Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-26 / 43. szám, Vasarnapi Új Szó

Szeptember derekán, rögtön azon a napon, amikor Bonnban már a részleteket is nyilvánosságra hozták a szociáldemokrata-szabaddemokrata kormány úgynevezett takarékossági intézkedéseiről, az ellenzék vezetői a televízióban kijelentették: ha majd sorra kerül a takarékossági intézkedések vitája, a parlamentben is, a szövetségi tanácsban is a kormány elképzelései ellen szavaznak. A Bundestagban azaz a parlamentben a koalíciónak kényelmes többsége van, így tehát senki semmiféle meglepetést nem várt. De a CSU, Franz-Josef Strauss pártjának egyik szóvivője nagyon világosan utalt arra, hogy miután a Bundestratban, azaz a Szövetségi Tanácsban e pillanatban ellenzéki többség van, fölöttébb bizonytalan októberben—novemberben a kormány javaslatainak elfogadása.

Ami a javaslatokat illeti, azok valóban nem számítanak különleges népszerűségre. Az első és a fogyasztók millióit legközvetlenebbül érintő intézkedés az összes szeszes italok (tehát nemcsak az égetett szeszes italok!) és az összes dohánynemű adójának emelé se. A tervek szerint az adóemelés mint- egy 9—24 százalékkal növeli majd az ital és a cigaretta árát, természetesen a különböző minőségű árukat különböző mértékben emelik. Ennek az intézkedésnek a tervezett dátuma 1976. Január 1. A takarékossági terv további része mindenekelőtt 8—10 más adófajta jelentős emelése, mindenekelőtt az értéknövekedési adóé, amelyet 1977 januárjában igen jelentősen megnövelnek (Ezt az adót minden áruhoz hozzászámítják a megállapított áron felül.) Ogy döntöttek, hogy többé nem fizetik az úgynevezett „takarékossági prémiumokat“ (lényegében kamatemelés bizonyos összegű takarékosságon felül), a közalkalmazottaknak mintegy tíz éve fizetett külön pótlékokat megszüntetik. Nem fizetnek további segélyt azoknak, akik eredeti szakmájuk mellé egy másikat is hajlandók megtanulni. Azonnali hatállyal 2 százalékról 3 százalékra emelik a munkanélküliségi biztosítás járulékát. Ezen kívül még jó néhány szociális kedvezményt megkurtítanak vagy törölnek.

Első pillanatra ügyes ellenzéki fogásnak látszik, hogy a rendkívül népszerűtlen intézkedések ellen még 1975 szeptemberében—októberében fellépnek a CDU-CSU legismertebb politikusai — már előre kacsintva 1976-ra, a parlamenti választások idejére. De ez a fogás mégsem olyan ragyogó, mint amilyennek látszik. Mert néhány — a pártoktól független — gazdasági szakember, persze nyilvánvalóan a kormány szelíd unszolására már a nyilatkozatok másnapján elmagyarázta egy-egy riporter kíváncsiskodó kérdésére: lehet, hogy a Kohl CDU-vezér és Strauss CSU- főnök most haragosan nemet mond Helmut Schmidt és szabaddemokrata koalíciós partnerei takarékossági javaslataira, azonban ha 1976 őszén ők kerülnek többségbe a parlamenti választásokon, és így nekik kellene kormányt alakítani (esetleg „nagykoalícióban“ együttműködni a mostani kormánypárttal), az első tennivalók egyike a mostanihoz hasonló, vagy talán még szigorúbb takarékossági, adóemelési intézkedések megtétele lenne ...

Ma már nincsen tulajdonképpen egyetlen olyan nyugat-európai vagy- amerikai szakember sem, aki ne venné észre, hogy Nyugat-Európa nemrég még legjobban irigyelt országában, a „gazdasági csoda“ Bonnjában most kell megfizetni a tegnapi fellendülés árát, és most kell lefaragni azokat a túlzott állami kiadásokat, amelyek mindenekelőtt még a CDU-CSU kormányzása idején kezdtek kiözönleni az állam kasz- szájából. A tőkésvilág gazdasági szakemberei persze azt sem hallgatják el, hogy a Washington által elindított infláció (ennek oka pedig nem kis részben az amerikai imperializmus hallatlanul költséges vietnami kalandja volt), együtt a nyersanyagárak hirtelen és rendkívüli emelkedésével, hozzájárult ahhoz a jelenséghez, amelyet egy esztendővel ezelőtt pangásnak, egy hónappal ezelőtt hanyatlásnak, de három- négy hónap óta egyszerűen csak válságnak neveznek.

Persze nem ez az egyetlen vitakérdés ma Bonnban, ahol kormány és ellenzék egyaránt szorongva pillant az 1976-os választások elé. Kezdődött a

dolog azzal, hogy a nyugatnémet politika oly sok kínos meglepetést okozó fenegyereke bizonyos célzásokat tett arra, hogy „esetleg országos pártot csinál a CSU-ból“. A keresztényszociális unió, a CSU ugyanis e pillanatban a másik ikerpártnak, a kereszténydemokrata CDU-nak a bajorországi megfelelője. Franz-Josef Strauss politikai háttere ez a meglehetősen konzervatív ország (önálló „Freistaat Bayern“ a Szövetségi Köztársaságon belül), és még Bajorországban is mindenekelőtt a falvak. Rögtön az ötlet fölröppentése után országos visszhangja támadt az elképzelésnek, és szinte egyhangúan az volt a vélemény: egy ilyen lépés tulajdonképpen öngyilkosság lenne Strauss és közvetlen környezete számára.

„Strauss egy ilyen elgondolást nem tudna megvalósítani, még ha akarná, akkor sem. Mert vége lenne a bajor párt vonzerejének, önállóságának és ütőerejének, ha vezető szerveiben beleszólási jogot kapnának —, hogy ezzel a kapcsolatban konkrét példát említsünk a hamburgi, brémai vagy Rajna-vidéki CSU-küldöttek. A dorong tehát, amely- lyel Strauss és emberei fenyegetőznek, semmiképpen sem olyan vastag, mint ők állítják. Ezt ők maguk tudják a legjobban. Annak, hogy mégis mindig újból előveszik, az lehet az oka, hogy a CSU, amikor összeméri erejét a bajor határokon túl élő testvérével, olyan törpe szerepét játssza, akiknek nagyobbnak kell látszania, mint amekkora a valóságban" — jelezte meg a kérdésről írott cikkében az egyébként Münchenben megjelenő, de egyáltalán nemcsak Bajorországban olvasott Siid- deutsclie Zeitung. Ez a lap is, de sok más lap, rádióállomás, tévéállomás emlékeztetett rá, hogy amikor legutóbb ki kellett jelölni a CDU és a CSU közös

kancellárjelöltjét (azaz a választásokra együtt haladó csapatok vezérét), Strauss-ék úgy fogadták el a jóval nagyobb CDU jelöltjét Helmut Kohlt, hogy minden tapintat nélkül megjegyezték: jó, legyen Kohl, de az igazán alkalmas ember Strauss ...

Szeptember utolsó napjaiban aztán ennek a Kohl—Strauss párosnak egy meglehetősen fura mutatványára került sor. Nem Bonnban, nem Münchenben — hanem Moszkvában.

Helmut Kohl, aki szovjet meghívásra érkezett Moszkvába, látogatásának egyik napján „lemondta a közösen kialakított program aznapi pontját“ — mert a Pravda megsértette Franz-Josef Strausst...

Az történt ugyanis, hogy az SZKP Központi Bizottságának lapja egyik cikkében, elemezve a szeptember közepén sör, virsli és beszédek jegyében szervezett „jubileumi ünnepséget" Strauss tiszteletére (25 éve áll pártja élén), megállapította, hogy a müncheni politikus hidegháborús nézetei egyáltalán nem szolgálják sem az enyhülés jelenlegi hangulatát a nemzetközi politikában, sem pedig az NSZK valódi érdekeit. A Pravda egyébként idézte a többi között a Die Zeit című nyugatnémet hetilapot, amely azt írta: az úgynevezett keleti szerződések vitája óta Strauss újra a nacionalisták, a hidegháború uszítói közé tartozik, olyan politikus, aki akadályozza a feszültség enyhülését. A szovjet lap cikkét — amelyben a többi között Franz-Josef Strauss

két pekingi útját és a maoista politika szovjetellenes kijelentéseihez való lelkes csatlakozását is bírálták — vette zokon Kohl.

Az ellenzéki vezér tehát lemondta egy napra moszkvai programját, másnap reggel pedig az egyik müncheni rádió- állomásnak adott gyors interjújában Strauss kijelentette: „Szívből megköszönöm Kohl barátom irányomban mutatott együttérzését.“

Persze nem ez az udvarias mondat a lényege Strauss kijelentéseinek, 'hanem az, amit világpolitikai kérdésekkel kapcsolatban mondott. „Mi a nyáron egyformán elleneztük — tehát a CDU is a CSU is — az európai biztonsági csúcs- értekezlet megtartását Helsinkiben. Azért tettük ezt, mert az volt a véleményünk, hogy az értekezlet genfi szakasza nem hozott kielégítő eredményt. Ha nagyon kíváncsiak rá, azt is meg tudom mondani, miért. Ugyanis mi erőteljes atomhaderőt kívánunk, nem is nyugatnémet atomhaderőt, hanem olyan önvédelem lehetőségét, amely majd a megteremtendő európai egyesült államok és a NATO keretében megszervezendő haderő atomfegyverrel felszerelt része lesz. Es ha arra is kíváncsiak, hogy mi a véleményem a keleti szerződésekről, megmondhatom. Megtartjuk ezeket, ha hatalomra kerülünk, de úgy tartjuk meg, ahogy még 1972-ben a Bundestag határozata és 1973-ban a Szövetségi Alkotmány-bíróság előírta. Es azt is meg kell mondani, hogy én nem vagyok az enyhülési politika ellensége, sőt híve vagyok, de hát én másképp értelmezem, mint ahogy például a kancellár, mert én ezen a politikán csupán a forró háború elkerülését értem."

Mindebben a néhány mondatban benne van, hogy a nyugatnémet ellenzék jobbszárnya, amelynek Strauss a koronázatlan királya, tulajdonképpen vissza kíván térni a hidegháború időszakának bonni politikájához. Első tétele: olyan atomhaderőt kell Nyugat- Európában tartani, amelynek felhasználásában Bonn reménybeli CDU-CSU kormányának döntő beleszólási joga van. A második: csak annyit kell megtartani a szovjet—nyugatnémet, a lengyel—nyugatnémet szerződésekből és az NDK és az NSZK közötti megállapodásokból, amennyi Strauss-nak kedvére való. A harmadik: alkalmanként ki kell próbálni meddig növelhető egészen a robbanásveszély határáig a feszültség.

Ez legalább világos és érthető beszéd: nagyjában 180 fokos fordulat eredménye az ellenzék jobbszárnya részéről. Más kérdés, hogy ennek a reménynek van-e valami objektív megvalósulási esélye.

Amikor azután Helmut Kohl hazatért moszkvai útjáról (a kilencnapos látogatástól csak egyetlenegy nap telt el duzzogással, és csak egyetlen egy alkalommal vette védelmébe Strauss állás- foglalását), amelynek kiemelkedő pontja Koszigin miniszterelnökkel való találkozása volt, a kereszténydemokrata politikus az enyhülési és együttműködési politika fontosságáról beszélt, külön kiemelve, a gazdasági, műszaki és tudományos együttműködés rendkívüli lehetőségeit. Kohl békülékeny, sőt bizonyos szempontból az európai enyhülést politika igenlését jelentő nyilatkozata

a frankfurti repülőtéren hangzott el hazaérkezése első perceiben.

Nem sokkal később találgatások özöne terjedt el a nyugatnémet ellenzék körében: azt vitatják hívei és bírálói, hogy vajon pusztán csak választási, taktikai kísérletnek tekinthető ez a nyilatkozat, vagy pedig valóban megkezdődött már Helmut Kohl valódi el- határolódása Franz-Josef Strauss hideg- háborús vonalától.

Akárhogyan is van: 1975 októberében—novemberében tulajdonképpen már teljes hangerővel szólnak a választási hangszórók Nyugatnémet országban.

A szakszervezetek is megszólaltak, és nemrég, amikor Heinz-Oskar Vetter, a DGB, a Német Szakszervezeti Szövetség vezetője egyik nyilatkozatában egyenesen megmondta: hamarosan megállapít• ják, hogy mit követelnek tulajdonképpen a szakszervezetek a szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíciótól. Ez mindjárt hozzátette: „Ha 1976 közepén egymillió munkanélküli épp oly kilátástalanul áll, mint ma, a reform- politika kudarcot vall, és ezáltal a munkavállalóknak ezzel a társadalommal szemben támasztott igényeit egyszerűen mellőzik — akkor alig adhatok ennek a koalíciónak esélyt a választásokhoz." Ez a hosszú mondat afféle kihívásnak is tekinthető a Schmidt— Genscher-kormánnyal szemben. A szak- szervezetek becslése ugyanis az egymillió munkanélküliről — most is több a munkanélküliek száma, mint 1 100 000!

— szakemberek szeslnt, nagyon is derűlátó, mert a becslések 1976 koranyarára mintegy 18—25 százalékos növekedést jeleznek a munkanélküliségben — Vetter nyilatkozatának politikailag kétségkívül legérdekesebb része az, hogy a szwkszervezeti vezető felszólította Sohlt, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét Schleyert, az egyik munkáltató egyesülés vezetője és Wolff von Ame- rogent, a Kereskedelmi és Iparkamarák Országos Szövetségének elnökét: „jelentsék ki ünnepélyesen, hogy a szak- szervezettel összhangban kirántják a népgazdaságot a pangásból. Ez talán a kiinduló alap a konjuktúra megindításához, a bizalom visszaszerzéséhez.* Ilyen reformista, a tőkésekkel valő együttműködést nyíltan reklámozó kijelentést kevés szakszervezeti vezető mer tenni manapság a tőkés világban, az NSZK-ban, ahol pedig nem szokatlan az efféle.

Vetter is, mások is többször is emlegették szeptemberben, októberben, amikor már világosan látszott, hogy az esztendő gazdasági mérlega nagyon rossz lesz, hogy vissza kell utasítani az 1975 elején többször is hangoztatott szociáldemokrata felhívást (Schmidt kancellár is tett ilyeneket) a „fogyasztás növelésére, a magánkiadások emelésére."

Szeptember végének, október elejének egyébként az egyik legérdekesebb politikai eseménye — amit már nagyok sokan afféle nagy főpróbának tartanak, az 1976-os esztendő parlamenti választási kampánya előtt — a bremeni választás volt. Bremenben a szociáldemokraták — akik hosszú-hosszú esztendők óta egyedül kormányoznak itt — vesztettek valamit százalékokban is, mandátumokban is. („Sajnos nem világosan, egyértelműen győztünk“ — mondotta Koschnick szenátusi elnök a televízióban), viszont a szabaddemokrata párt kétségkívül nagyon jelentős eredményt ért el azzal, hogy elhódított egy sor mandátumot. „Mégis: a következő négy évben is tiszta szociáldemokrata kormány alakul majd.“

Jó néhány lap közöl bizonyos összehasonlításokat az 1974 márciusa óta lezajlott tartományi választások nyereségeiről, veszteségeiről. Bár itt enyhe szociáldemokrata veszteségről, igen jelentős szabaddemokrata és jelentéktelen kereszténydemokrata nyereségről árulkodnak a számadatok, a választási szakemberek azt állítják: most még egyértelműen a kormánykoalíció esélyei a nagyobbak. Minden attól függ, sikerül-e Í976 tavaszán valamilyen módon megállítani a gazdasági életben Jelentkező romló tendenciákat. Sok szakember azt állítja, az egyik kiváló lehetőség erre a szocialista országokkal kialakított gazdasági kapcsolatok elmélyítése. Ha ez sikerül, a Schmidt— Genscher koalíció esélyei jövőre is növekednek. G. M.

Helmut Schmidt kancellár (balról) beszédet mond a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) hagyományos május elsejei nagygyűlésén. Jobbról: Heinz Oskar Vetter, a DGB elnöke. (MTI felv.)

Takarékossági terv: adóemelés, dohányár, szeszes ital, áremelés ® Lesz-e országos pórt a CSU-ból? ® Udvarias Kohl-mondat ok €> Szakszervezet, amely a tőkésektől vár közvetlen segítséget # Eremen:'főpróbának tekinthető választás