Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)
1976-05-25 / 123. szám, kedd
WISaiiäM A Szép Szó bemutatójáról Kassai irodalmi színpadunk a közelmúltban megrendezett Fábry-napokon mutatta be új műsorát, amellyel részt vesz a legjobb irodalmi színpadjaink országos seregszemléjén. A hároméves Szép Sző Irodalmi Színpad legújabb bemutatójával nemzetiségünk fejlődésének két háború közötti főbb állomásait járja be. Már az összeállítás címe — Kassai Munkás — utal a műsor jellegére. A két világégés között Kassán megjelenő számottevő magyar lap közül éppen a Kassai Munkás volt egyike a legbátrabb hangvételűek- nek, amely koncepciójával nemcsak az öntudatra ébredéshez, de az osztályharc tudatos vállalásához is eljuttatta olvasóinak nagy részét. A megjelent cikkekből, versekből a színpad rendezője, Gágyor Péter állított össze negyvenperces műsort. A színpadkép: egy kikiáltószerű dobogó, fölötte embernagyságú ökölberántott kéz rajza, valamint — a kelleténél többször mozdulatlan — tíz szereplő. A sok merev kép megtöri a ritmust, az egyébként is hosszú, s ezáltal helyenként unalmassá váló szöveget. Még a frissességet, indu- latosságot követelő rikkancsjelenet is lassúnak, valótlannak tűnik. Pedig az első jelenetek láttán már éreztük, hogy az Irodalmi színpadjainkra — nagy általánosságban — jellemző foghíjas koreográfiával ezúttal nem találkozunk. A dobogóra kiálló szónok lázadó, konok elszántsága és a bárgyún szolgálatkész hegedűs párhuzamba állítása legalább olyan koreográfiái telitalálat, mint a jelmez. A kispolgári, illetve dzsentroid allűröket jelző, gondolkodni és ellenszegülni gyáva réteg, és a Kassai Munkás követelődző, lázító hangjának egész előadáson végigvonuló párosítása pedig a dramaturgiára adat felest. Végül is ez a kontraszt szüli a korrajzot. Pe- dagögizáló kiszólásaitól eltekintve až összeállítás tehát nemcsak a kor munkásmozgalmának drámaiságát dokumentálja: tisztán lázadó magatartást és jellemtelenséget egyként sugall. Azonban a jelenetek nem eléggé kidolgozott fordulataiban ez a sugallat olykor megkopik, elvész. A néző tömörségre, minduntalan valami drámai kicsúcsosodásra vár. De csak a szereplők szövegértelmezése és tudása hitelesíti a dokumentumot, a néző érzelmeinek és roltonszenvének hullámhosszán nincs dráma. Kár, hiszen mindegyik epizódban mutatkoznak drámai mozzanatok, sőt helyenként nyilvánvaló konfliktussal állunk szemben. S itt fölmerül a kérdés, vajon a történelmi tényekkel való újraismerkedés gazdagabbá tesz e berniünket, nem csap-e meg a sematizmus levegője, ha még "a nagyszerű kontrasztot teremtő koreográfiával, dramaturgiával és zenével is csak dokumentálni tudunk egy bizonyos kort, ha a választott témába, nem építjük be mai önmagunkat? Legyen az a kor Dózsa Györgyé, Petőfié vagy Major Istváné. Igaz, ez már egész irodalmi színpadi mozgalmunkat érintő kérdés. Gágyor összeállítása arra a ma is meglelhető jelenségre épít, amely még rokonszenvez — más minőségben és alapállásból — a kispolgári irányzattal. Ez az egyetlen, amiben látja és láttatja a kontrasztot, létrehozásának szükségszerűségét, mintegy megfeledkezve arról, hogy a pódiumszínház szerte a világon a csupán értelmes és az ösztönös életre való felosztottság elleni tiltakozás egyik leghatékonyabb művészi formája, és nemcsak a felszínen látható ellentétek tárgyszerű, tehát merev dokumentáló ja. Szem elől téveszti, hogy ma inkább a forma fegyelme és a kifejezés spontaneitása jellemzi az irodalmi színpadi gondolkozást. Lényegileg tehát, hogy az előadás alkotóiban és műélvezőiben a felszabadulás gesztusa közösségi képzetből pattanjon ki. Gágyor Péter, Dudás Katalin, Bodonyi András, Pálházi Katalin és a többiek alkotó magatartása kapcsán ki kell emelnem szép magyar beszédüket, Gecse Jolán balladisztikus, tiszta éneklését, és Kolár Péter hegedűjátékát. SZIGETI LÄSZLÖ Irodalmunk rajongó tolmácsa František Brátek magyar fordításairól ötven évvel ezelőtt halt meg František Brábek, a magyar nyelv és irodalom cseh rajongója és egyik legnagyobb népszerűsítője. E fél évszázad alatt sokan tanulmányozták munkásságát; irodalomtörténészek feldolgozták mindazt, amit életműve a cseh—magyar irodalmi kapcsolatok elmélyítése terén jelentett. Brábeket a két szomgálatába állította. Szótárak, emlékezések, útleírások, jellemrajzok, színművek, regények, elbeszélések és költemények fordításai — mindez csak keretét képezi annak a munkásságnak, amelyről hasábokat lehetne írni. írásunk célja ezúttal nem a teljes áttekintés, hanem annak bemutatása, hogyan gyúlt lángra az' eszme egy nemeslelkű Az elmúlt napokban rendezték meg Prágában a magyar költészet estjét. A nagyszámú érdeklődőnek Milan Friedl és Jan Bartoš szavalta többek között Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Benjámin László, Simon István, Ga- rai Gábor és mások verseit. Felvételünkön Milan Friedl látható. szédnép barátságának egyik úttörőiéként tartjuk számon. Braňovice u Týna volt a szülőhelye: 1848. december 9-én, az európai forradalmak esztendejében jött világra. Édesapja „császári és királyi“ hivatalnok volt, akit az Osztrák—Magyar Monarchia területén ide-oda helyeztek, így a kis František Szerencsen és Miskolcon töltötte gyermekéveit. A cseh irodalomban több kiemelkedő egyéniség is így jutott kapcsolatba a magvar néppel (például Božena Nemcová). Brábek magyarországi tartózkodása során nemcsak magyarul tanult meg, hanem miskolci gimnáziumi évei alatt megismerte és megszerette a magyar alkotók műveit is. Nyelvtudását, műismeretét és műfordítói tehetségét fiatal korától fogva az egymást alig ismerő, de any- nyira hasonló sorsú nemzetek kölcsönös megismerésének szolifjúban s lobogott szinte élete végéig. Huszonkét-huszonhárom éves korában Petőfi Sándor verseiből nyersfordításokat készített egy ifjú újságíró, politikus és költő, Karel Tűma részére, aki a cseh átköltést a monarchia börtönében végezte el. „Básné Alexandra Peťófiho“ címmel, 1871-ben jelentek meg a prágai „Poesie svštová“ elnevezésű sorozatban a magyar költő versei. Ezt az első terjedelmesebb cseh Petőfi-válogatást Jan Neruda így kommentálta a „Národní listy“ című lapban: „A nagyszerű, tüzes magyar nemzetnek nincsen nála nagyobb fia és nem volt szerencsésebb napja annál a napnál, amelyen Petőfije született.“ S a továbbiakban: „Nagyszerű tulajdonságokkal bír e nemzet: magával ragadó tűz, mély érzés, nagy vendég- szeretet, még nagyobb őszinteség, vérből fakadó haza- és szabadságszeretet, s mind ez alatt valamiféle titokaztos, ősi bánat, meghatóan elégikus hangvétel és e tulajdonságok összessége Petőfiben eszményi kifejezést nyert, kikristályosodott, megérte költői megtestesülését...“ Évtizedekkel később Brábek segítségével fordította Petőfi költeményeit Jaroslav Vrchlic- ký is. Nagyrészt Neruda költői ajánlásának és Brábek közreműködésének köszönhető, hogy a csehek szívükbe zárták, visz- sza-visszatérnek Petőfi költészetéhez, s a mai napig szívesen olvassák verseit. Vrchlický volt Brábek fordítótársa Dóczi Lajos „A csók“, Madách Imre „Az ember tragédiája“, Arany János „Buda halála", valamint Petőfi Sándor „János vitéz“ és „A helység kalapácsa“ című műveinél. Brábek műfordítói hagyatékának jegyzékében azonban szép számmal találhatók önálló tolmácsolások is. Példaként Eötvös József, Mikszáth Kálmán, Tompa Mihály, Csiky Gergely és mások (műveit említjük. František Brábek nagy élménye azonban Jókai Mór lett. Műveinek fordításával a múlt század hetvenes éveinek elejétől foglalkozott rendszeresen. A Cseh olvasó egyrészt a „Svétozor“ című folyóiratban, másrészt pedig könyvalakban megjelent fordítások útján ismerkedhetett meg a nagy magyar regényíróval. Elsőként „A szegény asszony halála“ jelent meg, ezt hamarosan követte „A két szász“, „A tündérnő fia“, „Attila király halála és temetése“, majd pedig „Az élet komédiásai“, „Fortunatus Imre", „A cigánybáró“ és „Rútak kútja“ is. Brábek Jókai-fordításai még a múlt században négy-öt kiadást is megértek; népszerű olcsó könyvtár kiadványaként a cseh nép legszélesebb rétegeihez is eljutottak. Művelődéstörténeti kutatások hozták felszínre azt a tényt, hogy ezek a könyvek a munkáskönyvtárak polcain is ott voltak. Több helyen, például a jaroméri „Ruka“ munkásegylet könyvjegyzékében is szerepel kőt Jókai-könyv. Brábek tehetsége és szorgalma hozzájárult ahhoz, hogy a cseh városi és falusi ember nagy magyar költők és elbeszélők művein át megismerhette egy közeli nép világát és életét. SZÁNTÓ GYÖRGY ÚJ FIL MEK ÖRÖKBEFOGADÁS {magyar) . Nem világrengető, de világszerte érvényes és fájdalmas kérdést vet fel az Örökbefogadás című magyar film: a magára maradt asszony problémájához nyúl. Egy gyermektelen, magányos, negyven körüli nő sorsát, életkörülményeit rajzolja meg. Ezt a „zsákutcába“ sodródott sorsot járja körül — őszintén, egyszerűen. A nő egy családos férfihez kötődik, gyermeket szeretne tőle, hogy meneküljön a közeledő öregség magánya elől, de a férfi ezt nem vállalja. Nincsenek különös események, drámai helyzetek a filmben. Ami itt történik, az a nő tudatá- ban-lelkében zajlik le, míg eljut az elhatározásig, hogy örökbe fogad egy elhagyott gyermeket. Szűkszavú, olcsó hatásvadászattól mentes, puritán igazságra törekvő a film; az alkotók talán így ellensúlyozták az érBAXTER zelmességre és érzelgősségre csábító témát, talán ezzel is jelezték az emberek ridegségét, embertelenségét, kapcsolat- elutasító magatartását. Rendkívül természetes a szereplők játéka. Berek Kati keresett eszközök nélkül játssza el a magányos nő figuráját; tulajdonképpen „csak“ jelen van a filmvásznon, tökéletesen alkalmazkodva az alkotás képi-han* gulati világához. Remekbe sikerült alakításával valóságillúziót teremtve jeleníti meg a vásznon Mészáros Márta rendező elképzelését: egy asszony életszakaszának csendes drámáját. Az Örökbefogadás a tavalyi nyugat-berlini nemzetközi film- fesztiválon nagydíjat nyert. S a film humanitását és időszerűségét, valamint a téma feldolgozásának művészi színvonalát tekintve ez egyáltalán nem meglepő. {angol) A felbomló családok, az elvált szülők gyermekének problémájával foglalkozik Lionel Jeffries rendező a Baxter című angol filmben. A gyermeknek szeretetre van szüksége — ez az alapgondolata* alkotásának, s ennél többet nem is igen mond, legfeljebb néhány közhelyet a dulatú pedagógus szadista szenvedélyének a céltáblája. Leginkább azonban a természetes emberi kapcsolatok, az anyai szeretet hiánya miatt szenved. Hálás témát választott Lionel Jeffries: a szomorú gyerek, különösen, ha oly rokonszenves, gyermeki lélek érzékenységéről, a kamaszkor sajátosságairól, s a felületes és könnyelmű, csak a saját kényelmét és önös érdekeit szem előtt tartó anyáról. A lélektani dráma főhőse egy tizenkét éves fiú, Roger Baxter; elvált szülők gyermeke, Amerikából érkezik Londonba, ahol az anyja új életet akar kezdeni. A kamasszá cseperedő fiút megviselte a szülők válása, s gátlásai is vannak, mert nem tudja kiejteni az ,,r“ betűt. Ezért a konzervatív és rosszinBELLIE BLUEST ÉNEKEL mint a főszerepet játszó Scoti Jacoby, könnyeben nyeri meg a közönség együttérzését, mint a felnőtt. A film a gyermekboldogtalanság ábrázolásában megmarad a lelki sérülések, torzulások, illetve az elhanyagolt- családi nevelés kritikájánál. A rendező érdeme, hogy az alkotás nem fullad unalmas történetbe és érzelgősségbe. Lionel Jeffries (a hatvanas évek egyik jeles angol színésze) jól bánik az eszközökkel, kitűnő színészeket, jellegzetes típusokat választ. (iq mer ikai) A dzsessz-zene rajongói előtt bizonyára nem ismeretlen Billie Holliday néger énekesnő neve, aki a harmincas évektől kezdve egészen haláláig, 1959-ig fényes csillagként tündökölt a dzsessz világának egén. Sidney J. Furie rendező a viharos életű Lady — így nevezték őt tisztelői — sikeres pályafutásának néhány jelentős állomását vitte filmre. Nem arra törekedett, hogy a 44 évet élt énekesnőről életrajzfilmet készítsen; inkább bemutatta életének napos és árnyas oldalait, az énekesi karrier, a fény, a tündöklés mögött meghúzódó faji megkülönböztetést és gyűlöletet, a pompa mögött reijlő gyötrelmes magánéletet. A film főszerepét Diana Ross, napjaink egyik legjobb néger énekesnője játssza-énekli. Teljesítményéért Oscar-díjat kapott. —ym— 1976. V. 25. A képen jobboldalt Billie Holliday szerepében az Oscar-dijas Diana Ross Jelenet az angol filmből
