Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-26 / 43. szám, Vasarnapi Új Szó
A. Nyikolgjevszkaja; A fiatal angol próza és a burzsoá kritika A fiatal írók, akikről szó lesz, körülbelül egy időben indultak — a hatvanas évek közepén. „Akit érdekel az irodalmi kísérletezés, annak okvetlenül el kell olvasnia az Európa — eső után-1. Kiemelkedő alkotás.“ Így reklámozza a Financial Times Allan Burns könyvét. „Aki azt hiszi, hogy a regény halott, az mielőbb olvassa el ezt a könyvet — remekmű.“ Ezt már B. S. Johnson, Halászható című regényéről írja az Iiish Times recenzense. A Books and Bookmen című irodalmi folyóirat kritikusa pedig megjegyezte, hogy Éva Figes „Lefegy- verzően meggyőző ábrázolását adja a haldokló asszony lelkivilágának“. Mivel vonta magára elsősorban a kritikusok figyelmét a három említett prózaíró? A kérdésre a legteljesebb választ alighanem John Caul- der, a neves kritikus és kiadó adja meg: „Sámuel Beckett pesszimizmusa — írta Caulder —, a dekadenciához való ragaszkodása az utánzások tömkelegét szülte, és kifejező eszközeinek gazdaságossága ... rendkívül nagy hatást gyakorolt az írók új nemzedékére.“ Különös dolog! Egyrészt — csupa panegirikus, másrészt viszont — higgyük el, hogy ők csupán epigo- nok? Beckettet nemhiába tartják a mai,, modernizmus egyik atyjának. Módszereinek továbbélése — a legjobb bizonyíték védelmezői kezében arra, hogy a fiatal irodalmárok nemcsak a szóval, a gondolattal való gyakorlott bánásmódot tanulták meg tőle, hanem — és ez a fő —, az életet is tanítómesterük szeméve! nézik. Közel állnak hozzájuk Beckett esztétikai és filozófiai nézetei. \ Ezt állítja a burzsoá kritika. De nézzük csak, valóban így áll-e a helyzet. Vegyük például Éva Figes Téli utazás című regényét. Formai szempontból természetesen kétségtelen a rokonság. A regény így kezdődik: „Naml bll mán sss sss tk. íme ezt álmodtam. A közelben — egyetlen egy lélek sincs.“ És Janus, a regény hőse is apatikus, melankolikus ember — többnyire ilyen gondolatai vannak: „Térj vissza a semmibe. a feketeségbe álmok nélkül. Üsd el valahogy az időt, töprengj valíimin. Nyár... Csakhogy én fázom. Hó. A háttérben — pusztaság. Nem bírok aludni. A test elaggik, meg nem újul semmi. És az óra ketyeg tovább.“ Mindez szerfölött hasonlít Beckettre, az ő sajátos „belső monológjaira“. Ám voltak Figes első regényének olyan részletei is, amelyek arról tanúskodtak, hogy a fiatal írónő látja a valóságot, és megpróbálja értelemmel felruházni. Ugyanaz a Janus például nem csupán reflexióiról ad számot, hanem egészséges, időszerű dolgokat is mond. Sajnos, ezt a kritika sem vette észre. A könyv mindenekelőtt azokért a motívumokért kapta a Guardian Fiction fríze díját, amelyek Beckett rokonává „emelték“. Az efféle motívumok folytatásában és továbbfejlesztésében látta a kritika új művei sikerének zálogát. És mit tett Éva Figes? Úgy látszik teljesen „bedőlt“ ezeknek a tanácsoknak. És a Napok című új regénye? Megvallom, többször letettem, majd újra a kezembe vettem ezt a könyvet, elolvasva egy-egy bekezdését, fejezetét. Nem azért, mert magával ragadó, hanem azért, mert a folytonosan Ismétlődő cselekmény mono- tonságában, üres frázisai között elvész a lényeg. A történetet egy harmincéves nő mondja el, akit bezárnak egy kórházi szoba fehérre mázolt négy fala közé. Senki ' — sem orvosai, sem hozzátartozói, sem ő — nem tádja, milyen betegségien szenved. Csunán a betegséget kiváltó okot ismerik, ami — a férje megváltozása. „Órák hosszat bámultam ki az ablakon a kihalt utcára — emlékezik a hősnő. — A szomszéd házakba egymás után tértek haza a férjek, eisurranva a kiskertek rácskerítései mellett. Semmit sem tehet az ember. Akár két vízcsepp, úgy hasonlít egyik nap a másikra — bevásárlás, takarítás, készülődés, a gyermek ... Ml többet várhat az ember?“ Voltaképpen egyáltalán semmi különbség a hősnő otthoni és a kórház-' bán folyó élete között. Ugyanaz az unalmas, lélekölő állapot: azelőtt „órák hosszat bámultam ki az ablakon a kihalt utcára“, most pedig „óraszám fekszik az ágyban, bámulja a karszéket, és várja, hogy bejöjjenek hozzá ...“ Olvasod a könyvet és hirtelen észbe kaj>sz: kiről is van szó tulajdonképpen? (...) Ha igen oda figyel az ember, nehezen bár, de meg tudja különböztetni, ki az anya, ki a leány, azt viszont, hogy mi történik, végképp nem lehet megérteni: a hősnőt látogatta-e meg a lánya, vagy arra emlékezik-e, leánykorában ő hogyan látogatta meg beteg anyját. Ebben az értelemben Éva Figes következetes. A végén sem derül ki semmi. A regény befejezése is talányos: négy fehér fal, csend, ,éjsza- ka. „Csendben-csendesen feküdj, hogy be ne álljon az agónia.“ Mindez oly ismert Beckett regényeiből, annyira emlékeztet azokra az „igazságokra“, amelyekkel Beckett figurái élnekl És talán nem az ismert beckettl világformulát — „a pusztaság felé repülő pusztaság“ — tovább fejlesztve bontakozik-e ki Figes regényének szerkezete és hősnőjének életszemlélete? A hősnőnek nincs múltja (csupán néhány öröm- telen visszaemlékezés), nincs jelene (egy kórházba száműzték) és nincs jövője, mert betegségéből — nem derül ki egyébként, milyen betegségről van szó — nem gyógyítják ki. Az angol kritiKának igaza van. Persze saját akarata ellenére, könyörtelenül. Figes utolsó regényében lépésről lépésre Beckett nyomdokain halad. Márpedig az efféle követés, jobban mondva az efféle hagyomány követése duplán bizonyítja, hogy e tradíciók nemcsakhogy kevéssé termékenyek, hanem egyenesen holtak — zsákutcába vezetik Figest. Sámuel Beckett neve jut nyomban az ember eszébe akkor is, amikor B. S. Johnson első könyvét, a Halászhajó című regényt olvassa. Miről szól ez a regény? A hős egy halászhajón utizik a Bering-tengeren. ö természetesen „idegen“ a hajón, véletlenül került a fedélzetre. Célja mennél messzebbre kerülni a realitástól, a földtől, azoktól, akik megmaradtak rajta. És akárcsak Figes Napok-jában, a hős múltja helyett itt is csupán rossz visszaemlékezést kapunk. Nincs se jelene, se jövője A szerzőt egyáltalán nem érdekli, ki a hőse. A hős egyrészt mintha a világ hiábavalóságaitól, az emberek elől menekülne, amiben Johnson az élet igazi értelmének felfogásához vivő utat látja, másrészt úgy tetszik, hogy ezek a felbuzdulások is illuzórikusak. A valóság Johnson elképzelése szerint nem ismerhető meg, és az önmagunk megértésére tett próbálkozások hiábavalőak, értelmetlenek. Mindez Beckett Murphy és Molloy című regényeire emlékeztet. Különösen a Murphy-ra, amelynek hőse szintén elhatárolja magát a világtól és elmerül saját énjének szemlélésében, vizsgálgatásában. Uyképpen igaza van-e Bell Mal- qurs kritikusnak, aki azt állítja: „B. S. Johnson regényének lapjait James Joyce és Sámuel Beckett tüzének fénye világítja meg.“ Nincs, nincs igaza. B. S. Johnson a múlt évben egy egészen más irányzatú és más motívumokra épült regényt adott ki. A regény címe — Christie Mellory keltős könyvvitele — kifejezi a hős cselekedeteinek lényegét. A „kettős könyvvitel“ — a nőst ért sérelmek számbavétele, vagy ahogy mondani szokás — a kölcsönkenyér visszaadása: bosszú. Christie Mellory nem kötekedő, nem ellenkező, fordítva — lázadó. Ugyanakkor lázadása egyre átfogóbb méreteket ölt, eg-y vasúti hidat is felrobbant többek között. És ki tudja, végül is mibe torkollna Christie anarchista lázadása, ha utol nem érné, a váratlan halál. Persze nehéz azt állítani, hogy B. S. Johnson kidolgozott volna valamilyen pozitív programot. Ám az, hogy többé nem felelt meg neki Beckett passzív, hanyatló világlátása, teljesen kétségtelen. Mert hiszen nem a bős, hanem maga az író lázad. Elveti a halál énekesének maszkját. Nem passzív outsiderként áll előttünk, hanem tettre kész emberként. Más kérdés természetesen, milyen tettekről van szó, mennyire célszerűek azok. Fájdalim, az író nemrégen váratlanul elhunyt. így nem keresheti tovább a választ azokra a problémákra, amelyekről utolsó regényében fel1 ebben tette a fátylat. 0 Allan Burns-t* Angliában az avant- gardista próza legtehetségesebb képviselőjének tartják. Európa — eső után című regényében sivárnak és ijesztőnek mutatja be kontinensünkéit, az elkövetkező»- áő világháború utáni öreg Európáit. Már nem léteznek államok, sem kormányok, csak feldúlt névtelen városok vannak, amelyekben mindennaposak a robbantások, a gyilkosságok és az erőszakosságok. Banditák terrorizálják az éhező és félelemben élő lakosságot. A regény hőse — a szerző „második énje“ — fiatal barátnőjével az egyik, frontövezetben levő városba kerül. A lány tífuszfertőzést kap, és a többi beteggel együtt elviszik. A fiú nem tudja, hová. Barátnőjét keresve aztán bebolyongja az egész romba döntött Európát. Bolyongásai közben szemtanúja lesz az ember legmélyebb megaláztatásának. Később mégis azt mondja: „Én kívül álltam mindezen. Nekem minden mindegy volt.“ És mit tesz az író? Megfosztja-e hősét nimbuszától? Nem. Egyetért vele... A Beckett-művekből ismert világkatasztrófát festi le Burns, ám akárcsak Beckett, ő is lemond az aktív cselekvésről. i«De lássunk még egy Burns-regényt. Címe — Babylon. Először is az író nem hisz benne, hogy az egyénnek vagy a társadalomnak lehet valamilyen pozitív programja. Ám „hitetlensége“ kitűnő groteszkjévá válik a mai világnak, annak a társadalomnak, amelyben ő maga is él, és amelyet Bábel tornyához hasonlít, ahol összemosódott az idő, összekeveredtek a fogalmak, a nyelvek, az események. A regény egyik bekezdésében azt olvashatjuk: „A ketrecben tartott bolondokat meginterjúvolták. És a bolondok jövendőt mondtak a világnak.“ A regény csábítja is az ean- bert, hogy interjúsorozatnak tekintse, olyan interjúkból álló sorozatnak, amelyeket a leírt világ megbolondí- totta emberekkel készítettek: „Én sikertelen vagyok.“ — „A történelem — túlságosan tragikus.“ — „Szenvedő, túlnépesedett társadalomban született. De meg volt győzőivé róla, hogy a Művészet — a lóság, az Ember — a rosszaság. És a jónak a rosszal való harcát látta mindenütt.“ Burns nyilvánvalóan azt állítja, az igazi isten — a Művészet, hogy a művészet kedvéért le lehet tűrni a XX. század bábeli zűrzavarát. Burns regénye egyébként nam példázza a „tiszta“ művészetet. A Babylon — bonyolult alkotás; egyrészt a klasszikus irodalom hagyományait (Swift) folytatja, másrészt a 20—30- as évek lázadóit. Szociális töltete is van. Lehet és kell is sok mindent kritizálni benne, de feltétlenül el kell ismerni, hogy jól megírta Burns. Miután megjelent első két regénye, a nagy Angus Wilson „a két-három legérdekesebb fiatal prózaírók egyikének“ nevezte a szerzőt. „De ha ez talán nem hat elég meggyőzően — tette hozzá Wilson —, kijelenthetem, hogy csakugyan igen jó prózaírónak tartom őt.“ A Babylon igazolta ezt a magas rangsorolást. Allan Burns munkássága ismét csak tanúsítja, hogy az irodalmi kísérletezés egymagában még seanmit sem mond. A kérdés az — miért kísérletezik az író? Karéi Kubíöek felvétele
