Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1976-02-03 / 28. szám, kedd

LÄZ (szlovák) Washington központjában ará­nyosan egy vonalban sorakoz­nak a Smith Múzeum épületei. Vasárnap reggel van. A hét végét a városban töltő washing­toniak, valamint a látogatók szeretnek benézni a múzeumija. Egy négyéves kisfiií a kíváncsi­ságtól tágra nyílt szemmel né­zi George Washington portréját. Abraham Lincoln szigorúan te­kint le a falról a múzeum kö­vér alkalmazottjára, mintha szá­mon akarná kérni tőle, vajon minden rendbein van-e most ebi­ben a városban. Ez a jóhisze­mű ötvenéves vasgyúró Ivan Shatler. Már évek óta dolgozik a képtárban. Beszédessé válik, amikor megtudja, hogy a láto­gató, akivel szóba állt, a Szov­jetunióból érkezett. — Szólítson csak egyszerűen Ivánnak. Nagyapám Ukrajnából vándorolt ki a múlt század vé­gén. Iván nagy nehezen el ökoi or emlékezetéből néhány ukrán szót, valamnit annak a falu­nak a. nevét, ahonnan nagyap­ja származott. Kér, adjam át for­ró üdvözletét a leningrádi Er- mitázs dolgozóinak. A történelmet megörökítő ké­pek mellett találkoztam Evans és Elly Johnsonnal, akik Phila­delphiából érkeztek Washing­tonba a hét végére. Másfél éve házasok. A férj munkás egy elektrotechnikai gyárban, a fe­leség titkárnő. Nagyon szeret­nek nézelődni a múzeumokban. Meg szeretnék nézni a szovjet múzeumokat is. Turistaként akarnak utazni a Szovjetunióba. Már ki is választották az útvo­nalat: Moszkva—Lenínlgrád— Novoszibirszk—Taskent. Barny St ein erre 1 is itt is­merkedtem meg. Jó' beszél oro­szul. A Columbia Egyetemen végzett, jelenleg egy New York-i kiadóban dolgozik, s ép-, pen a Nagy Szovjet Enciklo­pédiát fordítja. Lelkesen be­szél munkájáról: — Fordítom az enciklopédiá­jukat, és mondhatom, nagyon sok érdekes dolgot tudtam meg. Eddig nagyon homályos elkép­zeléseim voltak az orosz—ame­rikai kapcsolatokról a múlt században. Szinte „felfedezés­nek“ számít nekem Oroszország segítsége az északi államoknak az amerikai polgárháború ide­jén. Cikket is írok róla. • * » Chicago déli része. Festői szépségű tó partján áll USA legnagyobb múzeuma — a tu­dományos és Ipari múzeum. El­nöke a Szovjetunióban tett lá­togatásáról beszél: Az utóbbi években feltűnően megnövekedett a kamarazene híveinek tábora, ami örvende­tes jelenség, mert a zenei köz­ízlés kifinomodására vall. A kamarazene kultúréletünkben értékes feladatot tölt be, mert a legjobb értelemben befolyá­solja az ember gondolat- és érzésvilágát. Az igazi „kama- räzás“ (és Warchalék azt nyújtják) belső törvényeiből kifolyólag a maga sajátos módján kirekeszt minden tal­mi csillogást, minden nagy- hangűságot, mindenféle erő­szakos egyéni kiemelkedést, az együttmuzsikálás nemes szelleme felébreszti és fejleszti az emberben a közösségi szel­lemet, amelynek alapja: min­denki egyért és egy mindenki­ért. Warchalék ezúttal különösen kellemes műsorral kedvesked­tek hallgatóságuknak. Hang­versenyüket az angol Alan Bush op. 79-es Jelzésű Angol szvitjével nyitották meg. Bush — Ápoljuk az országaink kö­zötti tudományos és kulturális kapcsolatokat. 1961-ben ren­deztük meg múzeumunkban a szovjet orvostudomány és orvo­si műszerek kiállítását. Jó a kapcsolatunk a Szovjet Tudo­mányos Akadémiával, a Moszk­vai Politechnikai Múzeummal. A tervezett kiállítások feltétlenül hozzájárulnak országaink népei­nek kölcsönös megismeréséhez, valamint a tudomány és teeh- liiká terén isineretéik bővítésé­hez. Tavaly júliusban a világ­űrben kezet fogtak egymással a mi asztronautáink és az önök kozmonautái. Most pedig közö­sen megrendeztük az „Apollo — Szojuz a világűrben“ című ki­állítást. Számos amerikai ilyen pozi­tívan értékeli a helsinki ta­nácskozás eredményeit. A velük folytatott beszélgetésből kitűnik, mennyire nő érdeklődésük a Szovjetunió népeinek élete iránt. Eltekintve a „hideghábo­rú“ évelnek hírverésétől már az idősebb nemzedék Is egyre na­gyobb rokonszenvvel viszonyul a szovjet néphez. A fiatalok meg elvetik a szov jetellenes po­litikát, és a szovjet—amerikai kapcsolatok további javulását szorgalmazzák. Bővülnek . a két ország ifjú­ságának kapcsolatai Is. E sorok írója a szovjet és az amerikai fiatalok több találkozóján vett reszt. 1972 tői 1975 ig négy ilyen találkozóra került sor. E találkozókat a Szovjet Ifjúsági Szervezetek Tanácsa, valamint az Amerikai—Szovjet Ifjúság Fóruma rendezte meg. A talál­kozók résztvevői hangoztatták, hogy a haladás és a két or­szág ifjúsága kapcsolatainak gyors fejlesztése a Szovjetunió és az USA kapcsolatai javulásá­nak eredménye és szerves ré­sze Az USA-ban azonban távolról sem tesznek meg mindent a szovjet és az amerikai nép köl­csönös megértésének megszilár­dítása terén. Nézzük csak a saj­tó kapcsolatait. Számos washingtoni újságíró beszélgetéseinek során hangoz­tatta a két ország közötti kap­csolatok javulásának szükséges­ségét, és érdeklődve hallgatta az e folyamat érdekében fel­sorakoztatott érveket. Akadtak azonban olyan óceá­non túli kollégák is, akik igye­keztek megzavarni beszélgeté­seinket, s az ifjúsági találko­zókat szovjetellenes propagan­da vezetésére használták ki. neve talán még saját hazájá­ban sem vált különösebben is­mertté, pedig századunk kivá­ló muzsikusai közé tartozik. Részt vett a brit munkásmoz­galomban és a szocializmus ügyét kívánta szolgálni a zene nyelvén és zenei eszközökkel. A ma 76 esztendős komponista 1946-ban keletkezett Angol szvitjével új nemzeti stílus ki­alakítására törekedett érde- kes és vonzó módon. /. S. Bach h-moll szvitje a halhatatlan mester legmegra- gadóbb zenekari alkotásai kö­zé tartozik. Az egész mű csu­pa poézis, csupa szellem, in­venció és humor. A fuvolaszó­lót Vladislav Brunner szólal­tatta meg és mind technikai tudásával, mind játékkészségé­vel kitűnően eleget tett az elő­adás mesterségbeli és művészi követelményeinek. Antonio Vivaldi három hege­dűre és vonóskarra írt F-dúr koncertje ugyancsak a derű és a poézis hangulatát varázsolta E fi rk ászok tomboló „szen­vedélyei“ arra engednek követ­keztetni, hogy az óceánon túl akadnak olyanok, akik még Helsinki után is az úgynevezett „kommunista függönyről’1 írnak és beszélnek. Amikor sor került a két or­szág tudomány os-tecliwi kai és kulturális ért ékcser éjének meg vitatására, a leg csökönyösebb opponensek is kénytelenek vol­tak elismerni, hogy a szovjet nép sokkal jobban érdeklődik az amerikaik élete iránt, sok­kal jobban ismeri történelmü­ket, technikájukat, irodalmukat, képzőművészetüket, filmművé­szetüket, mint az amerikaiak a Szovjetuniót és kultúráját. Nem vitás, az óceánon túl olvassák Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Cse- liovot, de nem adják ki a maii szovjet írókat Vegyük most szemügyre a statisztikát. 1946 lói 1974-ig a Szovjetunió népeinek nyelvén az amerikai szerzők 6889 köny­vet adták ki 195 millió példány­ban. Csupán 1973-tól 1975 má­jusáig a szovjet periodikus ki­adványok kilencvenszer közöl­ték az amerikai szerzők műveit. Ezzel szemben az amerikai sajtó alig foglalkozik a szovjet irodalommal, az amerikai film­színházakba ritkán kerülnek szovjet filmek, s ha igen, akkor nagyon rövid ideig játsszák őket. Például a Vörös kányafa című filmet csak kétszer vetí­tették, s az emberek egész nap álldogáltak a pénztár előtt. • • • A reakciós újságíróknak, akik propagandájuk terjesztésére fel­használják a tömeges információ eszközeit, azonban már egyre nehezebben sikerű1 az ameri­kaiakra húzni a szovjetet lenes szemellenzőket. Erről tanúsko­dik utolsó washingtoni találko­zónk is. Mintegy két évvel ez­előtt az első szovjet ifjúsági küldöttség két tagját négy nap­ra Elliot Branberger egyszobás washingtoni lakásában látta vendégül. A házigazda a P'itts- burgi Egyetem Szociológiai Ka­rán szerzett diplomát, amikor még tartott a vietnami hábo­rú. Számos amerikai fiatalem­berhez hasonlóan őt is a be>- hívó fenyegette. Elliot azonban nem akart a dzsungelben har­colni, tisztában volt a pentago­nt kaland értelmetlenségével. Nemrég újra találkoztunk a jól ismert amerikai lakásban. Vajon megváltozott-e a házigaz­da? Sajnos, igen. Lefogyott, kék szeme szomorú. Nem csoda, hiszen Elliot már több mint egy éve munkanélküli. — Ügy-ahogy tengődünk. Elelniiszerutal vány okát kapunk a munkanélküli segély kereté­ben — mesélte Elliot. Csupán a váratlanul betop­pant vendég távozása előtt élénkült fel Branberger: — E nyáron ismét vendégül láttunk két fiatalembert. Szin­tén az önök ifjúsági küldöttsé­gének tagjai voltak. Gondol­kodtam: hogy fogadjam őket? Nincs mivel megvendégelni. Az­tán mégis meggondoltam. Hi­szen találkozásaim a szovjetek­kel valóban feledheletlenek ... Meg akarom Ismerni hazájukat, meg akarom tudni az igazsá­got •• • A. TOLKUNOV, a moszkvai Pravda amerikai tudósítója a terembe. A három hegedűszó­lói Bohdan Warchal, Juraj Sa- tury és Peter Hamar tolmá­csolta érzékeny muzikalitással. A nagy déli romantikus szín­re hangzásra, hangulatra be­állított stílusa előadásukban nagyon szépen érvényesült. Végül Edward Grieg „Hol- berg korából“ című szvitje hangzott el. Grieg öttételes szvitjét Ludwig Holbert, nor­vég vígjátékíró születésének 200-ik évfordulójára komponál­ta a Bach-Händel korszak stí­lusában. A stílusutánzás kitűnő­en sikerült, de a mű egészén mindamellett átsugárzik Grieg kedves, romantikus egyénisége. A sikerült kamaraest a poé- zis sokféle hangját, színét, ár­nyalatát szólaltatta meg, s a hallgatóság derűs mosollyal kö­vette az előadókat, két órára kikapcsolódva a hétköznapok­ból. Ez talán a legtöbb, amit Warchalék dicséretére elmond­hatunk. HAVAS MÄRTA Hazai filmművészetünkben ez az első szlovák filin, mely a közelmúlt zűrzavaros ese­ményeivel foglalkozik, azokkal a lázas napokkal, melyek pró­bára tették az emberek jelle­mét, helytállását. Az alkotók nem arra törekedtek, hogy vá­zolják a mindannyiunk által jól ismert helyzetet s feltér­képezzék a válságos idők tár­sadalmi-politikai összefüggé­seit — a filmpublicisztika esz­közeivel. Tovább mentek s a nehezebb utat választották: az embert állították érdeklődésük fókuszába, s az egyén maga­tartásán keresztül igyekeztek rávilágítani az összefüggések­re. Kétségtelen, hogy vállalko­zásuk nemcsak úttörő jellegű, hanem bátor is, annál inkább, mert csupán rövid időtávlat választ el bennünket a történ­tektől. A filmnek alig van cselek­ménye; a történet inkább a szereplők bensőjében, lelküle­tűben „játszódik le“. Ezt a bo­nyolult lelki folyamatot kellett az alkotóknak „láthatóvá“ tenniük, vagyis a film nyelvé­re költeniük. így aztán az al­kotásban a lélektani dráma elemei az epikus formával ele­gyednek. Nem volt könnyű feladat ezeket az elemeket eggyé kovácsolni; a helyes arány Martin Hollý érdeme — s a film egésze rendezői ké­pességeinek bizonyítéka. Az alkotók a film központi alakját, Sámelt, egy kisebb Bizonyára még sokan emlé­keznek a parodisztikus A riói kaland című francia filmre, vagy az ugyancsak Jean Paul Eclmondó főszereplésével ké­szült ironikus kalandtörténet- re, a Cartouche-ra, esetleg A tökéletes úriemberre. Eze­ket az alkotásokat Philipe de tíroca, a francia új hullám ismert művésze készítette. Az ő neve szerepel a Marie sze­szélyei című film alkotóinak névsorában is, így nem nehéz következtetni arra, hogy most bemutatott alkotása is köny- nyedebb hangvételű. A vígjátékot a közönség tet­széssel fogadja majd nemcsak azért, mert derűs perceket szerez, hanem mert a rende­ző eredeti ötletre építi a cse­lekményt, sajátos humorral fűszerezve azt. A történet hő­se egy fiatal lány, akit várat­nyomdaipari vállalat fiatal igazgatóját komoly dilemma elé állítják: engedjen-e a kar­rieristák és haszonlesők erő­szakosságának és nyomásának, s beleegyezzen-e az „új gaz­dasági modell“ bevezetésébe, avagy megalkuvást nem tűr­ve, következetesen védelmezze a saját álláspontját. Ebből adó­dik az alapkonfliktus. A rendező egyértelműen Sá- mel és ellenlábasa, Rauch kapcsolatának ábrázolására szorítkozott. A két férfi (Mi­chal Dočolomanský és Gustáo Valach kelti életre) egyenér­tékű partnerként vesz részt a játszmában, konfliktusuk csak­nem a film végéig rejtett ma­rad a nézők előtt. Hiszen Sá- mnl eleinte ingatag, úgy lát­szik, hogy befolyásolható egyé­niség, különösebben nem erős jellem. Rauch és a hozzá ha­sonlók tulajdonképpen azért Is szorgalmazzák, hogy Ő le­gyen az új igazgató, mert megvannak győződve, hogy Sá- mel csupán névleg lesz igaz­gató, s ők a háttérben majd gátlástalanul kiskirálykodhat- nak, kielégíthetik hatalmi vá­gyaikat. Csakhogy elszámították ma­gukat. Mert bár a zűrzavaros helyzetben a fiatal igazgató sem könnyen találja meg a cselekvésnek, a döntésnek azt a lehetőségét, mely nem mond ellent meggyőződésének, dö végül mégsem lesz hűtlen ön­magához! lanul szépségkirálynőnek vá­lasztanak. Hogy, hogynem a szépség újdonsült királynőjé­nek a fényképe csakhamar ke­zébe kerül egy amerikai play­boynak, milliomosnak is. Et­től kezdve sok-sok meglepetés éri a szeszélyes Mariét is, a francia kisváros tisztes polgá­rait is, de nemegyszer meg- hökken a tántoríthatatlan férj- jelölt is... Az alapötlet a rendező szá­mára lehetővé tette, hogy for­dulatos, pergő ritmusú vígjá­tékot kreáljon. Az alkotó szi­porkázó humora, kifogyhatat­lan ötletgazdagsága nem hagy­ja a nézők figyelmét IankadnL Szemmel láthatóan szívesen vett részt ebben a bolondos játékban Philipe Noiret és Martha Keller, a két fősze­replő is. ym­Orszayszerte nagy érdeklődés kísérte a Dolgozók Filmfesztivál­ja során bemutatott filmeket. Az egyik figyelemre méltó alkotás SzergeJ Geraszimov Lányok — anyák című müve volt. A képen a szovjet film egyik kockája látható. „MEG AKAROM ISMERNI HAZÁJUKAT“ A SZOVJET—AMERIKAI KULTURÁLIS KAPCSOLATOK KÉT OLDALA ' KÉT ÓRA KIKAPCSOLÓDÁS A Szlovák Kamarazenekar hangversenye jelenet a Láz című szovák filmből', a felvételen a két főszereplő, Michal Dočolomanský (balra] és Gustáv Valach (jobbra-. (francia) ÚJ FILMEK MARIE SZESZÉLYEI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom