Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó

Vúsco Goncalves volt portugál miniszterelnök és utódja, Azevedo, a jelenlegi kormányfő. És középütt a bal ás a jobboldal között egyensúlyozó Costa Gomes köztársasági elnök

Portugáliai riport — I.

■ hiszem, Indokoltan viszoly- II/ I gunk azoktól a külföldről kel- *■1 tezett riportoktól, amelyekben a szerző Ádámnál és Évánál, az utazás esetleges viszontagságainál kezdi beszámolóját, nehogy valami is kárba- vesszen. Ezúttal — portugáliai jegyzeteim során — mégis mellőznöm kell a Jogos averziókat, mert a mai Portugáliára egy kicsit az is jellemző, ahogy az ember eljut oda. Kezdem tehát a zürichi nemzetközi repülőtérrel, ahonnan felszállt a TÁP, a portugál légi- társaság lisszaboni gépe.

A 'Lisszabonba induló utasoknak most’ • is a%; első, úgynevezett „biztonsági ka-, pun“ út kellett elhagyniuk a tranzitot, de már nincs részük abban a viszoly- gástkeltő motozásban, amellyel a tavasszal még meggyőződtek az őrök, nincs-e valakinél fegyver, vagy robbanószer. A táskák, a csomagok most egy kis futószalagou haladtak el az elektronikus letapogató berendezések mellett, amelyeknek mutatóit és gyanúsan sivító gépjeiét éber fUlek figyelték. A csomag gazdája egy másik „kapun“ jutott át: az oda beépített műszerek ugyancsak diszkréten „állapították meg , hogy az áthaladó utas veszélytelen, — fegyvertelen, — hogy „oda nem való“ tárgv nem kerülhet fel a gépre.

Nem ís került, — sőt nemsokára az derült ki: hiányzik is valami. A gép elindult a kifutópálya felé, elhaladt az ott strázsáló páncélkocsi mellett, már éppen „felpörgött“, amikor hirtelen leálltak a motorok. Messziről egy tányérsapkás férfi közeledett, kezében eléggé megviselt lakkbőrönddel. Ezt a táskát e/edetileg lisszaboni rendeltetéssel adták fel, de nem jelentkezett a gazdája, amikor a felszállás előtt kinek-kinek rá kellett mutatnia a saját csomagjaira. Ki tudja — mi lehet a táskában?

AZ ablakon kibámuló u*as idegzetét aztán a tűzoltóautó borzolta fel, amely habágyújának csövét mozgatva gördült a gép felé. A másik oldalról mentő- kocsi közeledett. Az őrség sárga Volkswagenéből fülhallgatóval, rádióadóval felszerelt egyenruhás férfik szálltak ki —, kerestek valamit. Közben lázasan folyt az üzenetcsere a sürgés-forgás fő okáról — a bőröndről. Mert a gép utasai közül senki sem vállalta, senki sem tudott róla. Valaki erre . gépre akarta feljuttatni —, de maga nem szállt fel rá? Talán merénylet?... Vagy címcsere történt és akkor az egyik utas hiába vár majd a csomagjára Lisszabonban?

Pontosan két óra telt el így kínos várakozás, üzenetváltások között, változást csak az jelentett, hogy hol tűzoltóautó, hol a mentő, hol a rendőrségi kocsi húzódott hátrább vagy közelebb.

— Mert nem árt az^óvatosságl Lissza- X.mban izzóra hevültek a politikai szenvedélyek, ki lehet biztos abb t, hogy nem éppen ezen a gépen utaznak a leendő merénylők, a leendő terrorakciók résztvevői, — vagy nem éppen ez a gép került fel valamelyik «ólpontlistára?

A Boeing óriásgép végül mégiscsak elindul, de utasaiban ott vibrál a hirtelen támadt feszültség még Genfoen Is, amikor húsz percre kiszállnak az acélsátorszerű épületek mellett. A nyomás csak Franciaország és Spanyolország felett enged valamit Az í^t sima, a stewardessek bájosak. A személyzet minden energiáját összeszedi, hogy meggyőzze utasait: Európa egyik legmegbízhatóbb légitársaságának vendége, ahol a bár nagyon vonzó, vámmentes vásárlási lehetőségek csábítóak, a konyha pedig minden Igényt kielégít. Tehát valódi „békebeli légkör“ tapasztalható, mintha nem is lenne nagyobb gond a világon, mint megmagyarázni az öregedő svéd hölgy- nek: a portugál konyak jobban élvezhető jég nélkül, mint jéggel.

A légkör Lisszabon kapujában, a repülőtéren ugyancsak felhőtlen. A határőr félpercnyi meditáció után, kérdezés nélkül átenged, s az oltási igazolásoktól tetová’t nemzetközi ellenőrző igazolványomat hiába tartom a kezemben, senki sem kíváncsi rá. A vámőr csak nemzetiségem után érdeklődik: bőröndöm tartalma, táskám egyáltalán nem érdekli. Mértem az időt: attól kezdve,^ hogy leszálltam a gépről, öt perccel később már a taximegállóban vártam. A gépkocsivezető is azt tette, mint a világ minden taxisofőrje, ha idegen kerül a „karmai közé“ — kanyarogva, cikcakkban közeledett velem a szálloda felé, az utat számomra összekötötte egy kisebb városnézéssel —, önmaga számára pedig egy kikere- kítettebb taxitarifával.

Egészen a város centrumáig nyugodt volt a légkör.

Az egyik szűk utcában azonban — a VII. Edward park közelében — hirtelen megállunk. Gyalogmenet zárja el az utat, zászlók alatt vonul a sokaság. Szerény sokaság, lisszaboni mércével mérve szinte jelentéktelen, de a pár ezer ember elég nagy hangerővel skandálja követeléseit. A zászlók rózsaszínűek és téglapirosak, a kézzel festett transzparensek pedig mindenféle külföldi beavatkozás abbahagyását követelik. A Portugál Szocialista Párt és a Demokratikus Néppárt — kormánypárt mindkettő — tüntetői vonulnak közös zászlók alatt, és jelszavaikban egyformán támadják az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót.

A menet szélén haladnak a rendezők, a szervezők: nem sok dolguk akad. Nyakkendős tüntetés ez, mintha csak néhány népesebb hivatal tisztviselői lépdelnének nagyon disztingvál- tan és igen komolyan, fegyelmezetten. Szinte sajnálják is, hogy fejük felett „lengetik“ követeléseiket, amelyek kísértetiesen megegyeznek a PSZP és a PPD jelszavaival. Később aztán belekeveredtek a nyílt szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal aktivistái is: a karhatalom könnygázgránátokkal oszlatta szét a mindinkább fel- hevült sokadalmat.

De most még az útkereszteződésnél állunk, a rendezőknek csak arra van gondjuk, hogy a villamosok, a gépkocsik, az autóbuszok bele ne hajtsanak a tömegbe. A gépkocsivezetők rendkívül türelmesek, nincs tülkölés, káromkodás. A taxisofőr indulatából is csak annyira futja, hogy a foga között mormogjon néhány megjegyzést azokra, akik politizálnak ahelyett, hogy dolgoznának, és hagynák az embert élni, dolgozni, keresni.

— A politika elzavarja a külföldieket, az idegeneket — magyarázza a pilóta. — Akinek pénze van, nyugalmat akar, nem felfordulást, nálunk pedig lépten-nyomon azzal találkozik. De azért ne higgyen a látszatnak. Nyugalom van itt. Ha akar, még bikaviadalt is nézhet, éppen úgy, mint bármikor máskor.

Csakugyan nyugalom van. Portugáliában ma mindenki erre esküszik, ezt bizonygatja. De a további gondolatokat is mindenki másként szövi. Van, aki csupán vihar előtti csendnek tekinti a mostani „csendesebb időszakot“, van, aki a heves politikai csatározások záróakkordjait „hallja ki“ belőle. És nincsenek kevesen azok sem, akik arra számítanak: néhány hónapig még ilyesfajta, szélsőségektől mentes lesz a politikai hanghordozás, hogy aztán újra felforrósodjék a levegő, és ismét a régi hévvel izzanak fel a politikai szenvedélyek.

A taxi nem jut el a szállodáig, egy sarokkal idébb szállók ki a kocsiból. A falon két plakátot látok: a szövegnélküli képek döbbenetes tömörséggel fogalmazzák meg a portugál fejlődés lehetőségeit. Az egyik a világhíres „szegfűs kislány“: még tavaly április 25-e után lepte el a falakat. A munkás, paraszt és katona kezétől megtámasztott karabély csövébe vörös szegfűt tűz a sárgablúzos kislány. A másik plakáton ugyanez a kislány — lövésre készen, tartja a szegfűs rohamkarabélyt.

KATONÁK ÉS CIVILEK A POLITIKA SODRÁSÁBAN

— Mi ez a zaj?

— Valószínűleg lőnek. Vagy talán petárdákat robbantanak. — Ezen az estén harmadszor kérdeztem meg lisz- szaboni barátomat, és a válasz szóról szóra így hangzott minden esetben. Jaime egy cseppet sem nyugtalankodott a hirtelen támadt fegyverropogás miatt, az ilyesfajta harcizaj hozzátartozik' a legnyugalmasabb mindennapi élethez Portugáliában.

— Sokan Idegeskednek emiatt. Azt mondják: különösen kiéleződött a feszültség, pedig azt hiszem, erősen túloznak. Inkább arról van szó: tovább tart a kötélhúzás, mert sem a baloldal, sem pedig a jobboldal nem tudott egyértelműen felülkerekedni. Most persze a jobboldalnak kedvez a sodrás, de a baloldal a jelenlegi helyzetben is megtalálja a cselekvés lehetőségét. Elsősorban persze a PKP- ra és az Intersindicalra gondolok.

Jaime szakszervezeti aktivista, véleménye tükrözi a portugál szakszervezetekben tapasztalható közhangulatot, s azt az idegenkedést, amellyel Lisz- szabonban a helyzet felesleges dra- matizálásával kapcsolatos külföldi sajtóhangokat fogadják. Mert tény: a portugál politikai arénában nem ritkák a drámai fordulatok, a jelenlegi helyzetben azonban inkább az erőgyűjtésnek lehetünk tanúi, semmint elhatározó jelentőségű, a jövőt egyértelműen meghatározó fordulatoknak.

Az erőgyűjtés, az erőátcsoportosítás azonban természetszerűleg nem titokban történik — annál is inkább, mert a hirtelen önbizalmat érző politikai csoportok nagysebesen az utcára küldik tömegeiket. A kivonuló karhatalom aztán gyakran könnygázgránátokkal oszlatja szét a tömeget.

A szociáldemokrata perspektívához igazodni kezdő hatalom a „fegyelem“ varázsszavával próbálja a politizálástól, a közélettől eltanácsolni a katonákat. Pedig a portugál politikát nagyrészt még ma is a „katonák csinálják\

— De nem a laktanyákban, hanem a hivatalokban, amelyeket elfoglaltak a kapitányok, a törzstisztek és a tábornokok — hangzik egyre gyakrabban Lisszabonban, s a forradalom, a baloldali fordulat mellett következetesen kitartó csapattisztek, tiszthelyettesek hozzáfogtak az MFA-n kívüli forradalmi szervezetek létrehozásához. Így jött létre a SUV, a „Katonák Összefogva Győznek“ nevű szervezet is.

— Á Portugál Kommunista Párt is támogatja a fegyveres erők haladó mozgalmát, de a hadsereget már nem azonosítja az MFA-val — mondja a párt központi bizottsága külügyi osztályának egyik vezetője, amikor a párt és az MFA jelenlegi kapcsolatáról beszélgetünk. — Közismert az a polarizációs folyamat, amely az MFA vezető testületeiben, főleg a legutóbbi tancosi tanácskozás után végbement. A baloldali nézeteikről, érzelmeikről ismert katonák egy része jelentéktelen beosztásokba kényszerült, az átszervezések, áthelyezések rendszerint az ő pozícióikat csorbították.

Tavaly április után hirtelen reflektorfénybe került néhány katonai vezető, képeik az újságok címlapjáról, plakátokról mosolyogtak az emberekre. Goncalves-, Cautinho- és Carvalho- plakettek készültek — süteményestá- nyér-méretű kisplasztikáik még ma is várják a vevőt a trafikokban és az ajándékboltokban. Azóta a katonák „árfolyama“ megváltozott. Otelo Carvalho tábornok — nemrég még . a „triumvirátus“ egyik befolyásos tagja

— pozíciója és népszerűsége szertefoszlott. A jobboldal és a legszélsőbb baloldal térfelén végrehajtott látványos pálfordulá&ai után szinte súlytalanná vált. Goncalves — majd féltucatnyi ideiglenes kormány miniszter- elnöke — progresszív, forradalmi értékű reformtörvényei után — tartalékba került. Miközben a megfáradt dandár- tábornok testőrei között jógázik az es- torili tengerparton, neve még gyakran felhangzik a PKP és az Intersindical által mozgósított tömegek tüntetésein: „VASCO VISSZATÉR“. A műszaki csapatok egykori parancsnokát szépén „búcsúztatta“ a PKP központi lapja, az „Avante!“ is — érzékeltetve, hogy ezt a kipróbált forradalmárt továbbra is a nemzet, a portugál jövő tartalékának tekinti.

Lisszabonban manapság gyakran felvetik: mi lesz azzal a politikával és mi lesz azokkal az intézkedésekkel, amelyek éppen Vasco Goncalves miniszterelnökségéhez kapcsolódtak? Megvalósítják-e a szocialista fejlődés megalapozását szolgáló — törvényeket, amelyeket a Goncalves kormányok dolgoztak ki? Mások megfordítják a kérdést: van e ma Portugáliában olyan erő, léteznek e olyan pártok és tömörülések, amelyek vállalkozhatnak > a Goncalves rendeletek hatálytalanítására? Mer-e vállalkozni manapság valaki arra, hogy nyíltan megtagadja a portugál forradalom másfél esztende jét? A pluralista demokrácia jelszavával szervezkedő centrum és a jobboldal rendelkezik-e olyan politikai kurázsival, hogy saját tömegei hangulatát figyelmen kívül hagyva, nyíltan elinduljon — hátrafelé? És ez utóbbi1 kérdésekre Lisszabonban manapság' nagyon sokan egyértelműen nemmel- válaszolnak.

KRAJCZÁR IMRE Lisszabon, 1975. október

Pillanatkép a lisszaboni L. könnyűtüzérségi ezredről. A légvédelmi tüzérek mindig kiálltak a forradalom ügye mellett. ,