Új Szó, 1976. április (29. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-05 / 81. szám, hétfő
Gól László: Veszedelmes kolomp A szürke lovat a kerítésen túl pillantotta meg Péter gazda, amikor a kutya veszett ugatására pirkadatkor csakúgy ingben-gatyában kióvakodott a házból az udvarra. A háború zivatara nem sokkal azelőtt zúdult keresztül az erdős dombhátak közé zárt tanya házacskái felett. Nem csoda, hogy a gazda alaposan kötülkémlel- le a tájat, mielőtt messzebbre lépett a konyhaajtó közeléből. Minden eshetőségre készen a hóna alatt szorongatott egy német géppisztolyt. Eldobált fegyverbe akkoriban lépten-nyomon belebotlott az ember nemcsak az erdőben, hanem a kertekben meg az udvarokban is. Péter gazda arra gondolt, hogy a szovjet katonák elöl bujkáló fasiszta bitangok is járhatnak erre, helyénvaló tehát az óvatosság. A ló láttára megdobbant a szíve. Először azt hitte, hogy a Deres tért vissza, amit a párjával együtt egy német őrvezető hajtott ki néhány hete az istállóból. De nem, a kerítés mellett idegen ló szedegette a szénamaradékot, amit az egykori boglyából meghagytak az erre szekerező katonakocsisok. Péter gazda hatk parancsszóval csendre utasította a láncát tépő, csaholó ebet, mire az megnyugodva bebújt az óljába. A férfi aztán a hátsó kiskapun keresztül óvatosan megközelítette a lovat. Az állat a közeledtére felkapta a fejét, rápillantott az emberre, aztán tovább keresgélte a szénaszálakat. Péter gazda a hajnali derengésben nagy vöröslő foltokat látott a ló szügyén meg a nyaka tövében is... a vér odafagyott az állat világos szőrére. A gazda arra gondolt, hogy kincs lesz ez a ló a gazdaságban. Nemsokára nyakukon a tavaszi munka, igavonó állat meg alig maradt a környéken. Tétovázás nélkül az istálló felé terelte az állatot, s a ló sántikál- va elindult. .A padlásról friss szénát vetett a ló elé a jászolba, aztán szemügyre vette az állat sebeit. Kézigránát vagy aknaszilánk ütötte őket... csúnya, mély sérülések voltak, csoda, hogy éleiben maradt. Utasítására az asszony vizet melegített a konyhában, kötést készített elő... piszkos színű fáslit, amit a nyugat felé szaladó németek halomra hagytak maguk után a lyukakban, amikben tanyáztak. Napokon keresztül mosogatta, ke- negette Péter gazda a ló sebeit, de azok csak nem akartak gyógyulni. ~ gennyesedtek, elbűzösítették az egész Ko'pócs Tibor illusztrációja istállót. A gazda csakhamar belátta, hogy kár tovább etetni a szürkét, soha nem fogja be ezt az állatot a kocsija elé. Jártányi ereje is alig volt a lónak, amikor vasárnap reggel fájó szívvel kivezette az erdőbe, jó mész szire a háztól. Útközben felvett egy jókora kézigránátot — ott hevert a köcsög nagyságú, rövid nyelű halálos eszköz az út mellett. Péter gazda kenderkötéllel az állat nyakába kötötte a kézigránátot, aztán óvatosan kibiztosította. Katonaviselt ember volt, értette a módját. Amikor mindezzel készen volt, sietve távozott a halálra szánt szürke közeléből. Egy fa mögül még sajnálkozó búcsúpillantást vetett feléje, aztán hazament, és első dolga. az volt, hogy felhajtott néhány pohár saját készítésű pálinkát. Aztán várta, hogy mikor hangzik fel a ló végét jelző robbanás. Ez azonban cs'’1: ”(>m következett be. Az egész család eoe ült a konyhában, amit csak egy vékony fal választott el az istállótól. Péter gazda szemközt volt az ablakkal, egyenesen az udvarra nyíló kapura látott. Egyszeresük észrevették az asztaltársai, hogy a családfő kezében félúton megállt a szája felé emelt tyúkcomb. Kinéztek az ablakon, és elszörnyedve látták, hogy a szürke ló befordult a kapun és keresztül sántikált az udvaron az istálló felé. A nyakában a kendermadzagon minden lépésnél jobbra-balra himbálózott a tankelhárító kézigránát, melyből a biztosítékot Péter gazda sajátkezűleg húzta ki. Péter gazdáéknál aznup csak este fejeződött be a vasárnapi ebéd. A ház apraja-nagyja egész délután a szomszédoknál szoroskodott, s szívszorongva várta, mikor dönti romba otthonukat a robbanás. A vacsoránál azonban már többen ültek az asztal mellett, mint délben. Ott volt egy nagybajúszú szovjet őrmester is két társával egyetemben, ök vették le a szürke ló nyakából a veszedelmes kolompot. Sebesi Ernő: Feje fölött nagyon is hun- cutkodtak a golyók, de azért biztonságban érezhette mag.lt. Most mégis meg kellett állnia. Az éhség tette? A futóárkok labirintusában már behunyt szemmel is eligazodott — két és fél évi frontszolgálat rohadt már a hátizsákjában —, de most nagyon idegesen mérte végig szokott útját. Álmosan és kiéhezetten döcögött előre, egy helyen azonban le kellett guggolnia, mert itt hirtelen ereszkedett az előretolt állás vonala — a golyók még mindig jöttek, de csak unalomból és felelőtlenül. szinte fütyültek a mesz- szi, bizonytalan célpontokra. Már közel volt a tartalék álláshoz. A völgyben február söpört végig; összébb húzta a köpenyét, és hirtelen a kapitánya alakja rémlett fel előtte, úgy, ahogy elképzelte a zászlóaljirodában. Ide hívták le sürgősen, telefonon. Vajon mit akarhatnak tőle? Talán szabadság? Egy éjjeli előőrs vezetője volt, és mint ilyen, nagyon strammul végezte a dolgát. Megcsinálta ő ezt máskor is, Bugyi András nem zárta ki ezt az eshetőséget, a szíve most már szabadabban vert, kisezüstje átvette a szíve ritmusát, és büszkéu, jólesően ugrált a rongyos blúzán. Négy hónapja nem látta az anyját, és előre örült az esetleges találkozásnak. ’1 Ebben a pillanatban az öcs- csére gondolt. Hirtelen felkerepelt a fülében a hajnali gépfegyvermuzsika, mely az öccse százada felől komiszkodott bele hajnali jól megérdemelt álmába. Sőt. valami megmagyarázhatatlan előérzettel az öcs- cse esetleges bravúrjára gondolt, és felvillant előtte az öröm kettős képe. hátha egy- eszerre küldik a két testvért szabadságra?! A gyomra is külön felujjongott a remélt lak- mározásra, mert több mint két hónap óta már csak undok zabkenyér sárgállott a vonalban. Már most közel járt a zászlóaljirodához. Az apró szemű havas esőt leparancsolta a köpenyéről és hetyke sapkájáról. Gépiesen elmondta magában a hivatalos jelentést: Korporai András Bugyi melde zik gehor- zamoszt of befél. De erre semmi szükség se volt. Nem mesz- sze, hogy hosszú és mélyen fekvő gránátzicherből szanité- cek futkostak, az egyik bele is botlott a káplárba, de annyi ideje se volt, hogy bocsánatot kérjen. Valami történhetett. A káplárban kivételesen bentrekedt a máskor sértegető káromkodás. Most a zászlóaljparancsnok jött ki a fedezékből, utána az orvos, aki magyarázott valamit, latin szavak foszlánya úszott a levegőben, de meglehetősen unott képpel követte az orvos a parancsnokot. A káplár lejelentkezett, de a kapitány rögtön leintette egy néma kézmozdulattal, karon fogta, és a szanitéefedezék felé vezette. Hl Nagyon lassan haladtak előre, kínos hallgatás aprózta lépteiket. Az orvos is utánuk szo- morkodott. A fedezékben a kapitány a káplár vállára tette a kezét: — Édes fiam, az öcséd ma hajnalban, tudod... a Horcli- poston ... Többet nem mondott. Nem is kellett. Nem is lehetett. A káplár elvágódott, és sápadt, vér- telen arca már a földről kért tanácsot, segítséget. A hordágyon meglátta öccse sárba fagyott testét. Egy altiszt felsegítette a káplárt. Egyetlen tekintetével mindent megértett. Odanyúlt az öccse kezéhez, felemelte, a kéz, mint valami hideg, halott tárgy, úgy zuhant vissza tompán a véres hordágyra. — Mi a kívánságod? — kérdezte a parancsnok. — Most bármit kérhetsz. megkapod. Kell szabadság? — A részvét emberi hangon muzsikált a mord tisztből. Nem is nézett a káplár szemébe, ahol egy könny igyekezett remegő csillogással remegő ajka felé. A káplár egész testében megreszketett. Hirtelen a futóárokra gondolt, ahol a maga elképzelt örömében önzetlenül hozzá kívánta az öccse bravúrját is, és most szégyent, sötét megalázást érzett, amellyel a vak véletlen brutálisan arcába csapott. Behunyt szeme előtt megjelent az anyja, amint a hivatalos értesítés rideg és kimért vigasztalását olvassa. A maga dolgával most nem törődött. Térdei megrogy- gyantak, és hirtelen a zabkenyér sárgállott fel előtte. Esti hét óra lehetett. Rögtön itt a váltás. A szolgálat megszokott funkciója már kopogott az ízületeiben sürgős ritmusával. És úgy érezte, hogy a gyászolás elemi kötelessége is kirepül belőle. Halálos roham előtt képzelte magát. Az egyik szanitéc közben belenyúlt a halott zsebébe, és egy gyűrött fotográfiát húzott ki. A kép a két testvér anyját ábrázolta. A káplár meg akarta csókolni a képet, de a parancsnok részvétteljesen hallgató arcát félreértve, szigorúságot olvasott ki belőle. Zsebre dugta a fényképet, és haptákba vágta magát. A kapitány megelőzte, és melegen, barátságos hangon kérdezte. — Na, fiam, hát mit kívánsz? A káplár feszes tartása megingott. — Ez az éhségtől -van — mondotta az orvos suttogva a parancsnok fülébe. A káplárt egy addig soha nem érzett zsibbadtság tartotta fogva. Úgy érezte, mintha rettenetesen fejbe kólintották volna. Szeme előtt táncolni kezdett a dekung minden figurája. Már nem látta a rangjelzést, hirtelen úgy érezte, hogy itt mindenki halott, a fegyelem merevsége komikusnak tűnt fel előtte, hahotázni szeretett volna, a halott öccse arcáról is mintha elpárologtak volna a felismerhetőség jelei, soha nem ismert idegenség rémüldözött a lelkében, tompa erőtlenségében csak a teste igazát, a gyomra, á megkínzott gyomra jogát követelte. — Kérem... — mondta, de rögtön elakadt. A kapitány még egyszer megismételte a kérdést: — Na fiam, hát mit kívánsz? A káplár nem hallotta a biztatást. Szavai önfeledten bújtak ki a száján: — A ... konzerveit akarom ... Hol... hol vannak a konzer* vei? Novella Matvejeva: Fatönk Tönkön gyűrűk Mint vizen a körök, Akar, ki merült S hullámokba öltözne. Tönkön gyűrűk - Mint vizen a körök Akar, ki merült S vissza soha nem jönne. Akárki voltál, Bukj föl! Térj meg! Kezük tördelik, Fák hajlonganak körben, - Látjuk: A körök messze térnek, Ha meghalsz, Akkor záródnak össze. Nem! Fölötted nem záródhatnak össze! Ez annyi: nem tűnik el minden a mélyben, Ez annyi: hogy eljösz, Jelenti: hogy élsz még, Kijutsz, fölbuksz lesz köztünk léted! Gyónom: asztaltól karszéktől ha fényes Félek . . . A tönk halála szép, de Abszurd a megnyirt horhos Fényezett asztalon a fénylő horpadás Túl pontos Lakk alatt fénylik Csomója. Ide gyökerezett Asztailap tócsa - Lakkozott erezet; Mint gyermek orra Üveghez nyomva. Lobogó - lobog a Fa rostja, Úszik hajlongva, Száll, mint porszoknya, Fogy, mint füst korma... Bárha Lakk nem volna - Talán tovább úszna! ... A futó zökken meg így a futásban, így szakad meg a verőér verése, így: olaj kell a magas hullámra, Hökken hát a hullámverésbe, Meg ne álljon a hajó futása. így áll fel valaki agybarázdámra, Azt mondja: „Nyugodj, egészen“, Csitít keze mozdulása .. . Lakk, Te - ellenem! Nem, Jobbak a gyűrűk nekem! Tönkön gyűrűk, Mint vizen a körök Valaki merül - és szive remél, dobogja: K ibuknak, Kibukkanok új rügyek! Valaki, nem most, kerülve, tljön - újra! Apáti Miklós fordítósa ŰJ szó 1976. IV. 5.
