Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)

1976-11-08 / 266. szám, hétfő

•— Nem lehet, jönnie kell — válaszolta a király. — Hát még mindig nem érti, hogy az önkedvéért próbálkozom valamivel? Az ön javára? Senkinek sincs rá nagyobb szüksége, mint éppen önnek. Az életveszély pedig egyszerűen elhanyagolható. Az állat szelíd.

— Magával szemben Igen, de énve- lem meg se tudott még igazában ismerkedni. Értelmes kockázatot én is vállalok legalább akkorát, mint más. De nem tehetek róla, ettől félek.

Ö hallgatott, én meg arra gondoltam, hogv ennél el se tudok képzelni keservesebbet: most akkorát zuhantam a király szemében.

— Ól- — Csak ennyi hagyta el az ajkát, s örült gondterheltnek hatott. Még mindig némán várt, tűnődött. Aztán a következő pillanatban 6 maga is. a hangja is valahogy túlnőtt az életnagyságon.

• — Talán utalok arra, amit a továbbadott ütésekkel kapcsolatban mondtunk, hogy többnyire a bátorság hiányzik. — Sóhajtott, s ahogy tovább beszélt, komoly vonású szája elő-előpi- roslott a kalap árnyékából. — Az emberiség egyik uralkodója a félelem. A leges-legnagyobb birodalomé. Színe előtt viaszfehérré sápadunk. Csak a fél szemünket merjük kockáztatni. Minden egyébnél többre visz a félelem. Formálóerőként csupán a természet mögött szorul a második helyre.

— Csak magára nem hat?

Nagy meggyőződéssel bólogatott hozzá, úgy felelte:

— Dehogynem. Hat biozny. Hat mindenkire. Ha semmi jelét se látni, akkor is hallani, mint a rádiót. Mert szól majdnem minden frekvencián. És mindenki megremeg, meg-megrándul tőle kisebbúnagyobb mértékben.

— És maga szerint van orvosság rá?

— Persze hogy van, meggyőződésem, hogy van. Különben minél több a fantázia valakiben, annál inkább ki volna neki szolgáltatva. Egyébként nem erőltetem, hogy bejöjjön velem, és utánam csinálja, amit én csináltam annak idején. Meg Gmilo, az apám. Meg Gmilo apja, Szuffó. Amit mi mindnyájan végigcsináltunk. Nem. Ha ez önnek valóban túl sok, hát szépen elbúcsúzunk egymástól, és elválnak útjaink.

— Megálljunk királyom, ne siessen úgy! — szóltam rá. Mélyen megsértett, s ugyanakkor meg is rémített: őrjítően fájt volna ez a szakítás. Valami megpattant a mellemben, a szemem könnybe lábadt, és szinte fuldokolva

Saul Bellow:*

Hßiifloisoii oz esiiril

(RÉSZLET)

* Saul Bellow, a jeles amerikai fró kapta az 1976. évi Nobel-díjat.

folytattam: — Csak nem söpör ilyen könnyedén félre az útból, királyom? Hiszen jól tudja, mit jelent maga nekem! — Látta jól, mennyire a szívemre veszem, de azért csak elismételte, hogy talán mégis okosabb, ha elmegyek. Mert bár a temperamentumunk nagyszerűen összeillik, attól a legjobb barátok lehetnénk, és ő is nagyon szeret engem, hálás a sorsnak, hogy ösz- szehozott bennünket, és nekem is hálás azért, amit a wariri népnek tettem, mikor elcipeltem Mummát, de anélkül, hogy értenék az oroszlánokhoz, mélyebb barátság nem szövődhet köztünk. Hát ezek után csak meg kellett már tudnom, miről van tulajdonképpen szó. — Megálljunk, királyom — mondtam neki. — Én őrültül ragaszkodók magához, és hajlandó vagyok hitelt adni minden szavának.

— Köszönöm, Szungo — felelte. — Én is ragaszkodom önhöz. Ez eddig kölcsönös. De én ennél mélyebb kapcsolatra törekszem. Megértésre és nyitott ajtókra vágyom. Alapvetően hasonlóvá kell lennünk egymáshoz, s ez csak önön múlik, azon, hogy összebarátkozzon az oroszlánnal. Különben hogy tartsuk meg a kölcsönös őszinteség paktumát?

A végsőkig zaklatva kifakadtam:

— Goromba dolog, királyom, azzal fenyegetőzni mindjárt, hogy lőttek a barátságunknak! v

Neki is rém kínos volt a fenyegetőzés. Igen láttam, hogy majdnem úgy gyötrődik j tőle, mint én. Majdnem. Mert szenvedésből ki tudná velem fölvenni a versenyt?i Én ugyanaz vagyok a szenvedésben, mint Gary, az acélváros, a füstcsinálás terén. Világszám.

— Egyszerűen nem értem — tettem hozzá.

Odahúzott az ajtóhoz, a rácson át megmutatta Attit, a nőstény oroszlánt, aztán a maga halk, jellegzetesen egyéni hangján, mely mindig egyenest a célba hatol, megszólalt:

— Amit a keresztényeknek a Hagia Sophia székesegyház... én diákkoromban láttam Törökországban ... ugyanezt jelenti nekem az oroszlán. Attinak

kunkorodik a farka, és engem talál szíven. Jó, kérdezi erre most ön magában, de önnek mi haszna az oroszlánból? Nagyon sok minden. Az első haszna az, hogy kikerülhetetlen. Önnek pedig épp ez kell, mert ön mindig, minden akadály előtt kitör. Bizony, produkált már ön életében jó néhány emlékezetes kitörést. De Atti tesz róla. Majd ő ráébreszti önt a tudatos vállalásra. Briliánssá csiszolja az egyéniségét. Rákényszeríti önre az állott pillanatot. A második tanulság Attiból az, hogy az oroszlán kísérletező természet. És el nem hamarkodik semmit sem. Lassan, élvezettel gyűjtögeti a tapasztalatot. A költő szerint: Dühödt tigris, ám idomított lónál több az esze. Fogadjuk el ugyanazt az oroszlánról is. Aztán figyeljük meg Attit. Tanulmányozzuk egy kicsit. Hogy lépked, hogy sétál, hogy fekszik, hogy néz, hogy pihen, hogy lélegzik. Figyelje ezt a légzőszervet! Itt nincs felületes légzés. Szabadok a borda közt! Izmok, hajlékony az altest — (a hasa alját nem láttuk, az tiszta fehér volt) —: ez biztosítja az egész szervezet vitális összmunkáját. Ez adja a barna drágakő-szemek tüzét. De akadnak Atti természetében finomabb nüanszok is: ahogy figyelmeztető jelet hagy maga után, ahogy ki tudja hízelegni a becézést. öntől persze nem várhatom, hogy mindezt azonnal észrevegye. Attinak még sok mindenre meg kell önt tanítania.

— Megtanítania? Maga csakugyan arra számít, hogy Atti meg tud változtatni engem?

— Arra számítok. Pontosan. Hogy meg fogja változtatni. Ön eddig menekült saját maga elől. Nem hitt benne, hogy nyomtalan el kell vesznie. Még egyszer, útoljára, belekóstolt a világba. Hátha mégis más lesz. Ugyan mit csodálkozik rajta, hogy rájöttem? — mondta, mert leolvasta a képemről a megdöbbenést, hogy Ilyen pontosan látja a helyzetet. — Hiszen annyi mindent elmondott. Őszintén. Ettől az őszinteségtől olyan furcsán ellenállhatatlan. Önben nagy jellemhez valók az

MÉSZÁROS LÄSZLÖ:

A beskatulyázás csak akkor veszélyes, ha nem hagyják nyitva a skatulya fedelét.

☆

A dramaturg provízió nélkül is társszerző.

☆

Az úgynevezett modern versek bonyolultságára gyakrabban és többen panaszkodnak, mint a vezércikkekére, pedig az utóbbiak bonyolultsága sokszor jóval túlhaladja az előzőekét.

☆

Kultúrtörténeti párhuzam: a vad alany és a nemes mag adja a legjobb gyümölcshozókat.

☆

A frázisokkal az a legnagyobb baj, hogy vannak hamisak is.

☆

A tartalom és forma dialektikájához: a bor azért a vázában ts csak bor marad. Egy hiányos antik váza még remek múzeumi darab lehet. Es így tovább ,..

IRODALOM ÉS KRITIKA

(Reflexiók II.)

Sok írónk, sajnos, nemcsak azt nem tudja elviselni, ha megkritizálják őt, de még azt sem, ha másokat dicsérnek.

☆

A téves értelmezés és értékelés mindenekelőtt a gyenge müveket hamisítja meg. a nagy mü sok értelmezést elbír.

☆

A művész egy szemernyivel sem értheti és értelmezheti jobban a kész művet, mint a kritikus.

☆

Minden érték is norma, vélemény volt valamikor. Egyszer szerény, máskor magabiztos, de mindenképpen csak egy személyes vélemény.

☆

A költőnek nem a vershez kell értenie, hanem a versíráshoz.

☆

Az Irodalom nem magánügy, de az

írás mindig az: az alkotó és a világ személyes, bensőséges viszonya.

☆

Sokszor nem bólint az ember, csak leesik a feje...

☆

A lemondás nem mindig a harc feladását jelenti, gyakran csak a képességek új felméréséről és a célok új átértékeléséről van szó. Az atléta más távra tér át.

☆

Sokan csak azért vannak a többiek fölött, mert minden energiájukat a növekedésre fordították. A bölcs gondol a gyökerekre, a lombra és a gyümölcsre is.

•fi

Egyesek azzal érvelnek, hogy bizonyos igazságokat nem bírnának el az emberek. Csakhogy az emberek nem bírnak el bizonyos hazugságokat sem.

☆

A legtöbb Isteni szikrát sajnos elfújja az ostobaság szele.

alapok. Öriás lehetne. De néhol oly régen betemeti már a por, hogy azt a részt már holtnak tekinthetjük. Az a kérdés, képes-e még a feltámadásra? Itt köszönt be a változás.

Maga szerint van még reményem?

— kérdeztem tőle.

— Egyáltalán nem lehetetlen, ha rám hallgat.

Az oroszlán elhúzott az ajtó mellett. Hallottam mély, halk, kitartó morgását.

Dáfu indult befelé. Altestem jéggé dermedt. Térdem olyan lett, mint alpesi hegyi patakban két fagyos szikladarab. Bajuszom fölmeredt, s az ajkam szúrta, ebből vettem észre, hogy homlokom ráncolom, és fintorgok a rémülettől, s már azt is tudtam, hogy baljós fekete színt ölt a szemem. Dáfu, ahogy szokta, kézen fogott, úgy mentünk be, én. pedig, a verembe lépve, magamban fölsóhajtottam: „Jaj csak most segíts meg, Istenem! Jaj, segíts!“ Csípte az erős szag a szemem, mert az ajtón túl megrekedt a levegő, és kegyetlenül büdös volt. A sötétből előtűnt az oroszlán ráncolt pofája, s rajta, gyémánttal üvegre karcolt végtelenül vékony tűként, a bajusz.

Tűrte egy kicsit, hogy a király cirógassa, de aztán otthagyta őt. hogy engem szemléljen meg, körüljáratta rajtam az embertelen düh két domború, világosbarna körét, s azon belül azt a kristálytiszta fekete fényű karikát. Szája és orrlika közt egy vonal úgy osztotta szét a felső ajkát, mint da* ŕázsderék a homokórát, fönt orrá széj lesedve. Megszagolta a lábam, megint fölszaglált egész a lábam közéig, azt a tájékot ismét arra késztetvén, hogy amennyire csak tud,' húzózkodjon föl, a hasba. Aztán a hónom alá dugta a fejét, és olyan hatalmas rázkódást keltve dorombolt, hogy a fejem rotyo* gott tőle, mint a fazék.

— Kedveli önt — súgta oda Dáfü^

— Jaj de örülök! Nagyszerű! Büszke vagyok mindkettőjükre. Még mindig fél?

Majd a bőrömből ugrottam ki az iz* galomtól. Csak bólintani tudtam.

— Később majd nevet ön is magánt De most ez a természetes.

— Még a kezem se tudom tördelni, mert nem vagyok képes megfogni až egyikkel a másikat — mondtam.

— Bénultnak érzi? — kérdezte.

Az oroszlán odább ment, széles, pár1 nás mancsán a fal mellett körülkerül1 te a vermet.

— Jól lát?

— Alig. Alig látok valamit.

— Kezdjük a járást!

— A rács mögött! Ott szívesenl Ott megy majd, mint a karikacsapás.

— ön ismét ki akar törni, Hender^ son-Szungo. — Rám szegezte szemét á kalap puha bársonykarimája alól. — így nincs változás, önnek vadonatúj lelki habitust kell kialakítania magában.

— Jaj, királyom, mit csináljak? Min; den testnyílásom szorul, hátul is, elől is. És bármelyik pillanatban rám jöhet a másik véglet. A szám kiszáradt, a fejem bőre fejgyűrődött, súlyosnak, tömöttnek érzem a tarkóm. Még elájulok a végén.

Emlékszem, milyen szenvedélyes kíváncsisággal figyelt, mint akinek orvosi szempontból izgalmas minden szimptóma.

— Most kulminál önben az ellenkezés — állapította meg. Lehetetlennek látszott, hogy arcánál feketébb legyen valami,, de a kalap karimája mentén kilátszó haja még annál is feketébb volt. — Jól van — szólalt meg —, csak ki vele, mindenestül! Én szilárdan bízom önben.

— Örülök — nyöszörögtem elgyön- gülten. — Csak a végén össze ne csukódjak. Csak itt ne maradjak félig szétmarcangolva a porban.

— Higgyen nekeml Ez lehetetlen Figyelje inkább a járását! Gyönyörű, mi? Jól mondja! Méghozzá ez a szépség mesterkéletlen, természetes. Meglátja, hogy fogja még bámulni ezt a szépséget, amint nem fél többet. Szerintem a gyönyörködés azt jelenti, hogy az ember úrrá lett a félelmén. Ahol a félelem feladja a várat, helyében előtárul a szépség. Ha jól emlékszem, ilyesmit mondanak a szeretetre is: az vet véget az én túlhangsúlyozásának. Figyelje, Henderson, milyen ritmikusan mozog! Attanulta a macskát a zanatómai első részében? Nézze, hogy görbíti a farkát! Szinte átérzem. Most induljunk el utána! — Vezetni kezdett, körül, az oroszlán nyomában. Előrehajoltam, s a lábam olyan nehezen mozgott, mint a részegé. Már nem lobogott a zöld selyembugyogó sem rajtam, megtelt elektromossággal, és hátul a combomra tapadt. A király állandóan beszélt hozzám, s jólesett hallanom, mert ez a beszéd volt egyetlen támaszom, kapaszkodóm. Érvelését ugyan nem sikerült mindig követ- nem ... képtelen voltam rá ... de apránként rájöttem, hogy az oroszlán viselkedését, mozgását akarja utánoz- tatni, dramatizáltén előadatni velem.

BANYAY GEYZA fordítása

197B.

XI. 8.

Janiga József: Nemesócsai motívumok