber sugárúti teremben

új képviselője támadt. Kissinger amerikai külügyminiszter volt ez, aki szeptember-októberben még egyszerűen megfenyegette a fejlődő országokat, az olajtermelőket azzal, hogy „az USA- nak módjában van nyomást gyakorolni, például az élelmiszerszállítások csökkentésével, bizonyos, általa szállított áruk árának emelésével“ — most már nem fenyegetőzött, hanem egyszerűen csak azt kívánta, hogy az olajtermelők csökkentsék az árakat, wervezzsnek egy olyan „nemzetközi energiaintézetet“, amely a nyugati ipari országok és az olajtermelők együttműködését koordinálja. Ám, amikor a fejlődő országok támogatásának kérdéséhez ért, azt a tanácskozástól független fórum, a Nemzetközi Valuta Alap tennivalójaként említette meg.

A fejlődő országok álláspontját igen élesen fogalmazta meg Buteflika algériai külügyminiszter. „Az egész világra nézve veszedelmes az amerikaiaknak az a szándéka, hogy a tanácskozás minden kérdést rendeljen alá az olajár megállapításának. A fejlődő országok azt követelik, hogy a gazdag országok úgy teremtsék meg egy új, igazságos nemzetközi gazdasági rend alapját, hogy ők adjanak, ők tegyenek engedményeket. Csak azt lehet alapelvként elfogadni, hogy a fejlődő országok export-termékeinek ára automatikusan növekedjen a nyugat-európai és amerikai infláció növekedésével egyszerre“ — hangoztatta Buteflika külügyminiszter. Nagyjában hasonló álláspontot foglaltak el a többi fejlődő országok is; többen utaltak arra., hogy Kissinger köve- teiőzéseit nem lehet elfogadni, és emlékeztettek arra, hogy éppen ő mondotta egy 1975 késő őszén tartott sajtóértekezletén: „Bármilyen nehéz dolog is, nem kerülhetjük meg a párbeszédet a szegény országokkal, a fejlődő országokkal. Egyszerűen nincs módja arra az Egyesült Államoknak, hogy az em- be- ség kilenctiz°détni elszigetelje magi '

ahány nappal azelőtt, hogy a pári- 7 teremben tárgyalni kezdtek a 27

ág gazdasági szakemberei az új í, iasági rendről, a New York i üvegpalotában, az ENSZ székhelyén is volt egy olyan plénum, ahol a témával ösz- szefüggő kérdésről esett szó. Az ENSZ- közgyűlés ünnepi ülésen emlékezett meg arról, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt, 1960 decemberében fogadták el — a Szovjetunió javaslatára — a gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló nyilatkozatot. Ma, 1976 elején úgy kell erre a másfél évtizeddel ezelőtti eseményre visszagondolni, hogy tudjuk: a nyilatkozat elfogadásának idején a világon még 80 millió ember élt gyarmati sorban; azóta nem kevesebb mint 70 millióan nyerték el szabadságukat és függetlenségüket. Az elmúlt másfél évtized alatt százról száznegyvennégyre emelkedett az Egyesült Nemzetek Szervezete tagjainak száma. Volt egy másik évforduló is a párizsi tanácskozás napjaiban: két éve, 1974 végén fogadta el az ENSZ közgyűlés az „Államok gazdasági jogai és felada

tai“ című határozatot, amelyet a világ egyszerűbben az „igazságosabb gazdasági kapcsolatok chartájának“ nevez. Az ENSZ-közgyűlés is megemlékezett erről a határozatról, és azt mondotta ki, hogy „eltökélten kell küzdeni az új nemzetközi gazdasági rendszer érvényre juttatásáért".

Dehát milyen lehetne az az új típusú nemzetközi gazdasági rend, amely tulajdonképpen csak az emberiség egy- részének közreműködését tételezi fel?

Kiderült: minden tőkésország igyekszik a maga speciális igényeinek kielégítését biztosítani. Néhány nappal azután, hogy a Kiéber sugárúti tárgyalóterem kiürült, világszerte nagy feltűnést keltett Butz amerikai földművelés- ügyi miniszternek az a kijelentése, hogy: „Az Egyesült Államoknak van egy, a nukleáris fegyvernél is hatásosabb eszköze arra, hogy akaratát megfelelő módon juttassa érvényre ott, ahol az éppen szükséges — ez pedig az élelmiszer.“ A miniszteri mondatot kommentárok özöne követte, és akadtak olyan amerikai hírmagyarázók, akik részletesen kifejtették, miként tud az Egyesült Államok nyomást gyakorolni az élelmiszerellátás szempontjából bevitelre szoruló afrikai vagy délkeletázsiai országokra. Mások egyenesen azt magyarázgatták: az amerikai élelmiszertermelés gyors növelésével meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a „Washington élelmiszerpolitikájával szorítsa le az olaj és más nyersanyagok árát“.

Az alapvető problémákat a francia kommunisták lapja, az Humanité két egymást követő cikke foglalta össze. Az első megállapítás az, hogy már a konferencia megrendezésének ténye azt mutatja: az imperialista országok 1975- ben egyszerűen nem vethetik be a teg- 'napi „hadihajó-politika“ módszereit — táraualóasztalhoz kell ülniük, tegnapi gyarmatainak képviselőivel. A második megállapítás már akkor hangzott el, amikor a bevezető konferencia résztvevői hazautaztak és úgy döntöttek, hogy január végén összeállítják a februárban munkába kezdő bizottságok napirendjét, azaz tulajdonképpen hosszú időre kitolják a döntéseket. Ekkor írta a francia kommunisták lapja: „Kétértelmű a konferencia összehívása és egész tevékenysége azért is, mert nem lehet egy új nemzetközi gazdasági rend megteremtésének igényével fellépni, ha annak megvitatásából kizárják az emberiség egyharmadát, vagyis jelen esetben a szocialista országokat. Annál kevésbé lehet ezt megtenni, hiszen a szocialista országok a fejlődő országokkal való gazdasági és technikai együttműködés terén már példát mutattak arra, hogyan kell kölcsönösen előnyös kapcsolatokat teremteni.“

Oj gazdasági rendet csak úgy lehet kialakítani a világgazdaság minden résztvevőjének kölcsönös előnyére ha annak előkészítésében jelen vann-V- a szocialista országok és az alanelv ■ békés egymás mellett élésre épülő kölcsönös előny.

G M.

Akik ellen Amerika be akarja vetni az „élelmiszer-fegyvert“. Nyomortanya valahol Indiában