Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó
— Kire lőttél? — kiáltom. Így felel: í — Bagolyra: Eláll a szívverésem. — Elejtetted? Feleli: »'■: , — Elhibáztam. Leülök egy kőre, s egyszerre min- ént megértek. — Szerjozsa 1 — kiáltom. — Na?! — Hívd Ancsart! Látom, Szerjozsa megragadja a kűrit, de megtorpan. Lépést tesz felém: yilván elszégyelli magát, még egyel ip és elgondolkodik. — Nosza — kiáltom —, fújjad! Megint a kürthöz nyúl. — Gyorsabban — kiáltom —, gyor- abban!... Szájához emeli a kürtöt. — Ugyan már, ugyan ... És fújni kezdi. Ülök a kövön, hallgatom barátom ürtölését, és iszonyú ostobasággal )glalkozom: elnézem, ahogyan egy arjú kerget egy héját, 3 arra gondo- )k, miért nem üti nyakon a héja, hl* zen csak oda kellene vágnia egyszer, yen gondolatok közepette akármed- ig el lehet üldögélni a kövön. De yomban belém döbben a kérdés az mberről: miért van szüksége csalás- i? A halál a vég, minden ilyen egy- zerűen ér véget, és miért kell akkor mindenkinek kürtölni? Lám, meghalt kutya, som miféle vadászatról szó sm lehet, ő maga lőtte le a kutyát, s tudja: én ember vagyok, nem hol- ti senki-semmi, nem kérem számon Jle, egyetlen szemrehányó szót sem zólok... Kit csap be? — Nézd — mutatom —, menj véig azon az ösvényen, eljutsz Cigano- óba, ott majd iszunk egyet, menj da, és fújjad, egyre csak fújjad, én aeg az erdőben fogok járkálni, és allgatózom, nem vakkant-e fel va- ahol Ancsar a kürtszóra. — Hát fogd a kürtöt — feleli —, s fújjad magad. — Nem — válaszolom —, én sem zeretek fújni, olyan csengés marad 51e a fülemben, hogy semmit sem állok, itt podig a legkisebb neszre 3 fülelni kell. Megszeppen erre, és tétován kérdi: — Es te magad hová mégy? Arrafelé mutatok, ahol Ancsar fék-zik. „No — gondolom —, most már incs mit tennie, mindjárt bevallja.“ De nem; ezt mondja: — Nőm tanácsolom, hogy arrafelé nenj, ott fa sincs, bokorra csak nem köthette fel magát. — jól van — felelem —, akkor marra megyek. Te pedig, kérlek, ne elejtsd el: egyre csak fújjad. Amikor azt mondtam, hogy a másik rányba indulok, nagyon megörült, és újni kezdte; még vagy három versz át kellett így kürtölnie. „Hiába — szólok utána —, az életlen, u kezdet kezdetén sok csoda ikadt, de a halálban, a legvégén nem örténik csoda: Ancsar nem válaszol, üzért az igazi vadász nyíltan az cm- ier szemébe néz, s azt mondja: gyünk egyet, pajtás, mindennek vé- ?e.“ Igaz is, kit csap be? Ovemben mindig van egy kis fej- ize, bármely eshetőségre; levágtam fele egy elszáradt fácska végét, ásóélét faragtam és gödröt ástam a pu iá földben. Befektettem Ancsart a »ödörbe, hantot szórtam fölébe, gye >et vágtam, k-örülraktam. A tűzpusztí- otta helyen észrevettem egy ördög ’ormájú, megperzselt fatönköt; a fél- íomályban asszonyaink nagyon félnek öle, mindnyájan mumusnak nevezik. Hlát odamentem a tűzpusztí lolt a hely- 'e, elcipeltem ezt a mumust, és sír- imléket állítottam Ancsarnak. Állok, gyönyörködöm az ördögben, Szerjozsa pedig egyre csak trombitál. „Kit csapsz be, Szerjozsa?44 Eső szemerkélt, hideg, apró szemű. A nagy fákról súlyos cseppek hullanak a kicsikre a kicsikről a bokrokra, a bokrokról a fűbe, és a fűből a nedves földre. Az egész erdőben suttogás kószál, mintha ezt mondaná: íuss, fuss, fuss... Az anyaföld azonban csendesen magába fogad minden könnyet, s issza, egyre csak issza... Ogy rémlett, mintha a világon minden út egy végpontban találkoznék, 6s a legvégén ott áll az erdei ördög a kutya sírján, és valahogy tisztelettel néz rém. — Ide hallgass, ördög! — mondom. — Ide hallgass... És sírbeszé- det tartottam, de hogy mit mondtam — ez titok. Aztán nyugalom fogta el szívemet, s átmentem Ciganovóba. — Hagyd abba a kürtölést, Szerjozsa — mondom —, mindennek vége, mindent tudok. Kit akarsz becsapni? Elsápadt, i ... ^ Ittunk, Cíg^novóban szálltunk meg ^szakára. Ezt a vadászt önök valamennyien ismerik, mindegyikünk emlékezetében 61 egy Ilyen Szerjozsa. Fordított** «BULfiRT GYÖRGY Bakos Ferenc Kelenföldön szállt vonatra. Nem ült le az első szabad hely» re, s miután a keskeny folyosón jó néhány fülkényit ment, az egyikbe benézve úgy érezte: azóta, hogy felszállt, akaratlanul is keresett valakit, akit most megtalált. A nyitott ajtajú, egyébként öres fülkében kétségkívül a vonat legtitokzatosabb utasa ült. Arca akár egy fiatal lányé, aki heteket töltött valamelyik kórházban, mígnem a mai borús reggelen, az ápolónők túlzott udvariaskodásától körülvéve kijött, vagy mint egy vénkisasz- szonyé, aki ruhatárának válogatott darabjaiban, nyakán a már évek óta tizenegyet mutató óralánccal, sorsdöntő látogatásra indul. A nő kinézett rá, mikor megtorpant az ajtóban: közönyös,. de korántsem jellegtelen volt ez a feléje forduló tekintet. Találkozott már vele! Biztos volt benne, hogy egyszer már ugyanezzel a mozdulattal fordult felé a fehér szalmaka: lapos fej, hunyorító szemmel, és szinte várta, hogy lassan lecsukódjanak a hosszú szempil- lak, mielőtt "elfordul — éppúgy, mint akkor. Nekidőlt az ablaknak. Vállá- val átvette a vonat rázkódását, s miután képtelen volt rájönni, hol látta'a nőt, arra gondolt, hogy talán, újra kezdődik az a régi: ügy. Azokkal az egyszer már . átélt pillanatokkal. Még most is élesen emlékezett az elsőre: a tanár őrá nézve magyarázott a táblánál; a táblát két párhuzamos fény- csík szelte át, s mielőtt eltört volna a kréta, erős bizonyosság kerítette hatalmába, hogy a következő pillanatban ketté fog törni a kréta, és előre látta a lehulló darab felvillanását, mint valamivel később, a valóságban, a fénycsík ugyanazon pontján. Aztán meg a csonttollú-ügy. Hetedikes volt, és óránként öt forintért egy osztálytársát korrepetálta nyelvtanból. Kint laktak a város szélén, és mikor ment hozzájuk, a kertben meglátta a csonttollú madarat. Később aztán lapult a tornácon, nézte Hájast, amint a kútkáva fölött kidugja a légpuska csövét; sokáig célzott, a csonttollú meg se moccant, és ő visszafojtott lélegzettel várta, hogy felpattanjon Hájas, kirúgja a kertajtót, és oduügessen a hóban vérző madárhoz. Sajnálta a csonttollút, de képtelen volt megakadályozni a lövést: bénította a tudat, hogy egyszer már megtörtéit vele ez az egész, és akkor is csak dermedten várta a végét. Horgászott is Hájassal. Hosz- szú, göcsörtös botokra selyem- zsinórt kötöttek, és borosüveg dűgójából csináltak hozzá buktatót. Egy ezüst dózni bán nagy, rozsdás horgokat találtak. Szántáson mentek át: bokáig belesüppedtek a sárba, és a szeny- nyes folyó mindig kisodorta a buktatókat. De ez már tavasszal volt — afcon a tavaszon, amikor először látott színes álmot: virágzó almafát, az ágak közt mozdulatlan. kék szárnyú csonttollút. Aztán jött a többi színes álom, a napköziből ismert vagy Isnevétieh lányokkal. És ö igazi férfi volt: hosszan nézett a lányok szemébe, határozott mozdulattal felgyűrte szoknyájukat, vagy lassan benyúlt a pulóverük alá. Volt egy lány, akivel az erdő mélyén birkózott az avarban, de reggelre elfelejtette az arcát. Akkoriban hallott egyszer a rádióból valami előadást, olyan emberekről, akik — mondjuk —- idegen városba utaznak, ahol még sohasem jártak, és egyszer csak meglátnak valamit, egy épületet vagy utcasarkot, és a fejüket mernék rátenni, hogy valamikor már megfordultak ott. Mennek szépen az utcán, és egyik pillanatról a másikra úgy érzik, hogy mentek már ugyanolt, pedig ha valaki öt perce mondja ezt nekik, kiröhögik. Az előadó elmebetegségekről beszélt. Noki utána hetekig az járt a fejében, talán mégis tévedtek az orvosok, vagy csak nem akarták megmondani, hogy nem múlt ol nyomtalanul az agyhártyagyulladása. Figyelte magát, mindenféle próbát csinált. De az még csak fokozta gyanakvását, hogy változatlanul jó jegyeket kapott az iskolában, ő is dobálta a radírt a pad alá, de rossz helyen ült, és a tanárnő bugyiját nem sikerült meglátnia. Ennek persze már semmi köze nem volt az agy- hártyagyulladásos próbákhoz. A tablóbálon aztán felkérte Kiss- nét a tanárok asztalától. Az első hosszúnadrág volt rajta; szorosan tangózott — kettőt ballal, egyet jobbal —, a tanárnő nevetett, majd elvörösödött, és azt mondta: „Oóóó, Vadasi! Maga ilyen nagyosan láncol?“ Jóval később olvasott még valahol a kétszer átélt pillanatairól, de most nem emlékezett már, hogy a skizofréniát említette-e a Cilik. Igaz, régóta elkerülték azok a pillanatok. A legutolsóra éppúgy emlékezett, mint a többire: felesége kiszállt a piros Sport Fiatból; kesztyűs kezével tartotta az ajtót; már arcán volt a vissza- integefésre szánt mosoly, de akkor meglátta őt, hogy a buszmegállóból, néhány méterről nézi az egészet, és ráfagyott a mosoly az asszony arcára, és egy időre teljesen elfeledkezett a nyitott kocsiajtóról. Utána még jó néhányszor látta autóból kiszállni a feleségét. pirosból is, másmilyen színűből is, néha várt rá, de volt, hogy véletlenül akadtak össze — egyszer se érezte azonban, hogy látta már őt ugyanúgy kiszállni abban a rohadék másik életben :.. Fejét megbillentve hátranézett. Már tudta, hogy válóperének bírónője ül ott. A nő időközben foncsorozott szem üveget! tett fel, és aktákban böngészett, időnként egy-egy hosz- szú, sehová-som-néző pillantásra felütve fejét, mint négy éve, a tárgyaláson. Most brióst majszolt, s míg többszöri eredménytelen kísérletet tett, hogy morzsázás nélkül egyen, és végül, sorsának megadva magát, telemorzsázta fekete alját, megint olyan volt, mint egy gyerek vagy magatehetetlen öreg. A tárgyalás előtt úgy gondolta, hogy kettőjük dolga semmiképp sem tartozik a bíróságra. „Most már én is válni akarok, tessék, megvan a különélésünk. menjenek a csudába az intimpísta kérdéseikkel!“ — ezt tervezte mondani, sokáig válogatva a szavak között, nehogy tiszteletlenség miatt megintsék, azzal is húzva az időt. Aztán bejött a bírónő, felrakta foncsorozott szemüvegét — attól kezdve tudta, hogy minden, ami eddig csak kettejükre tartozott, most mór erre a harmadikra is tartozik, kivédhetetlenül az egész, a legnagyobb disznósáeokat is beleértve. Aztán jöttek a Korszakok. Rögtön elsőre a slágerkorszak. Ment haza a bíróságról, és a tárgyalásra visszagondolva, egy slágert dúdolt magában: Engem nem lehet elfelejteni, pá-pá-pá-pá-pá .. Napok múlva már lépten-nyomon felszedett mindenféle bájnótát, a leghülyébbeket is — és nem volt többé menekvés: az a másik állat szünet nélkül óbégatott, vagy éppenesak dudorászott a fejébe. Utána a bridzskorszak, teniszkorszak, cígarettáskorszak. Kék Daru, Corvina — a jó üreg Corvina, a vasárnap reggelek egyre langyosodó kávéhozl A te- ntszkorszak nevetségesen ostoba véget ért. Az ember egész héten hajt, kijavítja ’ az összes dolgozatot, hogy a hét végére ne maradjon semmi, és kimehessen a Davis Kupára; szombat délben aztán rohan a pályaudvarról a szigetre, hogy ott legyen a kezdésnél, és hogy kifogjon egy hülye nőt szomszédnak, aki a fülébe sikongat, valahányszor bemegy valaki röptézni a hazai csapatból, és a végén már, minden megnyert gém után, végigtaporol az em bér lábán .. Arra gondolt, liogy vissza megy egyszer abba a kisvárosba, gyerekkora városába, hogy megnézze a csonttollúa- kát. Ugyan, jártak-e már újra ott? Nem, az lehetetlen, akkora hideg azóta sem volt. Levelezni fog Sárközivel! Feltehetően még mindig a gimnáziumban tanít, oda írhat neki, és megkérheti, hogy figyelje a csonttollú madarakat. Leutazik majd, kivesz egy szobát a Lehelben, és másnap végigkószálja a várost, Jó lesz majd menni a kertek alatt! A nagy csendben csikorogni fog a lába alatt a hó, és mindenhova elmegy, ahol csonttollúra találhat. Tudta, még csak nem is reménykedhet abban, hogy utá na viszontlátja n madarat álmában, és hogy újból kezdődnek azok a színes álmok -f mégis, a hirtelen megdőlő vonat falához szorulva érezte: szüksége van rá, hogy egyszer télen elmenjen oda. Az a régi tél talán ha húszévenként ismétlődő hideget hozott. A fagyos csikorgással egyszer csak megjelentek a csonttollú madarak is: kisebb csoportokban vagy magányosan Ölték a zörgő akácokon, bakaszivar-fákon. Az öregek emlékeztek: sok-sok éve, nagy hidegben egyszer már jártak ott Az alsó iskolában hamar elterjedt a hír, hogy csúzlival nem lehet lekapni a csonttollút, légpuskával is csak akkor, ha szemen lövi az ember. Roskoványi István illu**tráelúla
