Új Szó, 1976. június (29. évfolyam, 129-154. szám)
1976-06-01 / 129. szám, kedd
„TAVASZI SZÉL MiZET ÁRASZT...“ GONDOLATOK AZ ORSZÁGOS DÖNTŐ _ KAPCSÁN „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom“. Ennek a szép csángó népdalnak kezdő sorai ma már szorosan kapcsolódnak a csehszlovákiai magyarság körében kétévenként megrendezésre kerülő népdalversenyhez. Ez év május 22-én Érsekújváron az országos döntővel befejeződött a népdalverseny 1976-os évfolyama. A népdal verseny tulajdonképpeni értelme és célja népzenei hagyományaink ápolása. Értékelésünkben nem kívánunk részletes beszámolót adni az országos döntőről. Célszerűbbnek látszik összefoglalni az eddigi eredményeket, végigkísérni a ma már mozgalommá terebélyesedett versenyt, a legalsó szinttől kezdve egészen az országos döntőig. Ez a mozgalom nyolc évvel ezelőtt kezdődött, és az évek folyamán kristályosodott ki, amit az idei országos döntő is dokumentált. Az első verseny csupán a népdalénekesek és nótaénekesek vetélkedője volt. 1970-ben jelentkeztek az első éneklő csoportok. A népdalok kollektív tolmácsolása az évek folyamán megváltoztatta a verseny arculatát. A népdalok közös éneklésének nagyobb tradíciója van. ötven- hetven évvel ezelőtt számos alkalma volt a falusi embernek a közös éneklésre. (Fonóház, tollfosztás, különböző kaláka munkák stb.) Ma már nincsenek ilyen alkalmak, így tehát természetes, hogy a dalolni vágyó emberek közös éneklése bekerült a kultúrhá- zakba. A népdalverseny egyik fő pozitívuma tehát a kollektív éneklésben látható. Addig míg 1970-ben a versenyben országos méretben csupán 23 éneklő csoport szerepelt, ezévi versenyünkben már 128. Ugyanilyen pozitívumként könyvelhetjük el a citeraegyüttesek számbeli gyarapodását is. Hat év alatt a citeraegyüttesek száma ötről harmincnégyre szaporodott. De ha a versenyben részvevők számát vizsgáljuk, itt is lemérheHolecz llonu lókat. Voltak, akik díszítéssel is megpróbálkoztak. Itt azonban — tekintettel arra, bogy a fiatalok a népdalokat a legtöbb esetben publikációból tanulják meg —- az a veszély merült fel, hogy a dallamok díszítése egyrészt sablonossá válik, másrészt pedig eltorzul. Azok a fiatal énekesek, akik a népdaléneklésre adták a fejüket, nem elégedhetnek meg a népdalok kottakép szerinti betanulásával. Ahhoz, hogy hiteles tolmácsolói lehessenek a népdalnak. ajánlatos volna minél több népdalt hallgatniuk eredeti ^előadásban. Népdalversenyünk ötödik évfolyamának eredményei azt bizonyítják, hogy a népdaléneklésnek ez a térhódítása jelentős kultúrpolitikai esemény. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy ez a mozgalom nemcsak a népdalok propagálása, hanem egy nagyon komoly, ízlést formáló népnevelő munka. Manapság gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy népdalkincs. Szükségesnek tartjuk, hogy itt tisztázzunk egyes fogalmakat. Népzenei hagyományunk alatt mindazt a zenei hagyományt értjük, amit a nép énekel. Ebben egyformán szerepelnek legősibb népdalaink. A dunaszerdahelyi MMKl éneklő csoportja Tóthpál Gyula felvételei tő a verseny iránti érdeklődés. 1970-ben még csak 478 személy vett részt, ez évben 1897 énekes, illetve népi hangszeren játszó szerepelt. További pozitívum, hogy a népdaléneklés nemcsak az idősebbeket és a középkorúakat vonzotta, hanem nagyon sok fiatal is bekapcsolódott a versenybe. Művészi színvonalban nem maradtak le az idősebbektől. Ezt bizonyítja Sztorák Kati füleki, Paszmár János gútai gimnazista produkciója, valamint a dunaszerdahelyi Mező- gazdasági Műszaki Középiskola diákjaiból alakult éneklő csoport kitűnő szereplése. A népdaléneklés — amint azt már mondottuk — elsősorban hagyományápolás. Az idősebb korosztály előadásában sok régi stílusú és gazdagon díszített dallamot hallottunk. Ez természetes is, mivel ők a műsorukat nem tanulták be, hanem úgy adták elő, ahogy azt fiatal korukban az idősebbektől hallották. Nagyon dicséretre méltó törekvést észleltünk a fiatal versenyzőknél is. Sokan a fiatalok közül népdalkincsünk régebbi rétegéből tanultak be daa szokásokhoz fűződő dallamanyag, a műzenéből a népi vérkeringésbe került dallamok, valamint a városi kultúrából átszivárgóit népies műzene. Tehát nem mind értékes dallam, amit a nép énekel. Sőt, a szűk értelemben vett népdalok között is akadhat romlott változat. Népdalversenyünk egyik fontos feladata az volt, hogy ebből a heterogén Zenei anyagból kiválassza a legértékesebbet. Általában az egyszerű falusi ember dalkészletében csak kétféle kategória szerepel: nóta, azaz világi szövegű dalok és ének, amely alatt a vallásos tartalmú éneteket értik. A népdalkincs meghatározás, tehát csak arra a dallamanyagra vonatkozik, mely a legcsiszoltabb formában fejezi ki a falusi ember érzelmeit. A közízlés évtizedek során, kissé eltorzult, s ma nem ritka jelenség, hogy az énekeseknek és a közönségnek is jobban tetszik a városi magyar nóta, mint az igazi tiszta népdal. Kodály Zoltán már a század elején gyűjtés közben találkozott ilyen jelenséggel, főleg a falusi középrétegnél. így érthető, hogy még ma is a falusi közönség a városi kultúrát — itt elsősorban az egyébként értéktelen magyarnótákra gondolok — többre tartja a sajátjánál. A század elején Bartóknak és Kodálynak, amikor a népdalt először vitték hangversenydobogóra, komoly harcot kellett vívnia a közönséggel. Akkor az értelmiség még nem ismerte a parasztdalokat. Ma, hetven év eltelte után, még mindig akadnak, akik idegenkedve fogadják a falusi ember egyszerű dalait. Népzenei gyűjtéseink során bebizonyosodott, hogy a legértékesebb, legősibb népdalokat éppen a parasztság legszegényebb rétegei őrizték meg. Népdalversenyünk további érdeme az, hogy ezeket a legősibb s le^csiszoltabb népdalokat hozta felszínre. Általában minden mozgalomnak, de főleg a vetélkedőknek buktatóik is vannak. Már az eddigi versenyekben is felmerültek váratlan problémák. Ezeket szerencsére sikerült korrigálni. Az idei versenyben előtérbe került az a probléma, amely részben az országos döntő profilját is befolyásolta Ez pedig nem más mint a verseny továbbjutási rendszere. Ez évben először vettek részt versenyszerűen a népi hangszeren játszó szólisták és citerazeneka- rok. Voltak olyan járások, ahol négy-öt citeraegyüttes szerepelt a versenyben. Ugyanakkor olyan járások is akadtak, ahol csak egy citerazenekar lépett ' fel. így történhetett meg azután, hogy az a citeraegyüttes, amelyik az egyik járásban tovább jutott, gyengébb minőségű volt, mint az említett öt közül, mondjuk a második, amelyik a másik járásból nem jutott tovább. A hagyományőrző járások verse nyein sok esetben a harmadik helyre került versenyző jobb volt, mint a kevésbé hagyományőrző járások első helyezettje. A járási versenyeken működő értékelő bizottságok munkája sem volt mindenütt kifogástalan. Szükségesnek tartjuk, hogy az elkövetkező időszakban a bíráló bizottságokat központilag készítsék fel erre a munkára. Véleményünk szerint a bíráló bizottság tagjának feltétlenül tisztában kell lennie azzal, mi a népdal, mi a műdal, mi a népies műdal és főleg azzal, hogy a népdalok közül melyik tartozik a népdalkincshez. A népdalverseny elérkezett abba a stádiumba, amikor már elengedhetetlenül szükséges a szakemberek irányítása. További jelenség és egyben veszély, hogy azoknál hz énekeseknél és csoportoknál, akik, illetve, amelyek nem jutottak tovább a járási döntőkből, csökken majd a dalolási kedv, sőt egyenesen kedvüket veszítik. Ezek a problémák önkéntelenül is felvetik a kérdést, hogyan tovább ebben a mozgalomban. Félő, Jha csupán ugyanilyen versenyszerűen folytatódik, sablonossá válik és visszafejlődhet a mozgalom. Célravezető lenne, ha a CSEMADOK Központi Bizottsága a közeljövőben egy olyan értekezletet hívna össze, amelyen a népdalversenyben közreműködő szakemberek kicserélhetnék tapasztalataikat és véleményüket, és egyúttal megszabhatnák a népdaléneklés mozgalmának további útját. Egyébként a népdaléneklés fontos szerepet játszik más népművészeti ágazatokban is. A népi tánccsoportok műsora az utóbbi időben erősen az eredeti, tiszta hagyomány felé orientálódik. A folklórcso- portok műsora sem lehet meg a népdal nélkül. Mindez arra utal, hogy a jövőben a népdal- versenyt nem lehet ilyen elszigetelten különválasztani a népművészet többi ágazatától, tehát a népdalénekeseknek és éneklő csoportoknak ott volna a helyük az országos népművészeti fesztiválokon. A népzenei hagyományok ápolása terén elért eddigi eredmények arra kötelezik a rendező szerveket hogy a jövőben még nagyobb felelősség- tudattal igyekezzenek továbbfejleszteni azt, amit eddig elértek, néphagyományaink tol- mácsolóival közösen. ÁG TIBOR KRISZTINA TÜKRE (cseh) A hazai filmek brnói fesztiválján több alkotást is láthat tunk, mely a közösségben, a társadalomban helyüket kereső fiatalokkal foglalkozik. Ezek egyike a Krisztina tükre című cseh film, melyről már a bevezetőben megállapíthatjuk, hogy e témakörben a gyöngébb alkotások közé tartozik. Pedig,.a téma komoly, magában hordozza az emberi jellemek, magatartások elmélyült lélektani elemzésének lehetőségét. A film ugyani? egy fiatal élsportolónőről szól, aki egy alkalommal súlyos sérülést szenved. Sebesülése hónapokig az ágyhoz köti őt, s ki tudja, hogy felépülése után folytat- hatja-e a sportolást ott, ahol abbahagyta. A fizikai és lelki megrázkódtatásokkal átélt egyén bekapcsolódása n t ft’r emberi kapcsolatok fontossága s az, hogy a leány képes e és miként kilábolni a válságos In, v- zetből — ezek a kérdések foglalkoztatják Jifí Svoboda rendezőt. Csakhogy az igényes témát igénytelenül dolgozta fel. Az alkotó megelégedett a felszínes ábrázolással, nem vette bonckés alá a főszereplő /Lenka Kodešová alakítja) jellemét, akarati tulajdonságait. azt, hogy képes-e leküzdeni a depressziót, s a körülményeknek megfelelően új életet kezdeni; nem mutatta meg, hogy a komoly sebesülés milyen változást idéz elő a lány emberi tulajdonságainak és jellemének alakulásában. Emiatt a főszereplő egyéni drámája közömbösen hagyja a> nézőt. A cselekmény ugyan terebélyesedik, de a felszínen marad, a lényeg pedie elslkk-r’ Lenka Kodešová a cseh film egyik jelenetében EDITH PIAF (francia) Divatba jöttek az életrajz- filmek: a nyugati filmvilágban az utóbbi években tucatszámra örökítetek meg filmvásznon a nagy egyéniségek, a híres emberek életét. Persze, több-kevesebb sikerrel. Hisz a producerek rendszerint csak a jó üzlet reményében készítenek ilyen filmeket (tudván, hogy a nagy emberek élettörténete vonzza a közönséget), eltekintve egynéhány kivételtől, amikor az alkotó a híres egyéniség iránti tiszteletből, művészi ambícióktól vezérelve nyúl a témához. Nem vádolható meg túlzott igényességgel Guy Casaril, a Piaf-film rendezője sem, bár szándékai tisztességesek. A századunk első felében élt híres sanzon énekesnőről készült filmje — az alkotó minden igyekezete ellenére — megrekedt az epikus formánál; ennélfogva a film nem több, mint Simone Berteaut (Piaf húga) nálunk is megjelent sikerkönyvének az illusztratív feldolgozása. A vásznon nem elevenedik meg „az utca költőjének“ (Jean Cocteau nevezte így Editli Pia- fot) egész élete, csupán a világsikerhez, a viharos karrierhez vezető út első szakaszát Brigitte Ariel a francia film címszereplője látjuk: nehéz, gyötrelmes gyermekkorát, korai találkozását az élettel, a szerelemmel, majd felfedezőjével, Leplée papával s az első fellépését az ABC- színpadán. Az alkotók híven követték az alapanyagot, gondosan ügyelve a részletekre is. Viszont kisebb sikerrel járt az az igyekezetük, hogy érzékeltessék a húszas-harmincas évek Párizsának légkörét, a külváros utcáin tanyázó Edith és alvilági társainak kapcsolatát, szám- kivetettségét. A korabeli bisztrók, kávéházak, a reális helyszínek csak a történet hátterét adják, nem kapcsolódnak szervesen a történethez. Jó, hogy az alkotók nem domborították ki a hősnő ellentmondásos egyéniségének a szenzáció erejével ható vonatkozásait, viszont nem sikerült érzékeltetniük lelki gyötrelmeit, vívódásait sem. Nagy nehézségeket okozott a fiatal Edith Piaf alakítójának kiválasztása. A döntést végül elektronikus számítógépre bízták. S az eredmény: a szerepet Brigitte Ariel kapta meg. aki megtévesztésig hasonlít a nagy Piafra. Csakhogy a külső hasonlatosságban, a jól begyakorolt gesztusokban, mimikában kimerül a színésznő minden képessége. Az alkotók is mintha megelégedtek volna ezekkel a külsőségekkel. Nem kisebb gondot jelentett a korhű hangfelvételek elkészítése. A harmincas években ugyanis Piaffal még nem készültek felvételek, tehát olyan szaktanácsadóra volt szükség, aki ismerte a fiatal énekesnő hangszínezetét. Jo Baselli zenész segítségével, Betty Mars énekesnő közreműködésével szinte a lehetetlen sikerült, s jóvol- tukból az avatatlan néző észre sem veszi, hogy Edit Piaf igazi hangját csak a film végén hallja, amikor felhangzik a híres Harmonikas és a Nem bánok semmit sem. A film tisztelgés a nagy művésznő előtt, ám különösebb művészi értékek nélkül. Hibái ellenére az alkotásnak azonban sikerül a nézőt meggyőznie arról, hogy Edith Piaf utánozhatatlan művészi egyéniség volt. 1976. VI. 1
