Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-07 / 49. szám, Vasarnapi Új Szó
b aljában így: „Egy kicsit ásktilönben a fék nejn műWilliam Carlos Williams: ;; nyílt, íi pecek háromszor lu néhányszor nekirugasz- tta, néha megpihenve, vé- ikedett a csónak, és a víz- yére rakta az evezőülést, szivárogni a víz. Jallu tar- a hideg, sietni próbált. Végül az öregnek sikerült csónak szélén, az evezős- íik lába beleakadt az eve- lel a csónak fenekére buallu félájultan feküdt ab gy lebukott, és szétrepedt ívillán rekedt, lába pedig §n. Ekkor végigborzongotl irzés: sietni kell, véletlen és meglátja. Fél térdre t visszahanyatlott. Aztán rág szára. Sikerült a mába emelnie, és feltápász- i. A csónak addigra már el jallu, estében, eltaszí- íél belekapaszkodott a laté az evezőket, belerakta íz egyiket, aztán a mási- remegett, de az evezők kezdtek. A csónak orra iá irányába fordult, fallu Senki sem látta, hogyan pedig megszokott munka ának megfeszített mozdu- urátus ütembe, amelyhez íozzáidomultak. Egy kissé Ínyelv felfogta, a csónak miután valamelyest meg- lebocsáthatta hálóját, és benne. Szinte jókedve tárán jó, hogy ettől felmele- keze feje, vagy felenge- legdermedt arcának zslb- sle kellemes közérzet ve- öregember hangulatába; íi, hogy a rongyos kalap a kabát gallérja füléig iák célja, illetve céltalantán kitárult a szigettelen lakja kezdett ide-oda ka- •és nem volt ugyan erős, ■a kényszerítette, hogy ol- az iránytól. Az egyik eve- vonnia, mint a másikat, itmusából. Időként hagyta, 3vő evező ott himbálózzék a bal evezőt ragadta meg 'e ez alig segített. A csó- egkívánt irányba fordult, inak maga egyre inkább már eltelt vagy egy óra, jutott, jallunak keményen lbeszél ellen, mégis sike- i és haladnia. Most mind ián engedelmeskedett, és lesen húzhatlak. csökkent. Már a második még egyre a nyílt vizen • szinte megfehéredett, de ütötte meg őket; lába feje jéggé dermedt, de eszébe ;atnia kellene lábujját; az kolózott, eső és köd szelete köpeny, noha vállban sedett, egy kevéssé még ikült, ugyanúgy elsötétült, nyílt víz, a távoli erdők ai homállyá olvadtak ösz- nyt csak karjaiban érezte, kon a szél ellen fordítot- or a hullámzás végre le- 1 tudta, hova keveredett, eljut valahová. Csak meg- ellankadt kezei megadták zél a-.szoros túlsó partja oldalában a víz is meg- »zellőfuvallatok is jártak nak átsodródott rajta, át az este. jallu csak akkor a hullámzás ismét meg- Valamilyen erő, mely tu- t, egybegyűjtötte makacs iékát, és Jallu lassan, na- iett. Ez olyannak tetszett, oldalt fordulása az álom ébrenlét az álomból apró- . Nem bírt teljesen feltá- azért sem, mert nem en- ivezőket, de azok valaine- bán, hogy «gy pillanatra jy pillanatra, mert mielőtt sznyira magasabb szintről thatott volna egyetlen is- 'ik evező combjába döfött, az evezőspadra. Ugyanak- evezős: most a hullámok tollának, és ők hajtották ilu az evezők végét még tta, sőt mellével is rájuk '-egy nagyobb hullám jött, íegingott. tak Jallura. Lánya déltájt !t, kiderítette, hogy s mint munkából. Szomszédjával, i nekivágtak. Előbb a színlelitek, aztán sokáig kézéi Irányába meg a szél- s vissza. Megtalálták Jal- ig pislogott benne az élet m beteg, sem egészséges, y árva szót sem szólt. Egy eletek csekélyke foszlánya egy szép nap megnézze nenceoszlopot. Csakhogy ;ott a szegen, és odakünt a föld. Betegeim között azelőtt nem találkoztam Olsonék- kal, csak a nevüket ismertem. Kérem, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. a lágiyom nagyon beteg. Amikor megérkeztem, az anyával találkoztam először, egy magas, ijedt tekintetű asszonnyal. Nagyon rendesnek látszott; mentegetőzött, és félénken megkérdezte, én vagyok-e az orvos, aztán betessékelt. Bocsásson meg, doktor úr, hogy a konyhában .... de itt jobb neki, itt meleg van. Néha nagyon nyirkosak a falak. A gyerek nyakig bebugyolálva ült az apja ölében, a konyhaasztal mellett. A fér fi megpróbált felállni, de intettem, ne zavartassa magát. Letettem a-kabátot, és hozzáfogtam az előkészületekhez. Láttam, hogy nagyon idegesek, bizalmatlanul méregetnek. Mint gyakran ilyen esetekben. Olsonék. sem beszéltek sokat, csak éppen annyit mondtak el, amennyit szükségesnek tartottak Rajtam volt hát a sor. elvégre én kapom tőlük ii három dollárt. A gyerek kifejezéstelen arccal bámult rám, mégis úgy éreztem, majd felfal hideg, merev tekintetével. Ült csendben, magábafor- dulva. Mint valamilyen rendkívüli erővel vonzó kicsiny tárgy, olyan volt. He az arca lángolt, tüdeje gyorsan dolgozott. Magas a láza, állapítottam meg. Csodálatosan szép, dús szőke haja volt. Ilyen gyermekarcok láthatók a hirdető táblákon vagy a vasárnapi lapok fotói között. Harmadik napja lázas, kezdte az apu, nem tudjuk, mitől. A feleségem mindenfélét adott neki, tudja, ahogy azt ilyenkor szokták, de semmi sem használ. Meg aztán sokféle betegség jár erre. Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha a doktor úr meg vizsgálja, és megmondja nekünk, mi a baj. Mint általában az orvosok, a szokásos módon, kérdéssel kezdtem. Volt már to rokgyulladása? Nem, nem, válaszolták szinte egyszerre, és azt mondja, hogy a torka most sem fáj. Fáj a torkod? — fordult az asszony a gyerekhez. A kislány nem válaszolt, arca változatlan maradt; és nem vette le rólam a szemét. Maga már lálta a torkát? Meg akartam nézni, de nem ludtam. mondta az asz szony. Történetesen a gyerek éppen abba az iskolába járt,, ahol az utóbbi hónapokban számos diftériás megbetegedéssel találkoztunk. Gondoltunk erre mind a hárman, de egyelőre még egvi künk som beszélt róla. Na, akkor lássuk először a torkot, mondtam. Moso lyogva — ahogy csak tudtam. közeledtem a kislányhoz és megkérdeztem, hogy hívják. Na, Mathilda, nyisd ki a szádat, hogy megnézhessük a torkodat. Nem mozdult. Na, szépen, nyisd ki a szádat, biztattam. Csak belepillantok a torkodba. Nézd, tártam szét a két karom, nincs nálam semmi. Csak nyisd ki, hogv belepillanthassak. Látod, milyen |0 ember a bácsi, szólalt meg az asz- szony. Milyen kedves hozzád. Na, tedd szépen, amit mond. Nem akar bántani téged. Erre feldühödtem, a fogamat csikorgattam. Ha azt hallom, hogy „bántani“, a legszívesebben kifutnék a világból. Nyugalmat erőszakoltam magamra, és halk szavakkal, lassan Ismét közeledni kezdtem. Amint közelebb vittem a széket, a gyerek hirtelen, mint a macska, a szemem felé kapott. Szerencsére, csak a szemüveget érte el, amely a konyha padlójára repült. Még ió hogv épen maradt. A két szülő szinte teljesen kiborult; nagy zavarban voltak, mentegetőztek. Rossz lány vagy, mondta az anyja, és a karjánál fogva rázta a gyereket. Nézd, mit csináltál! Ez a jő ember... •Az isten szerelmére, tört ki belőlem, ne nevezzen engem előtte jó embernek. Én azért vagyok itt, hogy megvizsgáljam. Lehet hogy dlf- tériája van, amibe bele is halhat. De mindez nem érdekli a gyereket. Figyelj rám, szóltam a kislányhoz, megnézzük a torkodat. Elég idős vagy ahhoz, hogy megértsed, amit mondok. Nos kinyitod magad, vagy nvis- suk ki mi? Nem mozdult. Még az arca sem rezzent. A légzése azonban egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Ekkor kezdődött el az igazi küzdelem. Meg kellett tennem, az ő érdekében. De előbb közöltem a szülőkkel, hogy minden tőlük függ. Fölvilágosítottam őket a veszélyről, és mondtam, csak akkor kezdek hozzá, ha vállalják a felelősséget Ha nem csinálod, amit a doktor mond, be kell menned a kórházba, figyelmez- telte szigorúan az anyja. Nocsak? Nevetnem kellett. A történtek ellenére, megszerettem ezt a vad porontyot. a szülei azonban szánalmasak voltak. Amíg ők a hosszan tartő küzdelemben egyre nyomorultabbá váltak, összetörtek, kimerültek, addig a gyermek őrült ellenállásával, szenvedélyes erőfeszítésével, irántam érzett gyűlöletével csodálatos magaslatokig nőtt. Az apa megtett minden tőle telhetőt, de az a tény, hogy a gyermek, aki miatt szégyenkeznie kellett, az övé, meg a félelme, hogy árthatok a gyermekének néhányszor eltávolította őt a kislánytól. Elengedte, éppen a kritikus pillanatokban, amikor már majdnem sikerült a dolog. Már azt hittem, megölöm. De félt attól is. hogy a gyerek va lóban diftériás, és bíztatott, csináljam tovább. Biztatott, bár úgy tűnt, hogy megjátsz- sza magát. Az asszony letel járkált mögöttünk, kézé vei csapkodva, fájdalmas bajsejtelmek között. Vegye a térdére, egészen előre, és fogja meg mind a két csuklóját, mondtam az apának. De abban a pillanatban, amikor megfogta, a gyerek ordítani kezdett. Nem. bán tani akarnak. Engedd e) a kezemet! Engedd el. ha mondom! Visított, rémesen, szinte eszelősen. Nem! Nem! Megöltök engem! Doktor, gondolja, hogy ki bírja? — kérdezte az asz szony. Menj ki innen, mordult rá a férje. Azt akarod, hogy meghaljon diftériában? No rajta! Tartsa őt erő sen, mondtam. Bal kezemmel megfogtam a gyerek fejét, és megpró háltam a fogai közé nyom ni a szájpecket. Nem hagy ta magát, kétségbeesetten harcolt, összeszorított fogak kai. De most már dühös lettem rá. Hiába csillapítottam magamat. Elvégre egy tor kot már csak meg tudok vizsgálni, és megteszem most is, a legjobb tudásom szerint. Amikor sikerült vég re behelyezni a nyelvkanalat, egészen a leghátsó fo gához, a kislány kinyitotta a száját, de nem láthattam semmit, mert hirtelen újból összezárta, és a fogaival szilánkokra tépte a vékony falemezt, még mielőtt ki kaphattam volna Nem szégyelled magad, kiáltott rá az anyja. Nem szégyelled magad, így visel kedni a doktor előtt? Adjon valamilyen sima nyelű kanalat, mondtam az asszonynak. Ezzel kell meg csinálnunk. A gyerek szája vérzett, a nyelve hasadt föl. Üvöltött, vadul, eszelősen. Persze, abbahagyhattam vol na az egészet, és visszatérek egy két óra múlva. Nem kétséges, ez lett volna hu mánusabb. De nem sokkal azelőtt láttam meghalni két gyereket, akik hasonló betegségben szenvedtek. Meg haltak, mert elhanyagolták őket. Ha törik, ha szakad, meg kell állapítanom a diagnózist, most vagy soha; és újra nekifogtam. Csakhogy az egészben volt valami nagyon rossz: nemcsak az igazi cél vezetett, hanem a szenvedély is, amelyet a gyerek ellenállása váltott ki. Élveztem a helyzetet, élveztem, hogy támadhatok rá. Szinte égett az arcom. Ezt az átkozott kis köly- köt meg kell védeni a saját ostobaságától. Tőle vi szont másokat. Ez társadalmi szükségszerűség. És mindez így igaz. Csakhogy valójában a vak szenvedély, a megszégyenített felnőtt éi’zései meg a fizikai cse lekvés utáni vágy az igazi irányítók, mozgató erők. Vé gigcsináljuk. Az utolsó támadás követ kezett, leszorítottam a gye rek nyakát, és megfogtam az állkapcsát. A nehéz ezüstkanalat a szájába erőszakoltam, és addig toltam lefelé, amíg köhögni, fulla dozni nem kezdett. Hát igen: mind a két mandulája gennyes volt. A kislány vitézül harcolt, hogy ne tárhassam fel, ne tudjam meg a baját. Három napig titkolta szülei előtt, hazudott, hogy ne következzen be az, ami végül is bekövetkezett. Most volt csak igazán elemében. Azelőtt védekezett, most már támadott is. Megpróbált szabadulni apja öléből, hogy rám vesse magát, miközben a vereség könnyei elhomályosították a szemét. BODNÁR GYULA fordítás» Spanner Edit: ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA
