Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-07 / 49. szám, Vasarnapi Új Szó
BARANGOLÁS A SZOVJETUNIÓBAN Üzbegisztánt, ezt a Tiensan hegység és a Szir- Parja folyam által övezett közép-ázsiai szovjet köztársaságot a tankönyvek szerint 60 százalékban sivatag, 20 százalékban pedig magas hegyek bo rítják. Területének mindössze 20 százaléka termékeny oázis, amely bőséges megélhetést biztosít a lakosságnak. Metropolisában, a mintegy 1 millió 7C0 ezer lakost számláló Taskentben — a Szovjetunió egyik legrégibb és sorrendben az ország negyedik legnagyobb városában — 103 különböző nemzetiség él. Erre a tényre egyébként már a repülőtéren kifüggesztett menetrendből következtethetünk, amelyből azt is megtudjuk, hogy Taskent a kb. 350 szovjet városon kívül Burmával, Afganisztánnal, Indiával, sőt számos európai országgal is közvetlen légiforgalmat bonyolít le. A kétezer éves, valamikor sánccal elkerített régi városrész jellegzetes agyaglakóházaival ma turisztikai látványosság. Az épületek ablakai az iszlám előírásai szerint — az asszonyokat védve az idegen, avatatlan tekintetek elől — nem nézhettek az utcára. Mindenkinek legfeljebb négy törvényes felesége lehetett, és ehhez alkalmazkodtak a férfiak és a nők egymástól elkülönített lakosztályai is. Taskentet 1865-ben csatolták a cári Oroszországhoz. Az orenburgi vasútvonal kiépítésének és népes proletariátusának volt köszönhető, hogy a város az évek során egyre inkább Közép-Ázsia forradalmi központjának számított. A pétervári munkásoknak, parasztoknak és a katonaságnak a leningrádi Téli Palota elleni támadását a távoli Taskent bolsevikjei jeladásnak tekintették a politikai hatalom megragadásához. A kozákok és a junkerek azonban — a pétervári felkelés sikere ellenére — körülkerítették a taskenti szovjetet és foglyul ejtették a forradalmi bizottság tagjait. Ennek az erőszaknak azonban nem maradtak el a következményei. Az üzemek szirénái mintegy háromezer munkást szólítottak fegyverbe, akik 3 napig tartó heves harc után ismét magukhoz ragadták a hatalmat. Alig négy hónap elteltével pedig — 1918 márciusában — kikiáltották Taskentben a Turkesztán Autonóm Szovjet Köztársaságot és megalakították a népbiztosok tanácsát. A fehérgárdisták, a nacionalisták és a régi kizsákmányoló rend hívei azonban még mindig nem adták fel a harcot. Külföldi segítséggel ellen- forradalmi frontot létesítve, elvesztett hatalmuk visszaszerzéséért egész Közép-Ázsiában háborút indítottak. Taskentet is megtámadták és a szovjet hatalom képviselőinek és katonaságának nagy részét lemészárolták. Ezeknek a harcoknak az emlékét hirdeti a 14 népbiztos hatalmas szoborcsoportja és az Üzbegisztán szabadságáért elesett hősök sírja felett emelt obeliszk. A szocializmus békés építését csuk 1920 februárjától, tulajdonképpen a szovjet Turkesztánnak segítségére siető M. V. Frunzénak, a közép ázsiai Vörös Hadsereg parancsnokának a beavatkozása tette lehetővé. Ebben az időben született meg Közép-Ázsia első egyetemének — a taskentinek — a létesítésére irányuló döntés is. Amikor Lenin ezt a határozatot aláírta, Üzbegisztán lakosságának mindössze 2 százaléka volt írástudó. Taskent 232 000 lakosa közül pedig alig néhány ezren dolgoztak a kisebb iparüzemekben. Ma Taskent 20-nál is több főiskoláján 100 000 diák folytatja tanulmányait. A város kb. *400 gyárában pedig a lakosság egyharmada a világ 70 országa számára termel iparcikkeket. Az Üzbég Tudományos Akadémia, a csillagvizsűrökláng a Lenin téren gáió, a régi orieniális kéziratokat és több millió kötetet felölelő könyvtár, vagy akár az Üzbég Népművészeti Múzeum — mindmegannyi látványosság. Aki nem járt Buharában, az Taskentben is megtekintheti a Buharában készült híres perzsaszőnyegeket, az arany- és ezüstszállal kivarrott kézimunkákat, a régi kerámiát és a többi pompás népművészeti alkotást. Az utóbbi tíz esztendő során olyan fejlődésen ment keresztül ez a város, amilyenre — a Szovjetunión kívül — sehol a világon nem volt és nincs példa. Ez a szovjet köztársaságok összetartásának, egymás iránti szolidaritásának az eredménye. A szovjet nép 1966. április 26 án, azon a tragikus napon is tanújelét adta megható együttérzésének, segíteni akarásának, amelynek reggelén a város egyharmada néhány percen belül romokban hevert. Egész lakónegyedek, utcák, háztömbök estek a borzalmas földrengés áldozatául. — Nyolcvanezer család maradt otthon nélkül. A földrengés a Július Fuőík üzbegisztáni tartózkodásának emlékére létesített múzeumot is elpusztította. De a Gusta Fuöíkovával — nemzeti hősünk özvegyével — történt megállapodás alapján, a hazánktól kapott emléktárgyak és fényképek segítségével rövidesen ismét felújítják ezt a taskenliek által különös becsben tartott és kedvelt kulturális központot. Nem véletlen és a szimbólumnál is több, hogy Taskent egyik utcáját Moszkvainak, a másikat Kijevinek, a harmadikat Leningrádinak hívják és hogy a nemzetek barátságáról is utcát neveztek el. A középületek és lakóházak ugyanis a Szovjetunió valamennyi köztársasága dolgozóinak a segítségével épültek, tehát azok nemzeti építőművészetének jellegzetességeit is magukon viselik. Ezért találkozunk itt oly gyakran az ukrán, az örmény, a grúz, vagy akár a balti államok stílusában épült házakkal. A műépítészek és a két kezük munkáját önként felajánlott dolgozók a taskenliek tragédiáját a sajátjuknak tekintve, tömé gesen érkeztek ide, hogy a szörnyű elemi csapás nyomait mielőbb eltávolítsák és tető alá juttassák a város hajlék nélkül maradt lakosait. A köztársaságok építőanyaggal, gépekkel, gyógyszerekkel is bőségesen ellátták a várost, az otthon nélkül maradt gyermekeket pedig orosz, belorusz, litván, grúz és más szovjet családok vették ideiglenesen gondozásukba. A barátság erejével magyarázható tehát a csoda, hogy Taskent alig néhány év leforgása alatt újra felépült, és hogy a korszerű gyárakkal, üzemekkel, iskolákkal, könyvtárakkal, színházakkal, mozikkal, áruházakkal, szállodákkal beépített terület két és félszer terjedelmesebb a régi városnál. A város központja azonban indokoltan az üzbég építésmérnökök büszkesége. Nincs is talán, aki közömbösen haladna el a Lenin Múzeum, a Legfelsőbb Tanács és a nemzeti minisztériumok pompás székhelyei előtt, aki meg ne tekintené a Mohamed próféta aranymondásait őrző Keleti Intézetet, az árnyékos parkokkal övezett korszerű épületeket és a mutatós szökőkutakat, amelyekről a hagyományos üzbég motívumok sem hiányozhatnak. Nem fenyegeti újabb veszély ezeket a szovjet nép emberfeletti igyekezetét és áldozatkészségét tükröző, sokemeletes remekműveket? önkéntelenül is ez a gondolat vetődik fel a szemlélőben. Vezetőnk azonban megnyugtat. A műépítészek ezzel a lehetőséggel is számoltak. A földrengések által gyakran sújtott országokban szerzett tapasz A központi hivatalok székhelye talataik alapján az új épületek az 1966. évinél lényegesen erősebb földlökéseknek is biztonságosan ellenállnak. A közép -ázsiai köztársaságokhoz hasonlóan a Taskent környéki szovhozokban is eredményesen folyik a juhtenyésztés. A sivatagi legelőkön — amerre a szem ellát — pásztoraik kíséretében mindenütt birkanyájakkal találkozunk. Mégpedig nem akármilyenekkel. Hiszen köztudomású, hogy erről a vidékről származik az egész világon keresett, kitűnő minőségű karakül, melynek prémjét az ismert perzsaszőrmeként értékesítik. Csodálkozva állapítottam meg, s erről a taskenti múzeumban is meggyőződhettem, hogy ma már a fekete karakül juhokon kívül a színesek sem mennek ritkaságszámba. Ezt természetesen nem a szőrme festésével, hanem az állatok keresztezésével, illetve nemesítésével érik el. Gondos ápolásuknak és az öröklődésnek köszönhető, hogy a bárányok ma már rózsaszínű, drapp, barna, acélkék és a szürke szín valamennyi árnyalatában jönnek a világra. Míg azelőtt a születendő állatok rendkívül finom és ezért drága bundájának mielőbbi elnyerése az anyaállat életébe került, ma a fejlődés jóvoltából erre nincs szükség. Az anyaállatokon előidézett mesterséges elvetéléssel kicsinyeik 150 helyett már 135 nap múlva tehát két héttel hamarabb születnek meg. Selymes, göndör szőrméjük — a szakavatott kidolgozást követően — a nemzetközi árveréseken a legkeresettebb árucikkek közé tartozik. De a külföldi piacokon a mezőgazdasági növényeknek is nagy a keletje. Az egykori sztyeppéken ma tudományos alapon folyik a rizs, a gyapot, a juta, a gabona, a zöldség — és a gyümölcsfélék termesztése. Ennek köszönhető, hogy az ültetvényeken a kolhozok és a szovhozok dolgozói hektáronként 40—50 mázsa gyapotot is termelnek. Ebben természetesen az öntöző-csatornahálózat kiépítésének is nagy szerepe van, mert bebizonyosodott az itteni közmondás igaza, amely szerint: ahol nincs víz, ott élet sincs. Ma az üzbég folyók évente mintegy 20 milliárd köbméter vízzel kb. 2 millió hektárnyi termőföld öntözését biztosítják a legkorszerűbb technika és technológia érvényesítésével. Ottjártunkkor éppen virágzott a gyapot, de olyan táblákat is találtunk, amelyeknek cserjéin már felpattantak a magházak. Nem tudtam ellenállni a belőlük kikandikáló, fehér vattacsomóra emlékeztető, 6—7 grammos termés csábításának. Az egyiket lecsíptem, hogy féltve őrzött emlékeim gyűjteményét gyarapítsam vele. KARDOS MÁRTA íwmm 371 íi Hl táJ^ÉbíJLiH ai^s a kiálll A Sajtó háza a Lenin Múzeummal
