Új Szó, 1976. június (29. évfolyam, 129-154. szám)
1976-06-28 / 152. szám, hétfő
••reg barátom K., a minap meghívott magához, ■ ■ mondván, lesz egy kis összejövetel a három- U százhuszadik születésnapján, kint, a pestlő* ^ rinci családi házban. — Ügy hét óra körül kezdjük — mondta K. a telefonba. — Nem leszünk sokan, csak néhány régi jó Ismerősömet hívtam meg ... A születésnapoktól nagyon félek. K.-t viszont szeretve tisztelem: így aztán egy gondos nyakkendő-* csomóval felszerelve elindultam Pestlőrinc irányába. — Nocsak — kiáltott fel K. amikor meglátott. — Már itt is vagy? Hány óra? Hat óra múlt öt perccel. Csakugyan, egy kicsit korán érkeztem: a külvárosi villamos meglepő gyorsasággal szállított ki ide, a világ végére. Még nincs Itt senki rajtam kívül? ... Sebaj. Addig beülünk a nagyszobába, zenét hallgatunk, s közben halkan szidjuk a külvárosi villamosokat. Amint beléptem a nagyszobába, egy hatalmas farkaskutya állt fel az asztal alól. — Hát ez meg honnan van? — kérdeztem, futásra készen. Ne — félj, nem harap — mondta K. nevetve. — Szólj neki, Wotannak hívják. Idáig a húgomnál volt, vidéken, aztán most, hogy a húgom kórházban van, magamhoz vettem egy időre ... Bolya Péter: WOTAN Leültünk a kandalló elé. K. teli üveget, hosszú lábú poharakat hozott, aztán gondosan töltögetni kezdett, mint egy öreg lakáj —, közben Wotan lustán a fotel lábához heveredett. — öreg állat ez már — mondta K. a kutyára pis- lantva. — Legalább tíz éves, ha nem több. Hatvankettőben kaptam egy német ügyfelemtől, azért van neki ilyen ősgermán neve... Egy ideig itt volt nálam, de hát tudod, hogy én nem nagyon érek rá még kutyákkal is foglalkozni, így aztán levittem a húgomhoz Leányfalura... Azóta ott hajkurássza a csirkéket. No, mesélj, mi újság? ... Semmi. Akadozva beszélgettünk egy darabig, aztán K. felállt — elnézést kért, hogy magamra hagy, de hát jönnek a vendégek és neki kell mindent előkészíteni, nemsokára visszajön, ha valamire szükségem van, csak szóljak ki a konyhába ... Kettesben maradtam a kutyával. Nem tagadom, örültem volna, ha inkább kikotródik az udvarra. Nem bántasz, öreg harcos? Gyerekkorom óta rettegek mindenfajta kutyától: ha elmegyek egy póráz nélkül rohangáló ebféle mellett, mindig azt várom, hogy mikor harap belém, és csak akkor nyugszom meg, mikor az ebféle láthatóan rám se fütyül, hanem a gazdája lábát szagolgatja vagy éppen mereven bámul egy másiknembéli kutyatársra. Megsimogassam? Gyeeeeerejde, Wotan ... A kutya feláll, odaténfereg hozzám. Szép kis kutya, jó kis kutya ... Nyugodtan tűri, hogy a fületövét vakargas- sam. Rendes kis kutya vagy, látom ... Lelkesen szavalom neki az ilyenkor szokásos becéző szöveget. Ugye, nem harapsz meg? Az a lényeg, hogy ne féljek tőled, mert akkor megvadulsz... Legalábbis így magyarázta egyszer egy nagyon okos ismerősöm: vagyishogy a kutya csak azt támadja meg, aki fél tőle. Hogy miért? Egyszerű, öregem, A beijedt ember verejtékmirigyei komoly működésbe lépnek az izgalomtól, s az illetékes kutya az izzadságszagról arra következtet, hogy: halihó, itt egy ürge, akit nyugodtan meg lehet harapni, mert úgyis elszalad, ahelyett hogy szétrúgná a pofámat. Hrrrrr... Wotan hirtelen felmordult, és a kezem felé kapott. Az anyád ... Felugrottam. Ügy látszik véletlenül én is kiválasztottam egy kis verítéket... A kutya hátrál. Mi van veled te dög? ... Gyorsan az asztal mögé kerültem — Wotan lekushadt, és morogva mutogatta a fogait. A szentségit, felém indul. Megőrült ez az állat.. Felkapom az egyik széket, a kutyához vágom, aztán átrohanok a másik szobába. Elkapom a kilincset és gyorsan bevágom az ajtót, éppen Wotan orra előtt. Te nyomorult véreb, te... Lihegek. Már elszoktam attól, hogy kutyák kergessenek. Mi bajod velem? ... Kaparászást hallok az ajtón, s odakint halkan morog az üldözőm. Most, mi lesz? Amíg az ajtó köztünk van, addig nem lehet komoly baj. És ha valaki kinyitja az ajtót? Kinyitja, véletlenül vagy szándékosan ... Véletlenül vagy szándékosan. Rajta, Wotan, keresd, keresd __ Ki nyitom az ablakot, kilépek, a kertbe. Kár, hogy még világos van Atmászok a kerítésen, futni kezdek a fal mellett. Gyorsan, gyorsabban... Még ezt a csíkos göncöt kellene valahogy levetni: majd valamelyik parasztházban kérek egy civilruhát. Csak gyorsan, minél gyorsabban... Legalább félóra előnyöm van. Talán még több is. Jódarab időbe telik, mire felfedezik a szökésemet, s a Lagerführér utánam engedi a kutyákat. Köztük Wotant, s a hosszú póráz másik végén egy szakasz ordítozó SS-le- gényt... Pár percig az országúton futok, aztán átváltok a búzaföldre — hosszú lépésekkel ösvényt taposok a sárga táblába. Gyorsabban, gyorsabban ... jó lenne, ha egy patak vagy mocsár kerülne az utamba: talán ott elveszik a kutyák a nyomomat. A búzatábla végén keskeny árok húzódik, s az alján iszapos víz áll. Belegázolok, cuppogva lépkedek az erdő felé. Gyorsabban ... Félúton megállók, leveszem a bakancsomat, s az árok fenekén, a vízben hagyom. Tovább megyek, most már mezítláb. Az elázott nadrág csíkjai a lábamra csavarodnak. Gyorsabban, gyorsabban ... Messziről halk ugatást, hajszoló kiáltozást hallok. Los, los ... Such, Wotan, such’s ... Az erdő befogad. Futok, ahogy csak a lábam bírja — az alacsonyabb faágak jókedvűen csapkodják az arcomat. Egy civilruha, néhány igazoló papír, és egy lassító tehervonat... Csak ennyi kellene. Ritkul az erdő, s a szélén egy faház áll elém. Ki lakhat benne? Megpróbálom ... Talán megsajnálnak, és odahajítanak elém egy rongyos civilruhát. Ha nem, akkor ... A hátam mögött egyre erősödik az ugatás. Los, los... Benyitok. Ijedten bámul rám egy copfos asszonyka. — Ne féljen... — mondom lihegve — Csak egy ruha kellene ... Nem mozdul, tágranyílt szemekkel néz rám. — Csak egy ruha — mondom másodszor is, és magyarázóén rángatom a csíkos kabát ujját. Az asszony sűrűn, ijedten bólogat, aztán átmegy a másik szobába. Gyorsabban, gyorsabban, hol van már az a ruha? Már egészen közelről hallatszik az ugatás, már az erdőben lehetnek__ Vi sszajön az asszony, kezében kopott, barnaszínű öltöny. Kikapom a kezéből, rángatom le magamról a csíkos kabátot. Talán még lesz annyi időm ... Itt vannak. Itt, a ház előtt hallatszik a kutyák ugatása. Hol a padlás? A tűzhely mellől kicsiny létra vezet felfelé. Hónom alá csapom a ruhát, félkézzel kapaszkodva lépkedek fel a padlásra — gyorsan leengedem a csapóajtót, és az egyik gerenda mögé állok. Odalent ültemesen döng a bejárati ajtó... Itt vannak. Rekedt hang szólal meg a szobában. Guten tag, Frau Schmiedtke ... Heute nachmittag aus dem Lager... A kutyák hangosan felugatnak: megérezték, hogy itt vagyok. Vége. Az SS-ek ismerik a copfos asszonyt, hiszen a nevén szólították: Frau Schmiedtke a padlás felé mutat. Már recsegnek is a létra fokai. Vége. Holnap hajnalban négyszögbe sorakozik a tábor, s a közepén, az akasztófa alatt ott áll a szökött fogoly. A keze hátrakötve, nyakában nagybetűs tábla lóg. A Lagerführer mellett Wotan üldögél és halkan lihegve figyeli, amint egy birodalmi csizma kirúgja a zsámolyt a lábaim alól. * Itt vannak. Emelkedik a padlásajtó, fénycsík esik az arcomra. — Hát te? nevet rám K., szélesre tárva az ajtót. — Mit csinálsz itt? El nem tudtam képzelni, hogy hova lettél... Gyere, már vannak egy páran. Kilépek a szekrény mellől: K. csodálkozva fogja a kilincset, amíg átmegyek a másik szobába. Sorban bemutatkoztam a vendégeknek. Jóestét kívánok, kezétcsókolom... Az egyik nő belémkarol. Örülök, hogy megismertem, hogy van? nagyszerű, nem iszunk valamit? parancsoljatok, jaj, gyerekek, olyan csodás könyvet olvastam, naaa, Laci, hát szóval, igazán ... Wotan a kandalló előtt fekszik. Szaporán liheg, mintha nemrég tért volna vissza egy hosszú hajszából. Alberto de Diego: Az árnyék áttetszősége I. (Vietnam, 19S7) Rákok o fövényen pici cséphcjdarók. A part fövenyén egy gyermek lépked az áttetsző árnyakon. Bomba robban a fövényen. II. Mikor távozott, ki figyelte meg öltözetét, hogy felismerje színéről legalább? Ki hallotta búcsúzni öt, hogy hangja fülébe csengjen a jajszók közül? Ki szerette öt, hogy megtalálja arcát a romok között? Mikola Anikó fordítása * Kubai költő Slawomir Mrožek: Lift Az értekezleten az igazgatónk bejelentette: — Kartársak, fontos beruházásra kerül sor, intézményünkben liftet fognak felszerelni. Kezdetben valamennyien csodálkoztunk, mivel hivatalunk egy földszintes épületben volt. — Nehéz probléma, tudom — folytatta az igazgató —, de felsőbb szerveink korszerűsíteni kívánják intézményünket, nem térhetünk ki előle. Éppen ezért hivattam önöket, hogy együttesen gondolkodjunk a probléma megoldásán. Tanácskoztunk, tanácskoztunk, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy csak egy kiút van: a liftet a pincében helyezzük el, felmegyünk vele a padlásra, onnan meg vissza. Persze ehhez egy új lépcsőházat is kellett építeni, de még mindig ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Pár nap múlva megérkezett a szerelőbrigád, és üzembe helyezte a felvonót. A kezelésére felvettünk két embert — az egyik le és fel utazgatott rajta, a másik meg azt ellenőrizte, hogy ki megy fel a liften a padlásra, onnan meg le a pincébe. Attól függően természetesen, hogy az ember bement e a. hivatalba, vagy távozott az épületből. Már egészen jól ment minden, amikor egy takarék kossági rendelkezés érkezett — a liftet szabad használni, de csak felfelé, lefelé gyalog kell jönni. Ebből bizonyos nehézségeink származtak, mivel most annak, aki ki akart menni az épületből, nemcsak hogy fel kellett gyalogolnia a padlásra, mint eddig, hanem előbb le kellett mennie a pincébe, onnan gyalogszerrel fel a földszintre, és úgy ki. Kiderült azonban, hogy a lift még így is túl van terhelve, és minthogy a felszerelést nem lehet köny- nyelműen tönkretenni, kiegészítés érkezett az előbbi rendelkezéshez: a liftet csak az osztályvezetők, az ál- lapotos nők, a rokkantak és a kitüntetettek használ- hatják Ibronztól felfelé). A körülmények valamilyen fatális egybeesése miatt egy nődolgozónk sem felelt meg a követelménynek» ezért igazgatónk lángoló szózatot intézett hozzájuk. Kitüntetettjeink szintén nem voltak. Ami a rokkantakat Illeti, a főkö'nyvelőnknek hiányzott az egyik végtagja, de elhallgatta. így csak az igazgatónk utaz- gatott a liften. Nemsokára azonban így is bedöglött a lift. Csak az a rossz, hogy a lifttel együtt eltávolították azt a lépcsőházat is, amelyen a pincébe és a padlásra jártunk. Már nem tudunk lemondani a mászkálás- ról. Nem engedi a büszkeségünk. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítás« Gondolgozatok Madár dalol — költő gondolkozik. • « • A fájdalmat csak úgy lehet elviselni, ha hátat fordítunk neki. Verset írni annyi, mint a fájdalomba belehalni. Ez pedig nem több, mint a fájdalmat megérteni. A költő keresztje a vers. Feltámadása: a költészet. ¥■ » # Költő szájából az első hangsor: artikulálatlan üvöltés. A költő utolsó mondata: a csend. # • • Gondolkodom, tehát bírálható vagyok. • • • Sose mutasd meg verseidet a főbérlődnek. A szabadversekről azt hiszi, hogy szabadelvű vagy. • • • A szerkesztő szava elszáll, az írás megmarad. • # • Fügefalevéllel vajon mennyit takarhatunk el — a világból? • # • Addig kukorékol a kakas, míg meg nem tojik. / Egy hétéves gyermek szájából /. 0 • • Kakas a szemétdombján — költő az íróasztalánál... • • # Emberek, közietek éltem. SzeressetekTÖTH LÁSZLÖ Könözsi István felvétele
