Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-11 / 269. szám, csütörtök
Még mondja valaki, hogy a fiatalokból hiányzik „a teremtő szenvedély lobbantó ereje“! Itt van például a Párbeszéd című Interjúsorozat, amelynek kedden közöltük utolsó darabját. Élvonalbeli kisszínpadi együtteseink rendezői őszintén, bátran, felelős és tudatos alkotókként szóltak önmagukról, társaikról, kisszínpadi mozgalmunk időszerű kérdéseiről. Az öt, sokfelé ágazó, de végül is közös pontokban találkozó val- lamásból jól érzékelhető vonalakkal rajzolódott az is, menynyi lehetőség, képesség, fantázia, energia rejlik a fiatalokból kovácsolődott kis közösségekben. A rendezők gondolatainak- nézeteinek közvetítésével nemcsak az volt a célunk, hogy bemutassuk személyüket és csoportjukat, hanem az is — amiként azt a sorozat élére tűzött szerkesztőségi jegyzetünkben megfogalmaztuk —, hogy: „a legfontosabb problémákat jelvillantva segítünk a kibontakozás, az igényeknek megfelelő előrehaladás útjára lépni“. Hisszük, hogy a sorozat eléri célját; nem kételkedünk a rendezők nyilatkozatainak hasznosságában, hatásában. De azért Izgat egy kérdés: lesz-e visszhangjuk az elmondottaknak, például cikkek formájában? Hogy még nagyobb legyen a sorozat haszna, hatása! Hogy amennyire lehet, tisztázhassuk „közös dolgainkat“, ezúttal kisszínpadjaink tájékán! A vita ugyanis —nem én írom le először — a cselekvés előszobája, nem pedig pótléka. És szüksége van rá kisszínpadi mozgalmunknak is, amely több mint egy évtizede rendkívül jelentős szerepet játszik amatőr művészeti életünkben, közművelődésünk egészében. A hosszú ideje töretlen lendülettel, tudatosan dolgozó, vagy a váratlanul fölbukkant és azonnal élvonalba emelkedett együttesek révén mindig volt ennek a korszerű és szép mozgalomnak egy termékeny, lendítő áramlata egyre érettebb, tisztább, művészibb műsoroknak tapsolhattunk; alig múlt el esztenlő kellemes meglepetések nélkül. A műfaj tért hódított, sok száz fiatalt aktivizált, még többel szerettette meg az irodalmat, a zenét, egyáltalán a művészetet, pedagógiai- didaktikai funkciót Is betöltött, )ó közösségépítőnek bizonyult. Olyan időszakban vált a fiatalok egyik népszerű önkifejezési formájává, amikor a szocialista társadalom fejlődésének egy magasabb stádiumába érkezett, és már a belső életében törvényszerűen jelentkező magasabb szintű problémákra, kérdésekre kellett reagálni, illetve választ adni, röviden: cselekvőn részt venni az új ellentmondások feloldásában, segíteni az építésben, ha úgy tetszik, az ember építésében. A fiatalok, természetesen, nemcsak szrkebb környezetük alakulását figyelték kritikus szemmel, hanem a világot, a történelmet is. Legtöbb műsoruk egyenesen politikai-közéleti tett volt, költők által szóltak a béke, a szocializmus, az egészséges egyéni és társadalmi é!et érdekében Tehát kifelé és beleié egyaránt eredményes volt a mozgalom. De hogy milyen erőfeszítések árán, azt csak azok tudják igazán, akik dolgozlak kisszínpadi (irodalmi színpadi) együttesekben, vagy szoros kapcsolatot tartottak fönn a mozgalommal. A tenni-alkotni akaró-vágyó fiataloknak mennyi árok, akadály átugrására kellett energiát pocsékolniuk, mennyi hőkölésre kényszerítő erővel kellett megküzdeniük, milyen fejlődést fékező körülmények között kellett dolgozniuk, hogy — sok esetben — legalább a negyedrészét valósíthassák meg annak, amit terveztek, amiről álmodtak. Az öt rendező nem fantomfájdalmakról beszélt, hanem tényekről. valós tünetekről, állapotokról. Mert mit tehet az a rendező, akinek nemhogy modern szcenikai eszközök, de még elég tágas színpad sem áll a rendelkezésére. Hiába vannak nagy elképzelései, hiába van merész vizuális és egyéb fantáziája, ha színpadot, amelyen életet szépen kezdő emberekkel akar dolgozni, amelyről művészetet akar kínálni — kicsit lát, vagy fogalmazzak pontosabban — hiszen ezt a műfajt kis színpadon is lehet művelni, sőt, a természetben is —, ha csak addig nyújtózhat, ameddig a takaró ér! Feltéve, hogy van takaró. Ez azonban még hagyján, hiszen nincs, nem is lehet még mindenütt új, korszerű művelődési otthon, dolgozzunk lehetőségeinkhez mérten. De az aztán már egyszerre elszomorító és kedvromboló, munkától visszariasztó, inkább közönyt, élesztgető, amikor — hogy érzékeltetésül saját tapasztalataimból is idézzek— a művelődési otthon igazgatója vagy más helyi vezető bezárja a fiatalok előtt az ajtót, csak azért, mert az előző esti próba után állítólag égve felejtettek egy udvarra világító lámpát, vagy urain bocsá’, az általa engedélyezett három reflektor helyett négy fogyasztotta az áramot. Aztán van olyan Is, egy színjátszó együttes rendezője mesélte nemrégen, hogy a próbák ideje alatt egyszerre volt „rendező, kéményseprő, fűtő, takarítónő“. Az is elgondolkoztató, különösen ma, hogy sokszor egy buszon múlik, eljutnak-e a verssel a fiatalok a falusi közönség elé. Igaza van Vass Ottónak: „... az lenne a jó, ha húsz előadást is szervezhetnénk egy évadban, akkor lenne értelme, akkor lenne ütőképes, mozgatóerővel bíró minden kimondott szavunk, nem pedig meddő, egy-két előadás után magába záruló“. Nem érthetünk egyet az olyan bürokrata magatartással, hozzáállással, amely érthetetlenül és Indokolatlanul megfosztja a fiatalokat a továbblépés lehetőségétől. Ne csodálkozzunk, ha a lelkes fiatalok olykor kedvüket vesztik, körükben közönyt tapasztalunk. Felnőtt, értelmes, tehetséges emberekről van szó, akiknek amúgyis épp elég a munkájuk: tanulnak, dolgoznak. Amit vállaltak, ezen felül vállalták, és nemcsak önmagukért. Nem véletlen, hogy a próbákra „nehéz egyeztetni az időt“. Hiányzott volna, ha a rendezők nem szólnak a zsűriről, az értékelő L.zottságok munkájáról, amely pozitívan befolyásolhatja a mozgalom fejlődését, vagy téves irányba fordíthatja, főleg a kezdő együtteseket, főleg akkor, amikor ugyanarról a műsorról kétféleképpen nyilatkoznak. KI adjon hasznosítható tanácsot a fiataloknak, ki mondhatja meg. hol tévedtek, milyen hibákat követtek el, ha nem a bíráló bizottságok tagjai. Persze, csak akkor, ha értenek hozzá, és járatosak a műfajban. Nyomban észrevehető, és mennyit ártó, ha fölényesen vagy a tudálékos ember módjára ítélkeznek. Bár az utóbbi esztendőkben sokat javult a zsűrik munkája, sajnos, még ma is vannak olyanok, akik tegnapi ízlés szerint, sablonokba szeretnék szorítani az együtteseket. Pedig a „régi egyenruha“ nem áll jól a fiataloknak és, természetesen korszerűtlen. Számukra egyáltalán nem kényelmes... Akkor sem, amikor emberi örömökről, az élet szépségeiről szeretnének beszélni, és akkor sem, amikor műsoraikban a ma forradalmáraihoz méltón, a megalkuvással, a kényelmeskedéssel, a vaskalapos- sággal, az eltespedéssel kívánnak szfembeszállnl. És ^ az együttesek valóban nem „kíméletet“ várnak, hanem, „legyen bár könyörtelen, de jó szándékú, igazságot megközelítő bírálatot“. Fölvetődött már a Jó- kai-napokon, most Trúchly Gabriella hozta föl Ismét, hogy minek annyi díjat kiosztani, „amennyi résztvevő volt“. Vagyis mindenki kapott valamit, nehogy megsértődjön. Úgy érzem, valahol ebben is a kímélet játszik szerepet. Nem éppen hasznosat. Hiszen nemcsak fölemelő érzés elsőnek lenni, a jók között legjobbnak, hanem ösztönző erő is — minden részvevő együttes számára. Végezetül annyit: érdemes odafigyelni arra, amit a rendezők javasoltak, mondtak a zsűrivel kapcsolatban és az utánpótlásról a mozgalom további lendületes fejlesztésének érdekében. Valóban olyan közszellemet, alkotói légkört kell kialakítani ebben a mozgalomban is, hogy értékes műsorok születhessenek színpadjainkra, még több ember váljék az irodalom igaz barátjává. BODNÁR GYULA Róbert Dúbravec: Nő a hegyekből MELYSÉGBŐL MAGASLATOKRA Róbert Dúbravec életművéről Nehéz feladat 52 éves művészt, energiával, tervekkel teli embert búcsúztatni, néhány sorban összefoglalni a mindig tettrekész kommunista életművét, maradandó művészi értékekkel fémjelzett munkásságát. Róbert Dúbravec azok közé a művészek közé tartozott, akik tettel és ecsettel harcoltak, dolgoztak társadalmi céljaink megvalósításáért. Tehetségét, munkabírását egész életén át önzetlenül a kommunista párt szolgálatába állította, mert annak humánus céljai, nagyszabású társadalomformáló tervei összhangban voltak világnézetével, emberi és művészi hitvallásával. Sohasem feledte, honnan jött, és azt sem, hogy merre tart: művészete a népművészet kiapadhatatlan forrásából táplálkozott, s így jutott el a modern szlovák képzőművészet európai mércével Is mérhető magaslataira. Róbert Dúbravec Ružombe- rokban született, 1924-ben. Kortársaihoz hasonlóan ő is a szlovák fővárosban tanult Mudroch, Mallý és M. Schurmann tanároknál. Az első próbálkozásaiban még érezhető a neves tanárok képzőművészeti hatása, de rövidesen — mint minden igazi tehetség — Dúbravec is határozott léptekkel Bteszéíies tár Int A monumentális festészet útján P. Matejka tanár indította el. Főiskolai tanulmányait 26 évesen, 1967-ben fejezte be. Ugyanebben az évben rendezett kiállításán 50 müvét mutatta be a Fiatalok Galériájában, amelynek egyik alapító tagja volt. A tehetséges Ifjú festő már akkor bátran nyúlt új problémák, új megoldásához. A Mirbach-palo- tában rendezett tárlat mintegy másfél évtizedes tevékenységének összegezése, állandó és logikus fejlődésének bizonyítéka. Európa három legnagyobb piktorának: Chagallnak, Picassonak és F. Légernek hatása kezdetben érezhető alkotásaiban, majd fokozatosan kialakul művészileg megragadó, értelmileg lenyűgöző stílusa. Az ország egyik legszegé: nyebb vidékéről, a Kysucáról származik. Gyermekkora benyomásait, emlékbeli elképzeléseinek sűrített érzelmi légkörét művészi hevülettel, elmélyült MiLAN MRAVEC KÉPEI átéléssel közvetíti. Emberközpontú, lényegre törő festő, aki humanista meglátással közeledik a témához. A magány bénító szorítását sajátos érzékenységgel fejezi ki. (Asztalnál, Síró asszony). A kemény vonású, fojtott drámaiságú arcokon szorongás, aggódás ül (Magányosok, Lakodalom, Sörözők). Erőteljes jellemzéssel, dinamikus formaadással, súlyos feketékkel és barnákkal jeleníti meg a pária sorban élt Cigányokat, nyomorúságukat. Formák változatosságával, ellentétes színekkel belső indulatokat fejez ki. Komor ég alatt, a kék színfájdalmas hidegségével festi meg a Szenvedés figuráit, beesett arcukat, csontig soványodott kezüket. Szintetizáló szellemi izgalmak feszülnek az expresszív formafelfo- kozású, realista lényegkiemelésű képeken. A hetvenhármas évjelzésű SZNF sorozat vásznai a barna Milan Mravec: LAKODALOM téboly lélekroncsoló, elember- telenítő Iszonyáról adnak művészi kórképet. (Megkínzott paraszt, Síró anya, Fasizmus). A Meggyötört partizán deformált teste a nácizmus embertelenségéről valló ítélethirdetés. A háromszögbe komponált Síró asz- szonyok szenvedélyes ecsetvonásai, expresszív fűtöttségű színvilága a festő emberszere- tetére vall. A hetvennégyes Háborúellenes ciklus temperál: a gondolattal telített Partizánfej, a havas hegyoldalon fekvő Sebesült partizán, a Megkínzott felkelő is Mravecnek a fasizmussal szembeni állhatatos ellenállásáról ad hírt. A valóság letapintható külső jelei helyett művészi elvonatkoztatással, hideg és meleg színek érzelemkiváltó hatásával jeleníti meg az Alakokat. A Kompozíció látomásos világa, színein jk átélt tömörsége nem szokványos elképzelésű, hanem belülről érlelt témájú kép. Mravec összefonódott emberi és művészi meggyőződését, szilárd világnézetét állítja öntörvényű festői világa szolgálatába. Alkotása ezért annyira meggyőző. Ludo Petranský esztéta értékelése szerint Milan Mravec a mai szlovák festészet vezető személyiségei közé tartozik. BÄRKÄNY jenőné egyéni útra lép és ezen halad tovább. Elsősorban grafikái, illusztrációi és monumentális — dekoratív alkotásai révén vált hazánkban és határainkon túl is elismertté. A? ötvenes években készült fametszetei (Az árvái goralok éneke, Liptói tisztásokI sajátos színhatásukkal, líraiságukkal tűnnek ki és egyúttal igazolják a szerző bensőséges kapcsolatát a szülőföldhöz, a népi figurákhoz és motívumokhoz. Ezek a fametszetek azért is fontosak Dúbravec életében, mert stílusukban, témájukban a legsikeresebb illusztrációk előhírnökei. Illusztrációs sorozataiban fA pásztor fiú és a rablók, Fehér tutaj a . Vágón, Kőkirály, [ánobík és a tündérek) is a képfelület sajátos elrendezése, a csodálatos szín- hatás dominál és elsősorban e stílusjegyek révén ezek az alkotások Ľudovít Fulla műveivel együtt a huszadik századi szlovák illusztrációk élvonalába tartoznak. A tragikusan elhunyt képzőművész részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben, s később — különösen a hatvanas évek végén több felkelési tematikájú grafikai ciklust alkotott (Nyitott tenyér, Megkínzotlak, Vörös zászló, Harcok). Figyelemre méltóak színes linómetszetei is, amelyek az emberiség létének egyik alapvető kérdéséről, a háborúról és a békéről vallanak szuggesztív erővel. Több szakszervezeti klub, művelődési otthon falát Róbert Dúbravec monumentális, a mai ember éleiét, örömét és gondját kifejező alkotás díszíti és hirdeti az elkövetkező nemzedékeknek is szerzőjük eszmei és művészi hitvallását. Tanárként is érdemes munkát végzett. Az SZI.KP KB tagjaként, valam'nt a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége elnökeként fontos kultúrpolitikai tevékenységet fejtett ki. Nag/ érdemeket szerzett abban, hogy a szlovákiai művészek túlnyomó többsége szem- beszállt a válságos évok destruktív és demagóg Irányzataival és értékes alkotásokkal igazolja a szocialista realizmus tartalmi és formai sok- színűsúgét, páratlan lehetőségeit. Társadalmunk számos magas kitüntetéssel fejezte ki megbecsülését Róbert Dúbravec művészete, kultúrpolitikai munkássága iránt. A búcsűzás nehéz perceiben csak egy a vigasztaló: a művész, mint minden ember, halandó, de az igazi művészet halhatatlan. Az továbbra Is hirdeti az alkotó tehetségét, érdemeit. —y—f 9 j\övőre kezdik meg Pots- damban a Marstall (az egykori udvari istálló) műemlék épületének helyreállítását. Itt kap majd helyet az NDK filmmúzeuma. • Nyikolaj Tyihonov születésének 80. évfordulója alkalmából december elején ünnepi estet rendeznek a moszkvai Nagyszínházban. Az ünnepség műsorát Georgij Markov, a Szovjet írószövetség vezetőségi tagja készíti elő. 197B. XI. 11.
