Új Szó, 1976. július (29. évfolyam, 155-181. szám)
1976-07-27 / 177. szám, kedd
Ml VOLT A SZAKÁLL MÖGÖTT G. B. Shaw életművéről Félbehagyott mondatok. Aztán rövid szünet után ül szóba kezd a toll. Ez sem jó. így sem lesz jó. Ilyen starttal kifutnék ebből a két-három tenyérnyi mezőből. Shaw-t, aki 120 éve született, egészében, testestül- lelkestül, amúgy sem lehet keretbe szorítani. Tengert vászonra vinni — jellemző mélységeivel, mindenféle halaival, parttalan nagyságával, jellegzetes Izével — hiábavaló Igyekezet. Persze, könnyű lenne a dolgom, kezdhetném a szakál- lával. ha elhinném, hogy Shaw komolyan gondolta, amit egy amerikai borotvapengegyár ajánlatára válaszolt. Az ajánlat körülbelül így hangzott: tízezer fontot kap, ha a gyár pengéjével leborotválja híres szakállát. Válasz: „Ajánlatuk csábító és megtisztelő, mégsem fogadhatom el. Minden összegyűjtött művemnél híresebb, értékesebb a szakállam. Ugyanis ettől vagyok olyan — amilyen.“ Maradok mégis a Mefisztó- szakállnál, amelyet hosszú élete végéig viselt. Aligha azért, hogy ettől legyen „olyan — amilyen“. Nem is ettől volt. Azért meg biztosan nem viselte, hogy mögéje bújhasson, hogy csak a kezét lássák vagy csupán kezének árnyékát, amikor nagy viharokat kavarva, könyörtelenül és szokatlanul merészen, sőt, gúnyos fintorok kíséretében lerántja a leplet az angol polgári társadalomról, a képmutatásra épült polgári erkölcs igazi arcáról. Sohasem hátulról, mindig szemtől szembe módja az igazságot — hivatalos és baráti körben, munkásgyűléseken, sokszáz cikkében, zene- és színikritikájában, öt regényében és nagy színműveiben egyaránt. Marchbanks a Candi- dában elkeseredve állapítja meg: „Amiről érdemes beszélni, arról nem illik.“ Nos. Shaw az „akcentus teszi az embert“ Angliájában, egész életében arról beszélt, amiről sohasem volt illő vagy szabad. Éppen emiatt, jóllehet kedvelték a társaságát, nem szerették. Kortársa, Oscar Wilde, a szépség igézetében élő és alkotó, és ugyancsak híres botrányokat keltő másik nagy ír mondotta róla: „Shaw-nak nincsenek ellenségei, de a barátai sem szeretik." George Bemard Shaw Dubllnban nőtt föl, rideg családi környezetben, bohém nyomorban. Nagyon fiatalon, mint egy Ingatlaniroda pénzbeszedője, megismerkedett a kegyetlenebb nyomorral is: a „slumokba“, a nyomornegyedekbe jár — amelyeket évtizedek múlva jack London is c?eglátogat, hogy élményeket gyűjtsön — házbéreket beszedni. Amit itt és egyáltalán a gyarmati sorsú Írországban lát és tapasztal, egész életére meghatározza emberi- írói-politikai magatartását, jóllehet ekkor még festő vagy zenész szeretne lenni. Húszévesen. 1876-ban, Londonba megy, ahol a nagytudású, éles szemű, meghökkentően szellemes fiatalemberre nemsokára fölfigyelnek, mert föl kell rá figyelni. Teljesen új, szemtelenül bátor hang a konvenclókat-tisztelő Angliában. Corno di Basetto álnéven — mert a Shaw-név akkor még nem sokat jelentett, és nem nagyon lehetett vele „ugrálni“ — írja híres zenekritikáit, amelyekben nemcsak bírál, tanít is. A nép nevelését, tanítását mindig és más műfajokban is elsőrendű kötelességének tartotta. Mozartért és Wagnerért lelkesedik. Wagner mellett nemcsak kiáll, harcol is érte, hogy más se különben. És harcolt a drámairodalomban új korszakot nyitó Ibsenért, aki színműveivel ugyancsak magára zúdította a „felsőbb tízezrek“ haragját. Shaw kritikáinak, esszéinek két gyűjteménye. A teljes Wagner-kalauz és az ibzemizmus lényege, nem kis visszhangra talált szerte a világon, és ma is értékes-élvezetes olvasmányok. Shaw politikus író volt, rendkívül járatos a társadalmi-gazdasági kérdésekben is; hogy mélyebben megismerhesse a kapitalizmus mechanizmusát — hiszen ellene kívánt szólni —, rengeteg könyvet áttanulmányozott, izgalommal olvasta Marxot, üdvözölte a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, könyvet írt a Szovjetunióról, később az Angol-Szovjet Társaság elnöke lett. Érdemes megemlíteni, hogy sokak szerint legérettebb elméleti munkája, az 1944-ben, nyolcvannyolc éves korában befejezett Politikai ábécé. Nem véletlen hát, hogy darabjaiban oly mélyre tud ásni, az egyéni és társadalmi lét alsóbb rétegeibe. Már első nagysikerű vígjátékában, a Sartorius úr házaiban, amely, bemutatójának napján, 1892. december 9-én, a színháztörténet egyik leghíresebb botrányát váltotta ki. Megrémül és fölháborodik a díszes, aranyban csillogó közönség nagy része, amikor Sartoriusban és Trench-ben magára ismer, amikor nyilvánosság előtt hallja, honnan származik vagvona, hogy a nyomor és a kizsákmányolás haszonélvezője. Shaw zseniális tehetséggel írta színpadra a valóságot. Számára a színpad egyben szószék is volt, „ahol prédikálni is lehet“. Az ő színpadán eszmék, elvek csatáznak, szellemes, humoros dialógusokban, pillanatig sem untatóan. Nevén nevez mindent, gondoljunk csak a Warrenné mesterségére, amelyet Angliában sokáig nem lehetett bemutatni. Olyan vígjátékokat alkotott — néhány a sok ismerősen hangzó cím közül: Az ördög cimborája, Tanner John házassága, Pygmalion vagy gyönyörű drámája, a Szent Johanna —, amelyek már az író életében klasszikusnak számítottak, és bemutatóik ma is ünnepet jelentenek a világ színházaiban; a színészek örömmel vállalják és elevenítik meg (mert nagy lehetőséget kínálnak a játékra) alakjait, a hős lelkű Johannát, az okos, tiszteletre méltó, az erkölcsi fertőnek hátat fordító Vivie-t, a szimpatikus, szókimondó fenegyereket, Richard Dedgeon-t, a bájos Liz Doolittle-t és a többieket. George Bemard Shaw az irodalomtörténet egyik legérdekesebb és legvonzóbb alakja. Legendák, anekdóták százai keringenek róla. ű maga is „gyártott“ nem egyet. Vegetáriánus volt, nem ivott, nem dohányzott; negyvenéves elmúlt, amikor megnősült; úszott és bokszolt. jó barátja volt Gene Tun- ney, a bokszvilágbajnok; „javíthatatlan ripacskodó kókler voltam, s vagyok ma is“ — mondta egyszer, idősebb korában. Szeretett sok mindent csinálni, de legjobban az igazságot keresni és kimondani. Kilencvennégy éven keresztül. bodnár gyula NAGY LENDÜLETTEL - A MÁSODIK EUTIZEDBE A Nitrai Kerületi Galéria az elmúlt esztendő végén — közvetlenül Bacskai Béla kiállítása után — ünnepelte megalapításának 10. évfordulóját. A születésnap tiszteletére színvonalas tárlatot rendeztek a Galéria saját képzőművészeti gyűjteményének anyagából, többek között Miloš A. Bazovský, Martin Benka, Gwerk Ödön, Jozef Šturdík, Pongrácz Károly, Ernest Zmeták, Szabó Gyula, Ján Zelibský és Bártfai/ Gyula műveiből. Fél esztendő telt el azóta, s máris elmondhatjuk, a Nitrai Kerületi Galéria nagy lendülettel indult második évtizedébe, például- hat hónap alatt huszonnyolc kiállítást rendezett a keriilat több üzemében, szövetkezetében. iskolájában és múzeumában. Az előző években tizenkét hónap alatt rendezett ennyit. Most, ezekben a forró nvári hetekben sem tart szünetet. otthonában, az egykori megyeház tekintélyes épületében, amelyet a 18. század végén építettek, Jozef Baláž és Tibor Kavacký festő-, illetve szobrászművész munkáit tekinthetik meg a látogatók. Nincsenek annyian, mint az év többi szakában, különösen, amikor a pedagógia és a mezőgazdasági főiskola diákjai is a városban tartózkodnak. Kellemes környezetben, a Galéria szobrokkal és a brüsszeli világkiállításon díjat nyert csodálatosan szép „Éneklő szökő- kúttal“ díszített kertjében beszélgetünk Dr. Štefan Valent igazgatóval, az elmúlt tíz esztendőről. — A Galéria megszületése előtt a város különböző kulturális intézményei rendeztek képzőművészeti kiállításokat, rendszertelen időközökben, alkalomszerűen — mondja az igazgató. — így, ilyen módon azonban nem nagyon lehetett kielégíteni az egyre növekvő Igényeket, az életszínvonal és a dolgozók műveltségi szintjének rohamos emelkedése szükségessé tette egy olyan galéria létrehozását, amely Nitrán és környékén szervezi és* rendszeresen terjeszti a szocialista képzőművészeti kultúrát. Tervünk 1965-ben valósuit meg, első négy kiállításunkat a Kultúra és Pihenés Parkjában rendeztük, aztán decemberben, a Galéria legszebb nyolc termében nitrai művészek (Schur- mann, Pongrácz. Schiile, Mas- sányi, Slamka, Bártfay és Je- IcnákJ festményeit, illetve plasztikáit állítottuk ki. A Galéria, fennállása óta, csak Nitrán mintegy 140 tárlatot rendezett, ebből évente nyolcat-tízet, sőt, 1971-ben tizennégyet a saját kiállító-termeiben. Ezekben a termekben, önálló vagy közös tárlatokon, a cseh és a szlovák képzőművészet sok jeles képviselője bemutatkozott már (Ján Kulich, Rudolf Pribiš, Lea Mrázová, Greiner Syblll, Antonín Sláviček, František Jiroudek, Róbert Dúbravec és mások). Népszerűek a tematikus kiállítások, és nagy sikert arattak azok a tárlatok, amelyeken szovjet, magyar és keletnémet képzőművészek vitték munkáikat a nitrai közönség elé. — Galériánk 1972-ben lett Kerületi Galéria, de már évekkel korábban igen termékeny és hasznos kapcsolatot teremtettünk a nyugat-szlovákiai kerület déli járásaiban működő múzeumokkal, szakszervezeti klubokkal, művelődési otthonokkal. Komáromban, Érsekújváron, Trnaván, Dunaszerdahe- lyen, a sellyei Duslóban, Léván, Surányban, Vrbovén és másutt 1968 óta 113 tárlatot rendeztünk, amelyet közel 200 ezer ember tekintett meg. Ami házon belüli kiállításainkat illeti, többnek a megnyitóján szakelőadások hangzottak el, színvonalas kultúrműsorokban, verses zenés összeállításokban neves művészek léptek a közönség elé. Három éve ebben a kertben, nagy érdeklődés kíséretében szoktuk megrendezni a Fiatal szerzők estjét. Vendégünk volt már többek között Kondrót, Čižmár ik, Kováčik. Képzőművészeti filmeket Is ve títiínk, jobbára diákcsoportoknak: könyvtárunkban 780 képzőművészre tel, művészettörténettel foglalkozó könyv áll munkatársaink és az érdeklődők rendelkezésére. Számokat, neveket sorakoztattunk föl dr. Štefan Valenttal. Nem mérni, fölvázolni próbáltuk a Galéria első tíz esztendejét, az elvégzett munkát. Kétségtelen — bár az effajta nemes tevékenység hatását, eredményességét csak az embereken keresztül lehet lemérni, persze nem számokkal —, hogy a Galéria jelentős szerepet játszik a közművelésben, valóban magas szinten és rugalmasan szervezi és terjeszti a képzőművészeti kultúrát. (br) 0j fil mek A KENGURU (magyar) Az operatőrként ismert és sok sikert aratott Zsombolyai János ezúttal rendezőként mutatkozik be. Egyszerű, mindennapi történetet beszél el filmjében, olyat, amelyhez hasonló talán bárhol és bármikor előfordulhat. Ám éppen ez a nyílmár ritkaságszámba megy. S a filmbeli kenguru valóban erényes ember: nem vállal fekete* fuvart, nem visz el a Balatonhoz egy stopos lányt, lemond a Volvo-kamionról, amelyre régóta vágyódik, hogy bebarangolja vele a világot. CsakGálffy László es Vándor Éva A kenguru főszerepébe;> tan vállalt „hétköznapiság“, póztalanság teszi a filmet rokonszenvessé. Nem világrengető dolgokról szól a film, hőse — egy fiatal teherautó-sofőr — nem akarja megváltani a világot, az alkotás csupán szórakoztatva szól bizonyos általános érvényű igazságokról. A film „kenguruja“, azaz Varjú István szereti szakmáját, szereti a motort, az országutak vándora ő, hiszen egy jókora teherautón betonelemeket szállít a paksi atomerőmű építkezéséhez, vagy ablakkereteket Balatonboglárra. Szereti a kalandot, a romantikát, ami illik is természetes fiatalságához, alapjában véve azonban igen rendes fiatalember. Ám miért kenguru a magyar film hőse? Az alkotók, Bertha Bulcsú és Zsombolyai János bizonyára azért nevezték el hősüket kengurunak, mert magatartása a szürke erszényes állat tulajdonságaira emlékeztet. A lexikon szerint a kenguru Ausztráliában él és ma MEGVÄGÄS hogy rövidesen rájön arra, hogy az ő kocsija jobb, s a kaland, az országutak romantikája helyett a realitást választja: családot alapít. Mulatságos félreértések után megtalálja párját és révbe jut. Vonzó képet tár a nézők elé Zsombolyai János. A kép vonzó nemcsak azért, mert a felvételek idillikus színekben csillognak, s a történet kedves, vidám, a zene jó, hanem azért is, mert a film rokonszenvesen, szórakoztató formában mutatja be a jóságot, az erényességet, a kenguru-magatartást. Az alkotás így lesz sikeres, s bár nem korszakalkotó mű, mégis figyelemre méltó, hiszen fontos mondanivalót közvetít az élet hétköznapjairól. A főszerepet Gálffy László játssza, kedvesen és természetesen. Megértette és egyéniségével kiegészítette az alkotók elképzeléseit, s alakja így lett megnyerő. A többi szereplő közül említsük meg legalább Vándor Éva, Tarján Györgyi és Koltai Róbert nevét. (amerikai) Robert Redford és Paul Newman évekkel ezelőtt feledhetetlen alakítást nyújtottak a Butch Cassidy és Sundance Kid című amerikai film főszerepében. George Roy Hill rendező az „antiwestern“ sikerén felbuzdulva ismét a két színészre bízta újabb filmjének főszerepét. A film a harmincas évek Chl- cagójának alvilágába vezeti a nézőt, a híres és hírhedt bűnözők világába, melyben a pénz és a hazárdjáték nem egy lók emberi arcát is elénk varázsolja. mégpedig sajátos módon. A két hős életét, persze, a könnyű pénzszerzés, az átrá- zás, az örökös csalás határozza meg, ez űzi, hajszolja őket újabb és újabb vállalkozásokba. A rendező, George Roy Hill ötletességére és tehetségére vall a film humoros és ironikus hangvétele, az események szellemes bonyolítása és sodró tempója, eleven és találó párbeszédei. A film egés7éb?n véJelenet az amerikai filmből; középen Robert Redford embert csődbe juttatott vagy a bűnözők áldozatává tett. Meséje szerint a film nem több, mint két gengszter „élettörténete'', azaz néhány kisebb-na- gyobb átrázás, csalás és meg- vágás bemutatása. Az előttünk megelevenedő bűnügyi történet a műfaj keretében azonban rendhagyó, hiszen a film — a jól bevált kliséket szétzúzva — a minden hájjal megkent csave profi munka, az alkotó törés nélkül pergeti az eseményeket, finom iróniával, játékos- komolysággal fűszerezve a mondanivalót, melyből némi társadalomkritika is kihámozható. Paul Newman és Robert Redford kiváló. A film kvalitásait három Oscar-dí| fémjelzi. —ym— 1970. VII. 27.
