Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-24 / 251. szám, péntek

Két külföldi operaegyüttes vendégszereplése Szlovákia fővárosában

Szabó Rózsi és Várady Béla az Igazolatlan ősz egyik jelenetében

(Bodnár Géza felvétele)

BEMUTATÓ A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN

A telei reneszánsz stílusú kastély a dél-morvaországi kerületben hazánk egyik legszebb kastélyai közé tartozik.

(Felvétel: CSTK — J. Sybek)

Kopányi György nevét jól ismerik olvasóink is. Nálunk eddig elsősorban dramaturgként tartottuk őt számon, most azonban új oldaláról, színműíróként mutatkozott be a Magyar Területi Színházban. Előző színpadi alkotásait sajnos nálunk nem Játszották, s így az összefüggések, közös jegyek keresése helyett csupán a színmű, s a mostani előadás értékelésére szorítkozunk. Az Igazolatlan ősz sajátos hangvételű alkotás. Témája látszólag egy öregember helytállása, a katonák és más „hatalmasok“ ellen vívott harca. A szerző azonban ennél sokkal többet ábrázol és mond. Kopányi egyéni és társadalmi vonatkozásban ábrázolja az emberi jóság és gonoszság összecsapását, a háborúk, szenvedések gyökereit. A nagyszerű emberi tulajdonságok és az emberi gyarlóságok tragikomikus képe ez a színmű, amely — a színlap tanulsága szerint — „bármikor, bárhol történik, ahol katasztrófa sújt és ember él.“ Ez a látszólagos időtlenség a szerző és az előadás közreműködőinek a jóvoltából aktivizálja a nézőt: sok vonatkozásban ez a történet a jelenben és a jövőben is megtörténhet és én is, te is, mindannyian felelősek vagyunk sorsunk és mások sorsának alakulásáért. Az ideiglenes vereségek, buktatók ellenére a látszó-- lag kiszolgáltatott jó szándékú embernek vannak eszközei ahhoz, hogy fölvegye a harcot a különböző megaláztatások, és önkényeskedések ellen. Kopányi hisz az egyéni példaadás erejében, a becsületes emberi magatartás végső diadalában. Minderről nem naív lelkesedéssel, avagy kinyilatkoztató hangnemben ír, hanem kellő művészi hőfokon formálja gondolatait és érzéseit, az öregemberrel együtt járta, járja azt a rögös utat, amely elégtételt, eredményt ígér.

Szuggesztív erejű, magával ragadó színmű Kopányi György alkotása, amelynek talán egyetlen hibája, hogy a háború végét követő rész már nem annyira meggyőző, a kidolgozás nem olyan aprólékos és árnyalt. Emiatt itt törést érzünk. Kár, mert a kontraszt, s az öregember kiszolgáltatottságának az ábrázolása még élesebb — jó

értelembe véve —, hatásosabb lehetett volna.

Konrád József a számára részben új környezetben, a Thália Színpadon is figyelemre méltó, eszközeiben mértéktartó rendezői munkát végzett. Sikerrel oldotta meg nehéz feladatát, és találó rendezői ötletekkel kiaknázta a vékony szálakon futó cselekmény mögött rejlő gondolatokat és érzéseket. Rendezése jól érzékelteti a darab különböző időbeli síkjait is. Különösen azt értékeljük, hogy megfelelő tempója, fokozata volt a játéknak. Konrád József rendezésének egyik szépséghibája a záró jelenet utolsó része, ahol a kelleténél gyorsabb befejezés, egy rendezői „választóvonal“ hiánya miatt eltolódik a mondanivaló súlypontja, s az albérlő szaval kapnak nagyobb nyomntékot. Ezén lehet és kell is javítani, mert így lesz teljes és' maradéktalanul értékes az előadás. Elgondol- koztatónak tartom azt is, hogy a történet már említett időtlenségét nem lehetne-e valamilyen eszközzel — esetleg másfajta zenével — a mostaninál még jobban érzékeltetni, s ezáltal még inkább aláhúzni a történet elvont (bárhol, bármikor játszódik, a katonák és a végrehajtók helyben és időben nincsenek meghatározva) és konkrét (az öregember elevenbe vágó gondolatai, a díszlet konkrétsága] részei közötti kapcsolatokat és paradoxonokat. így talán a néző még inkább, s még korábban észrevenné az említett összefüggéseket, ami különösen a vidéki előadások során nem mellékes szempont. Itt említjük meg, hogy úgy mint korábban, ezúttal ismét nézőink is újra „vizsgázhatnak“ igényességből és fogékonyságból. Remélhetőleg igazolják majd azt, hogy dél-szlovákiai falvakban is igénylik az elgondolkoztató, érzés- és gondolatvilágukkal összecsendülő színműveket.

Mi is azt tartjuk, hogy nem kis és nagy szerepek vannak, hanem jó és rossz alakítások, ám ezúttal a tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy Kopányi György lényegében csak egy jól eljátszható szerepet írt, az öregemberét. Várady Béla élt is az eléggé ritkaságszámba menő alkalommal és végig egyenletes, jól felépített alakítást nyújtott. Nagyon helyesen nem szánalmas, hanem becsületes, szerény, a sötét gondolatokat és terveket felismerő típust játszik. Az albérlő szerepében Gyurkovics Mihály jól érzékeltette az általa alakított figura jellemének változásait. Az asszony figuráját Szabó Rózsi keltette életre nagyrészt sikerrel. Néhány esetben a harsányabb hangvételt kifogásoltuk, ami inkább a vígjátékok asszonyaira jellemző. Csendes László ezredese és elnöke lényegre törő karakteralakítás. Ugyanez mondható el Boráros Imre (hadnagy, mérnök J, Kovács József (katona, rendőr) Horváth Lajos (katona, rendőr), és Lengyel Ferenc (polgármester) játékáról is

Kopócs Tibor díszletei megfelelő légkört teremtettek a színműhöz és jól hangsúlyozták a darab nagyon is elevenbe vágó mondanivalóját. A díszlet- tervezőnek ezúttal is nem kis része van az előadás sikerében.

SZILVÁSSY TftZCFF

zonyos mértékig kockázatot is jelent, hiszen A sevillai borbélyt szinte valamennyi opera- társulat a műsorán tartja, tehát a közönség legszélesebb rétege jól ismeri ezt az alkotást. És mégis: NDK-beli vendégeink előadásában A sevillai borbély ritka élményt jelentett. R. Berghaus rendező egykor Bertold Brecht és évtizedeken át W. Felseinstein tehetséges tanítványa volt, -s ez pozitív értelemben érződött a most látott előadáson.

R. Berghaus a commedia dell’arte stílusban szinte megszámlálhatatlan rendezői ötlettel állította színpadra az operát. Ezek az ötletek nem voltak öncélúak és felszínesek, hanem egy jól átgondolt rendezői koncepció pilléreit képezték. A rendezés színvonalához méltó volt a zenei betanítás és a színészek teljesítménye is.

Almaviva gróf szerepében a világhírű Peler . Schreiernek tapsolhattunk, aki ezúttal is igazolta kivételes képességeit. A többi szerepekben Reiner Süss (Bartolo), Siegfried Vo- gel (Basilio) és Berndt Riedl (Figaro) hangjában és színészi megformálásában gyönyörködtünk. A kamaraegyüttes zenekara O. Suitner vezényletével ugyancsak egyenletes, magas színvonalú teljesítményt nyújtott. Berlini vendégeink fellépése az első este megérdemelt szakmai és közöuségsi- kert aratott.

A második este sajnos csalódásban volt részünk. Fritz Geissier, mai zeneszerző Hein- rich von Kleist ismert vígjátékénak motívumaira igyekezett korszerű hangvételű zeneművet komponálni. Kleist méltán népszerű vígjátéka árnyalt és találó jellemrajzzal, valamint legkörtereantő erejével tűnik ki. Nem véletlenül hasonlítják Molière színműveihez. Geissier sajnos mindebből keveset mutatott föl az operájában, amely az úgynevezett „új zenei hűl lám“ stílusjegyében fogant. Geissier többnyire csak különböző hangeffektusok és kolá- zsok létrehozásán fáradozott, es csaknem teljesen az opera énekesi részére épít, miközben a zenekarnak csak harmadrangú passzív szerep jut. Geissier zenéje egy idő után unalmassá válik, mert hiányzik az ötlet, a figurák szellemes jellemzése, amit pedig Kleist müve szinte kínál. Berlini vendégeinket dicséri, hogy a kísérleti opera adta, igényes és sajátos feladatokkal az énekesek aránylag jól birkóztak meg. így lég alább néhány jó énekesi teljesítménynek tapsolhattunk. Különösen Horst Lunou) (Walter), Reiner Süss (Álam), Gertraud Preuzl (Marthe) és Karin Eickstadt (Éva) alakítása keltett osztatlan sikert. Kár, hogy berlini vendégeink A sevillai borbély, kitűnő előadásán kívül nem más zeneművel léptek föd a Bratislavai Zenei Ünnepségeken, ugyanis Geissier kísérleti operája más jellegű fesztiválokra való.

írásunkban említett kifogásaink ellenére mindkét operaegyüttes vendégszereplése hozzájárult az idei zenei ünnepségek sikeréhez.

ALFRÉD GABAUER

Az idei Bratislavai Zenei Ünnepségeken jelentős szerep jutott az operaegyütteseknek. A Szlcvák Nemzeti Színház és a prágai Nemzeti Színház opera- együttesének fellépésén kívül két neves külföldi társulatot is üdvözölhettünk a szlovák fővárosban: a Belgrádi Operát és a berlini Állami Opera kamaraegyüttesét.

Jugoszláv vendégeink két előadással mutatkoztak be. Az első este Jakov Gotovac Erő n másvilágból című operáját láthattuk, másnap pedig Verdi Hernaniját adták elő.

Jakov Gotovac századunk egyik legismertebb horvát zeneszerzője. Számos operája, zenekari műve, népdalfeldolgozása közül a most látott víg- operája a legismertebb. Szülőhazájában több százszor adták elő, s külföldön mintegy 70 alkalommal tűzték műsorra. Ez a vígopera a népi ihleLésű zeneművek közül való. M. Bego- vics, a librettó szerzője horvát népmese alapján építette föl a cselekményt, amelynek fő hőse Erő a másvilágból, aki különböző csalafinta módszerekkel igyekszik megszerezni Juhinak, a csinos falusi leánynak a kegyeit. A történet hátterében a jugoszláviai népek sajáről írhatunk elismerőleg. Főleg a Jula szerepét éneklő Radmila Smilianics, s az Erőt alakító Sztojan Sztojanov Gan- csev teljesítménye érdemeltdicséretet. Rajtuk kívül még Breda Kalifa (Doma), Zsivan Szaramandics (Mark) és Veli- zár Makszimovics nevét jegyeztük meg.

A második este Verdi nálunk ritkán játszott egyik zsengéiét, a Hernandt szemlélhettük meg. A Victor I-Iugo népszerű alkotására épüló zenemű külö-. nősen a főszereplők nemes érzései és tettei révén hatottak a múlt század ós századunk nézőire. Verdi zenéje egészben véve elmarad a későbbi halhatatlan műveinek színvonalától, ám így is gyakran érezzük a zeneszerző kivételes tehetségét, zenei zsenijét.

Sajnos ezen az esten is a korszerű rendezést és a díszlettervezést hiányoltuk. M. Sab- lics rendező sziinte kizárólag csak az egyes jelenetek megfelelő beállításával törődött, a díszlettervezőt pedig csak az érdekelte, hogy a szereplőknek kellő terük legyen az énekléshez. Emiatt ismét csupán néhány jó énekesi teljesítményt emelhetünk ki. A legkellemesebb élményt Radm’ia TudoRészlet a Belgrádi Opera előadásából

tos szokásai, népi hagyományai domborodnak ki, s így a műnek megfelelő légköre is van. Gotovac műve a népdalaik gazdag kincsesházából merít, s így melodikus, jól éne kelhető zenét hallhatunk. A zenét Gotovac zenei ötletei, iróniája és groteszk eszközei teszik még értékesebbé.

Belgrádi vendégeink ezen az estén nem túl igényes, ám friss és vonzó előadással mutatkoztak be a szlovák főváros közönségének. A színrevitolnél nyilván a hagyomány is szerepet játszott, hiszen 1935 6ta lugoszláviában nagyon sokszor felújították a vígoperát. Persze, bármennyire is tiszteljük a hagyományt, meg kell mondanunk, hogy szerintünk korszerűbb mé ->n is színpadra vihető ez a vígopera.

M. Sablics rendező és M. De- nics díszlettervező láthatóan az egyszerű művészú megoldásokat választotta, s elsősorban azzal törődött, hogy a színészek jól énekeljenek. A színészi megjelenítés emiatt a háttérbe szorult. A fehér színű díszletek között, kék háttérben játr’ódó cselekmény különösen a III. felvonásban folklór szemlének tűnik, ahol a népviseletek, népi szokások, s a feldolgozott népdalok dominálnak.

Az előadás kapcsán elsősorban az énekesi teljesítményekrovszka (Elvira) jelentette, aki kivételes szépségű hanganyaggal rendelkezik. Ugyanúgy, mint az előző estén, most is átlagon felüli teljesítményt nyújtott a kórus is.

Belgrádi vendégeink két előadása tulajdonképpen kosztümös hangverseny volt, amelyben az énekesi szerepek domináltak csupán. Napjainkban, amikor az operák is korszerű zenei-drámai színházzá fejlőd tek, sajnos ennyi már kevés, és ezért a két előadás sok mindenben hiányérzetet keltett bennünk.

Két előadással szerepelt a Bratislavai Zenei Ünnepségeken a berlini Állami Opera kamaraegyüttese is. NDK-beli vendégeink Rossini világhírű művével, A sevillai borbéllyal és Geissier, mai NDK-beli ze>- neszerző Az eltört korsó című operájával léptek föl. Fesztiválra Rossini művével jönni bizony nagy bátorságot ós bi