Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó

Vúsco Goncalves volt portugál miniszterelnök és utódja, Azevedo, a jelenlegi kormányfő. És középütt a bal ás a jobboldal között egyensúlyozó Costa Gomes köztársasági elnök Portugáliai riport — I. ■ hiszem, Indokoltan viszoly- II/ I gunk azoktól a külföldről kel- *■1 tezett riportoktól, amelyekben a szerző Ádámnál és Évánál, az uta­zás esetleges viszontagságainál kezdi beszámolóját, nehogy valami is kárba- vesszen. Ezúttal — portugáliai jegyze­teim során — mégis mellőznöm kell a Jogos averziókat, mert a mai Portugá­liára egy kicsit az is jellemző, ahogy az ember eljut oda. Kezdem tehát a zürichi nemzetközi repülőtérrel, ahon­nan felszállt a TÁP, a portugál légi- társaság lisszaboni gépe. A 'Lisszabonba induló utasoknak most’ • is a%; első, úgynevezett „biztonsági ka-, pun“ út kellett elhagyniuk a tranzitot, de már nincs részük abban a viszoly- gástkeltő motozásban, amellyel a ta­vasszal még meggyőződtek az őrök, nincs-e valakinél fegyver, vagy robba­nószer. A táskák, a csomagok most egy kis futószalagou haladtak el az elektronikus letapogató berendezések mellett, amelyeknek mutatóit és gya­núsan sivító gépjeiét éber fUlek figyel­ték. A csomag gazdája egy másik „kapun“ jutott át: az oda beépített műszerek ugyancsak diszkréten „álla­pították meg , hogy az áthaladó utas veszélytelen, — fegyvertelen, — hogy „oda nem való“ tárgv nem kerülhet fel a gépre. Nem ís került, — sőt nemsokára az derült ki: hiányzik is valami. A gép elindult a kifutópálya felé, elhaladt az ott strázsáló páncélkocsi mellett, már éppen „felpörgött“, amikor hirtelen le­álltak a motorok. Messziről egy tá­nyérsapkás férfi közeledett, kezében eléggé megviselt lakkbőrönddel. Ezt a táskát e/edetileg lisszaboni rendelte­téssel adták fel, de nem jelentkezett a gazdája, amikor a felszállás előtt kinek-kinek rá kellett mutatnia a saját csomagjaira. Ki tudja — mi lehet a táskában? AZ ablakon kibámuló u*as idegzetét aztán a tűzoltóautó borzolta fel, amely habágyújának csövét mozgatva gördült a gép felé. A másik oldalról mentő- kocsi közeledett. Az őrség sárga Volks­wagenéből fülhallgatóval, rádióadóval felszerelt egyenruhás férfik szálltak ki —, kerestek valamit. Közben lázasan folyt az üzenetcsere a sürgés-forgás fő okáról — a bőröndről. Mert a gép utasai közül senki sem vállalta, senki sem tudott róla. Valaki erre . gépre akarta feljuttatni —, de maga nem szállt fel rá? Talán merénylet?... Vagy címcsere történt és akkor az egyik utas hiába vár majd a csomag­jára Lisszabonban? Pontosan két óra telt el így kínos vára­kozás, üzenetváltások között, változást csak az jelentett, hogy hol tűzoltó­autó, hol a mentő, hol a rendőrségi kocsi húzódott hátrább vagy közelebb. — Mert nem árt az^óvatosságl Lissza- X.mban izzóra hevültek a politikai szenvedélyek, ki lehet biztos abb t, hogy nem éppen ezen a gépen utaz­nak a leendő merénylők, a leendő ter­rorakciók résztvevői, — vagy nem ép­pen ez a gép került fel valamelyik «ólpontlistára? A Boeing óriásgép végül mégiscsak elindul, de utasaiban ott vibrál a hir­telen támadt feszültség még Genfoen Is, amikor húsz percre kiszállnak az acélsátorszerű épületek mellett. A nyomás csak Franciaország és Spa­nyolország felett enged valamit Az í^t sima, a stewardessek bájosak. A személyzet minden energiáját össze­szedi, hogy meggyőzze utasait: Eu­rópa egyik legmegbízhatóbb légitársa­ságának vendége, ahol a bár nagyon vonzó, vámmentes vásárlási lehetősé­gek csábítóak, a konyha pedig minden Igényt kielégít. Tehát valódi „békebeli légkör“ tapasztalható, mintha nem is lenne nagyobb gond a világon, mint megmagyarázni az öregedő svéd hölgy- nek: a portugál konyak jobban élvez­hető jég nélkül, mint jéggel. A légkör Lisszabon kapujában, a repülőtéren ugyancsak felhőtlen. A ha­tárőr félpercnyi meditáció után, kér­dezés nélkül átenged, s az oltási iga­zolásoktól tetová’t nemzetközi ellenőrző igazolványomat hiába tartom a kezem­ben, senki sem kíváncsi rá. A vámőr csak nemzetiségem után érdeklődik: bőröndöm tartalma, táskám egyáltalán nem érdekli. Mértem az időt: attól kezdve,^ hogy leszálltam a gépről, öt perccel később már a taximegállóban vártam. A gépkocsivezető is azt tette, mint a világ minden taxisofőrje, ha idegen kerül a „karmai közé“ — ka­nyarogva, cikcakkban közeledett ve­lem a szálloda felé, az utat számomra összekötötte egy kisebb városnézéssel —, önmaga számára pedig egy kikere- kítettebb taxitarifával. Egészen a város centrumáig nyugodt volt a légkör. Az egyik szűk utcában azonban — a VII. Edward park közelében — hirte­len megállunk. Gyalogmenet zárja el az utat, zászlók alatt vonul a sokaság. Sze­rény sokaság, lisszaboni mércével mérve szinte jelentéktelen, de a pár ezer ember elég nagy hangerővel skandálja követe­léseit. A zászlók rózsaszínűek és tégla­pirosak, a kézzel festett transzparen­sek pedig mindenféle külföldi beavat­kozás abbahagyását követelik. A Por­tugál Szocialista Párt és a Demokra­tikus Néppárt — kormánypárt mind­kettő — tüntetői vonulnak közös zász­lók alatt, és jelszavaikban egyformán támadják az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót. A menet szélén haladnak a rende­zők, a szervezők: nem sok dolguk akad. Nyakkendős tüntetés ez, mintha csak néhány népesebb hivatal tisztvi­selői lépdelnének nagyon disztingvál- tan és igen komolyan, fegyelmezet­ten. Szinte sajnálják is, hogy fejük felett „lengetik“ követeléseiket, ame­lyek kísértetiesen megegyeznek a PSZP és a PPD jelszavaival. Később aztán belekeveredtek a nyílt szélső­jobboldal és a szélsőbaloldal aktivis­tái is: a karhatalom könnygázgráná­tokkal oszlatta szét a mindinkább fel- hevült sokadalmat. De most még az útkereszteződésnél állunk, a rendezőknek csak arra van gondjuk, hogy a villamosok, a gép­kocsik, az autóbuszok bele ne hajtsa­nak a tömegbe. A gépkocsivezetők rendkívül türelmesek, nincs tülkölés, káromkodás. A taxisofőr indulatából is csak annyira futja, hogy a foga kö­zött mormogjon néhány megjegyzést azokra, akik politizálnak ahelyett, hogy dolgoznának, és hagynák az em­bert élni, dolgozni, keresni. — A politika elzavarja a külföldie­ket, az idegeneket — magyarázza a pilóta. — Akinek pénze van, nyugal­mat akar, nem felfordulást, nálunk pedig lépten-nyomon azzal találkozik. De azért ne higgyen a látszatnak. Nyu­galom van itt. Ha akar, még bikavia­dalt is nézhet, éppen úgy, mint bármi­kor máskor. Csakugyan nyugalom van. Portugá­liában ma mindenki erre esküszik, ezt bizonygatja. De a további gondolato­kat is mindenki másként szövi. Van, aki csupán vihar előtti csendnek te­kinti a mostani „csendesebb idősza­kot“, van, aki a heves politikai csa­tározások záróakkordjait „hallja ki“ belőle. És nincsenek kevesen azok sem, akik arra számítanak: néhány hónapig még ilyesfajta, szélsőségektől mentes lesz a politikai hanghordozás, hogy aztán újra felforrósodjék a leve­gő, és ismét a régi hévvel izzanak fel a politikai szenvedélyek. A taxi nem jut el a szállodáig, egy sarokkal idébb szállók ki a kocsiból. A falon két plakátot látok: a szöveg­nélküli képek döbbenetes tömörséggel fogalmazzák meg a portugál fejlődés lehetőségeit. Az egyik a világhíres „szegfűs kislány“: még tavaly április 25-e után lepte el a falakat. A mun­kás, paraszt és katona kezétől meg­támasztott karabély csövébe vörös szegfűt tűz a sárgablúzos kislány. A másik plakáton ugyanez a kislány — lövésre készen, tartja a szegfűs ro­hamkarabélyt. KATONÁK ÉS CIVILEK A POLITIKA SODRÁSÁBAN — Mi ez a zaj? — Valószínűleg lőnek. Vagy talán petárdákat robbantanak. — Ezen az estén harmadszor kérdeztem meg lisz- szaboni barátomat, és a válasz szóról szóra így hangzott minden esetben. Jaime egy cseppet sem nyugtalanko­dott a hirtelen támadt fegyverropo­gás miatt, az ilyesfajta harcizaj hoz­zátartozik' a legnyugalmasabb minden­napi élethez Portugáliában. — Sokan Idegeskednek emiatt. Azt mondják: különösen kiéleződött a fe­szültség, pedig azt hiszem, erősen tú­loznak. Inkább arról van szó: tovább tart a kötélhúzás, mert sem a balol­dal, sem pedig a jobboldal nem tu­dott egyértelműen felülkerekedni. Most persze a jobboldalnak kedvez a sodrás, de a baloldal a jelenlegi hely­zetben is megtalálja a cselekvés le­hetőségét. Elsősorban persze a PKP- ra és az Intersindicalra gondolok. Jaime szakszervezeti aktivista, véle­ménye tükrözi a portugál szakszerve­zetekben tapasztalható közhangulatot, s azt az idegenkedést, amellyel Lisz- szabonban a helyzet felesleges dra- matizálásával kapcsolatos külföldi sajtóhangokat fogadják. Mert tény: a portugál politikai arénában nem rit­kák a drámai fordulatok, a jelenlegi helyzetben azonban inkább az erő­gyűjtésnek lehetünk tanúi, semmint elhatározó jelentőségű, a jövőt egyér­telműen meghatározó fordulatoknak. Az erőgyűjtés, az erőátcsoportosítás azonban természetszerűleg nem titok­ban történik — annál is inkább, mert a hirtelen önbizalmat érző poli­tikai csoportok nagysebesen az utcá­ra küldik tömegeiket. A kivonuló kar­hatalom aztán gyakran könnygázgrá­nátokkal oszlatja szét a tömeget. A szociáldemokrata perspektívához igazodni kezdő hatalom a „fegyelem“ varázsszavával próbálja a politizálás­tól, a közélettől eltanácsolni a kato­nákat. Pedig a portugál politikát nagy­részt még ma is a „katonák csinál­ják\ — De nem a laktanyákban, hanem a hivatalokban, amelyeket elfoglaltak a kapitányok, a törzstisztek és a tá­bornokok — hangzik egyre gyakrab­ban Lisszabonban, s a forradalom, a baloldali fordulat mellett következete­sen kitartó csapattisztek, tiszthelyet­tesek hozzáfogtak az MFA-n kívüli forradalmi szervezetek létrehozásához. Így jött létre a SUV, a „Katonák Összefogva Győznek“ nevű szervezet is. — Á Portugál Kommunista Párt is támogatja a fegyveres erők haladó mozgalmát, de a hadsereget már nem azonosítja az MFA-val — mondja a párt központi bizottsága külügyi osz­tályának egyik vezetője, amikor a párt és az MFA jelenlegi kapcsolatá­ról beszélgetünk. — Közismert az a polarizációs folyamat, amely az MFA vezető testületeiben, főleg a legutób­bi tancosi tanácskozás után végbe­ment. A baloldali nézeteikről, érzel­meikről ismert katonák egy része je­lentéktelen beosztásokba kényszerült, az átszervezések, áthelyezések rend­szerint az ő pozícióikat csorbították. Tavaly április után hirtelen reflek­torfénybe került néhány katonai veze­tő, képeik az újságok címlapjáról, plakátokról mosolyogtak az emberek­re. Goncalves-, Cautinho- és Carvalho- plakettek készültek — süteményestá- nyér-méretű kisplasztikáik még ma is várják a vevőt a trafikokban és az ajándékboltokban. Azóta a katonák „árfolyama“ megváltozott. Otelo Car­valho tábornok — nemrég még . a „triumvirátus“ egyik befolyásos tagja — pozíciója és népszerűsége szerte­foszlott. A jobboldal és a legszélsőbb baloldal térfelén végrehajtott látvá­nyos pálfordulá&ai után szinte súlyta­lanná vált. Goncalves — majd féltu­catnyi ideiglenes kormány miniszter- elnöke — progresszív, forradalmi érté­kű reformtörvényei után — tartalékba került. Miközben a megfáradt dandár- tábornok testőrei között jógázik az es- torili tengerparton, neve még gyakran felhangzik a PKP és az Intersindical által mozgósított tömegek tüntetésein: „VASCO VISSZATÉR“. A műszaki csa­patok egykori parancsnokát szépén „búcsúztatta“ a PKP központi lapja, az „Avante!“ is — érzékeltetve, hogy ezt a kipróbált forradalmárt továbbra is a nemzet, a portugál jövő tartaléká­nak tekinti. Lisszabonban manapság gyakran felvetik: mi lesz azzal a politikával és mi lesz azokkal az intézkedések­kel, amelyek éppen Vasco Goncalves miniszterelnökségéhez kapcsolódtak? Megvalósítják-e a szocialista fejlődés megalapozását szolgáló — törvénye­ket, amelyeket a Goncalves kormá­nyok dolgoztak ki? Mások megfordít­ják a kérdést: van e ma Portugáliában olyan erő, léteznek e olyan pártok és tömörülések, amelyek vállalkozhatnak > a Goncalves rendeletek hatálytalanítá­sára? Mer-e vállalkozni manapság va­laki arra, hogy nyíltan megtagadja a portugál forradalom másfél esztende jét? A pluralista demokrácia jelszavá­val szervezkedő centrum és a jobbol­dal rendelkezik-e olyan politikai ku­rázsival, hogy saját tömegei hangula­tát figyelmen kívül hagyva, nyíltan elinduljon — hátrafelé? És ez utóbbi1 kérdésekre Lisszabonban manapság' nagyon sokan egyértelműen nemmel- válaszolnak. KRAJCZÁR IMRE Lisszabon, 1975. október Pillanatkép a lisszaboni L. könnyűtüzérségi ezredről. A légvédelmi tüzérek min­dig kiálltak a forradalom ügye mellett. ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom