Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó
A felszabadulás után Sas Andor a tudomány és n kultúra fejlesztése és a népek közötti baráti kapcsolatok ápolása terén, vagyis ott szerette volna folytatni Irodalmi munkásságát, ahol H fajüldözés miatt évekre abba kellett hagynia. Csakhogy — az akkori viszonyok között ezt a törekvését anyanyelvén nem realizálhatta, mert nem volt magyar nyelvű sajtó. Köztudott róla, hogy a szlovák nyelvet, nem beszélte kifogástalanul, ezért közvetlenül az 1945 utáni években neki is fordíttatnia kel lett publikálásait. így történt, hogy „pia fraus"-szal, a fordító nevének feltüntetése nélkül szlovák nyelven jeleni meg: Talley• rand v Bratislave pri uzavrení rnieru v roku 1R05 című történelmi tanulmánya. H(i igaz Napóleonról a „Hala sorté, sparta morte, magna arte, fausto Marté factns Caesar Bonaparte“, akkor Tal-leyrandról* korának legsokoldalúbb diplomatájáról is megállapítható. bogy Napóleon hadiszerencséje nélkül aligha érdemelhette volna ki az utókor — olykor kétes értékű — szuperlatívuszalL Talleyrand „Franciaország külpolitikai törekvései érdekében mesterien használta ki a többi hatalmak ellentéteit; eszközökben nem válogatós politikájával, ügyes és ravasz diplomáciai fogásaival a burzsoá diplomácia egyik legjellegzetesebb képviselője volt“. Talleyrand pozsonyi látogatását Ausztria katonai veresége előzte meg. II. Ferenc császár katonai főparancsnokának, Mack tábornagynak tanácsára teljesen készületlenül lépett a háborúba. Napóleon 1805. október 6- án átkelt a Dunán, s az ide-oda kapkodó Mackót már október 20-án, Ulmban megadásra kényszerítette, majd békeajánlattal Becsbe küldte. Erre a nála szokatlan békülékenységre Nelson tengernagy trafalgári győzelme ösztönözhette Napóleont, de békekötésre a szövetségeseiben ekkor még erősen bízó Ausztria halogatása miatt nem került sor. November 13- án azonban a franciák már Bécsben voltak. Az akkor 25 000 lakost számláló Pozsony (Bratislava) Izgalmas napokat élt át. A bizonytalanság november 27-ig tartott, ezen a napon ugyanis a francia katonaság már megszállta a várost. 1805. december 2-án, pontosan egy évvel Napóleon császárrá koronázása után került sor a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetére. Austerlitznél „a három császár csatájában“, ahol a franciák a napóleoni háborúk legnagyobb katonai győzelmét aratták. Ezután Napóleon és Ferenc császár december 4-i személyes találkozása végre kezdetét jelentette a béketárgyalásoknak. „December 21-én látogatott Pozsonyba (Bratislava) Charles Maurice Talleyrand -Périgord ... Napóleon külügyminisztereként jött, s alig négynapos diplomáciai tárgyalás után Ausztria képviselőjét, Lichtenstein Jánost rákényszerítette az általa kidolgozott békeszerződés elfogadására, amelyet ö és Ausztria említett képviselője, december 27-1 pozsonyi her- cegprímásl palotában aláírtak.“ A Prímáspalota kapualjában, a márványtáblába vésett latin és szlovák nyelvű szöveg azonban december 26- át jelöli meg a békekötés napjául __ Ta lleyrand a békekötés évében ötvenegy esztendős volt. 1797-től — kisebb megszakításokkal — külügyminiszterként szolgálta már a direktóriumot, a három konzult s később a császárt. Az éleslátású diplomata éppen az Ausztriával történt békekötést megelőzően került először ellentétbe Napóleonnal. Az osztrákokat kímélni kívánó Talleyranddal nem értett egyet a győztes császár: „J’ai gagné une grande victorie, vous étes un grand minlstre“ — vetette külügyminisztere szemére. A tanulmány külön fejezetben foglalkozik Talleyrand pozsonyi tartózkodásával és magával a békeszerződéssel. A város kényszervendégeként, nagy hódolattal fogadott francia külügyminiszter — a szerző szerint — három arcát mutatta meg tárgyaló• Készlet a szerző most megjelent monográfiájából partnereinek, vagyis, ahogy írja, „három Talleyrand“ jött Pozsonyba. „Az egyik Napóleon parancsának teljesílő- je, a másik arisztokrata, aki forradalmi tevékenysége ellenére sem tud elszakadni a XVIII. század francia elveitől, a harmadik egoista volt, aki sosem feledkezett meg saját anyagi helyzetének kedvező alakításáról. Talleyrand azonban 1808 bán váratlanul lemondod külügyminiszteri tisztségéről. Emlékirataiban az állandó háborúk helytelenítését említi elhatározásának okául. Napóleon szerint azonban „csupán materialista étvágya telt be“. Cioethe viszont, aki ebben az évben Erfurtban találkozott vele, az elismerés hangján ír Talleyrandról, s „a század legnagyobb diplomatájának“ nevezte. A tanulmány a továbbiakban is sok szempontból mutatja be ezl az es/kö zeiben nem válogatós diplomatát. Az 1809 ben történt végleges szaki tás után, amikor Napóleon Talleyran dót nyilvánosan megalázta, visszavo nult a megsértődött külügyminiszter. Félreállása azonban nem látszólagos volt. Rövid időn belül kapcsolatot teremtett Napóleon ellenségeivel: a Bourbonokkal és az orosz cárral. ,,A sors elégtételt szolgáltatott neki azzal, hogy XVIII. Lajos minisztereként tanúja lehetett Napóleon bu kásának ...“ A történelem furcsa játéka, hogy Napóleon és Franciaország sorsáról véglegesen döntő bécsi kongresszuson éppen Talleyrand képviselte hazáját. Napóleon száznapos uralma idején elmenekült Franciaországból, de a Waterlooi ütközete után ismét külügyminiszter, majd polgárkirály, Lajos Fülöp londoni követe lett. A szerző találóan fejezi be művéf, amikor azt állítja, hogy „...Talleyrand csak a közvetlen jelen diplomáciai eseményeinek alakulásál látta előre, de nem látta meg a szociális fejlődés távoli perspektíváit“. A Vojna a mier v Bratislave v roku 1805 — az előző történelmi tanulmányhoz hasonló körülmények között Iái ott napvilágot. Más szempontok előtérbe helyezésével, különösen a hadászati mozzanatok terjedelmesebb és szemléletesebb kidomborításával, lényegében azonos történelmi eseménysorozatot tárgyul ez a tanulmány is. Míg az első és uz utána következő átültetésben nem észleltünk említésre méltó hibákat, a második tanuiiíi^ny anonim fordítója néhány értelemzavaró, tartalmat módosító és a korszak által használt fogalmakkal nem egyező tolmácsolási hibát vétett. Miután ezeknek a fordításoknak az eredeti magyar kéziratai — tudomásunk szerint — elvesztek, további feladatot fog jelenteni az említett két — csak szlovák nyelven megjelent — értékes tanulmány magyar nyelvre történő „visszafordítása“. Napóleon külügyminiszterének, Tal- leyrandnak a látogatásán kívül, az oroszok energikus „reformátor“ cár ja. Nagy Péter is néhány napig vendége volt a városnak. Ez a várostörténeti és történelmi szempontból is értékes tanulmány: Návšteva cára Petra Veľkého v Bra tislave címen először szintén szlovák nyelven jelent meg. Ennek az írás nak eredeti szövegét azonban 1952 ben — Nagy Péter felkeresi Pozsonyt címen — a Fáklyában is közzétette. Az orosz forrásanyagból kiinduló munka megírásához a hazai adatok feltárásán kívül, számos külföldön, főleg latin nyelven megjelent művet használt fel a szerző. Ustrajalov orosz történész az Isto ria carstvovanfja Petra Velikovo című művében egyidejűleg a cár nap lóját is közölte, amelyben — a vfcrns meglátogatására vonatkozóan — a következő rövid bejegyzés található: .......v 7 dfinj: Prijehal damoj; bili v Pr espurke ‘ A 250 tagú orosz küldöttség másfél éves európai „tanulmányútja“ — a maga nemében — szinte példátlan eset a világtörténelemben. A cári Oroszország elmaradottságának felszámolása, s a töröhellenes háború folytatása szempontjából ki alakult kedvezőtlen nemzetközi íľdy zet kiegyensúlyozása céljából; — az uralkodók között ritkán előforduló módon — a küldöttség egyszerű tagjaként, inkognitóban járta Európít. Peter Mihajlovics fedőnév alatt érkezett Pozsonyba is. „Nagy Péter cár 1698. június 18 tói június 20 ig tartózkodott Pozsonyban. A város 1698- as jegyzőkönyve elveszett, s így nem állapítható meg, hogy h városi elöljáróság tudott-e a cár érkezéséről és rendeztek-e tiszteletére fogadtatást.“ Miután Pozsony megye jegyzőkönyvei — feltehetően a cár személyének eltitkolása miatt — sem tesznek említést a látogatásról, a szerző más hiteles forrásokkal bizonyít. Ezek szerint a rangrejtve érkező uralkodó a pozsonyi vár kapitányának gróf Pálffy Jánosnak volt a vendége, akivel valószínűleg mint császári főkamarással már Bécsben megismerkedett. Ezt a logikailag alátámasztott hipotézist bizonyítja az is, hogy Nagy Péter megfordult a Pálffyak stomfai (stupavai) kastélyában és birtokán,- ahol — állítólag — vaddisznó-vadá sza tón vett részt. A stomfai vadászatról és vendéges kedésről szóló feljegyzések azonban elvesztek. A kastélynak az a szárnya, ahová a családi levéltárat helyezték, 1945-ben — a harcok folyamán — jelentős károkat szenvedett. Feltételezhető azonban az is, hogy az északi irányból a Bratislava felé nyomuló Vörös Hadsereg elől menekülő Pál ffyak magukkal vitték családi levéltáruknak ezeket az értékes iratait. A tanulmány írójának azért 1945 után már nem sikerülhetett Nagy Péter stomfai látogatásának apróbb részleteit, esetleg igazi okát elénk tárnia. A „hajóács“ cárt, az akkor már négyszáz éves múltra visszatekintő pozsonyi hajóépítő céh is érdekelhette. A dunai hajóhíd parancsnoka abban az időben a hollandiai Assem bourg volt, akinek hazájában Nagy Péter hosszú hónapokat töltött álnéven, közönséges hajóácsként. Hallhatott arról is, hogy a városhoz közeli Czobor birtokon kozák egységek voltak, amelyek Szobieszki János seregében harcoltak Bécs felszabadításakor. „De aligha gondolta, hogy látogatása idején Szlovákiában olyan férfiak élnek, akik majd egy évtized múlva diplomataként, a cári udvarba kerül nek.“ Itt Klobusicky, Nedeczky, Vetésy és Ráday neve közül Bercsényi Miklósét emeli ki elsőként, akik „lelkes barátja volt a kelet-európai szláv nemzeteknek“. Sas Andor, mint mindig, most is népeink múltjában fellelhető közös és kölcsönös vonatkozásokat kereste és lelte meg. Nagy Péter kapcsán — széles látókörű történelmi ismereteit érvényre juttatva — tér rá az akkori európai politika és a Rákóczi-féle szabadságharc összekapcsolására. Az akkori kapcsolatok fontossági sorrendjéből kiemeli Bercsényi és Klobusicky diplomáciai küldetését, aki II. Rákóczi Ferenc megbízásából Nagy Péter cár képviselőivel, 1707-ben Varsóban — kilenc évvel a cár bécsi látogatása után — szövetségi szerződést kötöttek. Összegezve tanulmányát, arra a konklúzióra jut Nagy Péter bécsi útját illetően, hogy „ ... a pozsonyi látogatás ,kedves személyes élményt hagyhatott a cárban, de a bécsi látogatás politikai szempontból csalódást jelentett számára“. Ez a kiábrándulás — ahogy később a szerző kifejti — új irányt szabott politikájának. Ennek egyik következménye volt a II. Rákóczi Ferenccel kötött szövetség és a svédek ellen indított háború, amelynek sikeres befejezése Oroszországot európai nagyhatalommá tette. Nagy Péter cár hazaírt leveleit illetően megemlíti, hogy azokon az uralkodói pecsét helyeit egyszerű szerszámok lenyomata: a kalapácsé és a fejszéé volt. Szimbolikus jóslatnak tartja, és tanulmányában kapcsolatba hozza a Szovjetunió zászlaját díszítő kalapácósal és sarlóval. A cár és kísérete — hosszú távol lét után — 1698. július 29-én hagyta el a császárvárost. 1698. szeptember 4-én érkeztek haza, hogy később a Nagy Péter cárról elnevezett fővárosban — Puskin képes kifejezésével élve — ........ ablakot nyithassanak a tengerre“. Dl*. PÁRKÁNY ANTAL A Prímáspalota udvara
