Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-28 / 39. szám, Vasarnapi Új Szó
átán. Ezért hasra fekszik, eleit. Amióta itt van (igaz most először jutnak eszé- 2 most minden egyszerre hogy nyilvános gyűlésen a terv teljesítése és túl- i kíméletlen eszközökhöz tólag nem mindig beszél olgozókkal. Családi gond- A felesége „ügyei“, me- 'elbillentették lelki egyen- állítólag összefügg mun- másaival. Bizony az ideg- :sége már korántsem a g ahelyett, hogy nyugtat- vágja a fejéhez: „Nem e vállalj annyi funkciói?“ z lenne az oka. Bár le- a van a feleségének Ezt ri el. Az asszony .szekí- it ezt válaszolja: Te so- ven tisztséget, mégis ide- sszonv megjegyzése majd- te nyavalyás funkcióid n is. meg az egész csalámondatok-egyáltalán nem a őket elég megfelelőek- gjáték párbeszédeibe nem dalmi problémák felveté- dett. Egyelőre tehát úgy viliié kell a témát. Ám _videsen remek drámát mb erről. akit a különféle sodor súlyos válságba, lülő férfit egyelőre ma- jihenjen a forró homok- /ösebb tájra, a hóborítot- Dgatott. Ennek két oka is ?y közben a fürdőkád vi- nyebben érezhette magát iszt pedig az. hogy egyik Magas-Tátrában játszódik, látta is. amint hőse (és cselekménye | elindul ér- vidáman kacagott, hiszen alig pár méterrel odább azonban tudta, hogy úgy , semmihez sem hasonlít- j el az a tudat, hogy ő .örténní hőseivel. E percfelelősnek érezte magát, ányítja hősei sorsát. Ha töri. ha akarja, elkerüli Ha akarja, megkapja a ja, nem Kizárólag rajta megjutalmazzák-e, vagy 5Őítik-e, vagy a fejét ve- ’ és elmarasztal. Kegyel- ör. Mindent a saját belá- leghatalmasabb! .. Talán ekkora boldogságot, mint Am mámorító érzése csakhamar elszállt. Az imént még „korlátlan hatalmú lény“ egyszeriben dideregni kezdett. És kétségek töltötték el. Most nem a hőseinek sorsa, hanem saját élete villant fel előtte. A saját élete, melynek a folytatását nem Ismeri, s mely nem alakul pontosan úgy, ahogy szeretné. Vagy talán tudja a folytatást? Persze hogy tudja. Bár csak ne tudná! — merül fel benne egyre gyakrabban. Három-négy éve még mindent másképp látott. Félt, nagyon félt. hogy Olga elhagyja, de olykor még a remény is felvillant benne. Olyankor ereje megsokszorozódott, s olyan lendülettel látott munkához, mintha utoljára nyílna lehetősége az írásra. Eddigi pályája legtermékenyebb időszaka lett a félelem éveiből Vagy a remény éveiből? Olgát mégis elvesztette. „Nélkülem váltsd meg a világot!“ — mondta Olga. és végleg eltávozott. Az- írónak szánalmas mosoly ült az arcán, amikor magára maradt. 'Egyszeriben nevetségesnek látta saját magát. Vajon mi értelme eddigi fáradozásának, önmarcangolásának? Vajon miért harcol?“ Vajon sikerül-e egyetlen gondolatát is megértetni valakivel? Vajon van-e hitele szavának? Vajon ő hisz-e abban, amit másokkal el szeretne hitetni? Egyszeriben mindent kétségesnek és értelmetlennek talált. Egyáltalán nem gondolt a jövőre. Nem érdekelte, mi lesz vele holnap, holnapután. Még kevésbé aggódott az emberiség holnapja miatt. A jelennel nem törődött, jó ideje már csak a múltba, az emlékek világába menekült. Világosan emlékezett régen volt gyermekkora számtalan élményére. Egykori játszótársak nevére. Még ízek és illatok is eszébe jutottak — a frissen fejt tej illata, az édesanyja sütötte meleg túróskalács íze. Vissza-visszafordulása a múltba egy idő után már nemcsak menekülés volt számára, hanem erőgyűjtés is. Igaz, még mindig nem dolgozott, de csak azért, mert olyan sok mindent el akart mondani, hogy képtelen volt egyetlen témára összpontosítani. Egyebek közt ki szerette volna fejezni,, mit érzett akkor, amikor az ifjúsági szervezetben forradalmi indulókat énekeltek. Olyan szívből harsogta a dalt, hogy nem hitte el: hamis a hangja. Pedig valóban hamis volt, hiszen botfülű. Az énekléshez nem elég a lelkesedés, fülhallás is kell. A boldogság óráiról és a kétségbeesés perceiről egyaránt vallani akart. Örömről és bánatról, emberségről és megaláztatásról. Mindenről, amiben része volt. És nemcsak neki, hanem mindenkinek, akivel közös a sorsa, akikért felelősséget érez. Akikért ismét felelősséget érez. Fiatalos mozdulattal lépett ki a fürdőkádból. Aztán fütyölni, majd dúdolni kezdett. Egy élénk ritmusú induló dallamát dúdolta. Ojult erővel látott munkához. Bácskái Béla: Napnyugtakor ' e haté niíjú, nap- gtől duzza- al átitatott festékszagot amelyen lát- nemrég fes- asra. szánja in és kiabál: get, földi! ngott szeke- ’elemelt ko- e átjárón, a zött törtetek ást. Nem tu- e ő, de ne- k találkozni 1, örömmel kezét, amely lő; s mintha e az emberiül, nevet a sűrű, erős, Srtyűért jöt- az enyémet, lonnám vanl aC belorusz imzedékínek A szánban teljes szépségében fekszik a szalmán egy leszíja- zott tizenkét pudos anyadisznó, amelyet rózsaszínűre festett a fagy. — Hát te csak vadat eszel? Valamit mond, nevet, de én gondolataimban már messze járok, nem fogom fel szavait ... Szemem előtt megjelenik egy langyos, hűvös májusi hajnalban pompázó tavaszi erdő. Nyolcán vagyunk, bajtársak, vidám fiúk, partizánfelderítők, és ő. Mikola a kilencedik. Lesen fekszünk egy vaddisznó- ösvényen. Nemsokára egybekötjük a kellemeset a hasznossal: felropognak a géppuskák, és nyomban lesz egy szekér friss hús. Ezen az ösvényen rendszerint a kicsinyek vonulnak anyjukkal a legelőre. Mikola biztosan nem csapott be bennünket, hisz ő maga jött értünk a faluba, ahol akkor táboroztunk. A körülöttünk álló fák koronáiban csak úgy zen- gedeznek a fülemülék. Halljuk még a földből feltörő fű sut- is Már-már-már... Már-már felhangzik a vaddisznók törtetésének dobaja!... Vezetőnk azonban hirtelen felugrik. — Talpra, fiúk! — dörrent ránk, mint derült égből a villámcsapás. — Ebből ugyan semmi se lesz. — Nem jönnek? Oly sokáig fagyoskodtunk ... várjunk még egy kicsit! ö azonban hajthatatlan és mindenható, mint egy erdei isten. Ezt mondja: — Barátaim, mit csinálunk? Hisz itt van az orrunk alatt a falu: zajt csapunk, mit gondolnak majd az emberek? ... Hisz amúgy is rettegésben élnek? Mit nekünk a vaddisznók, a fene vigye el őket!... Végre megértjük, miről beszél. A folyón túl, az erdőhöz legközelebb fekvő Mohovicsi falu csak a napokban élt át egy fasiszta rajtaütést. Hadd aludjon most nyugodtan. Már megyünk is újra vidáman a Mikola erdészlakához, ahol lovaink várnak ránk ... Most hirtelen elfogott a vágy, hogy elbeszélgessek ezzel az egyszerű, romlatlan emberrel. — Emlékszel még, hogyan lestük a vaddisznókat? Széles ajka jóindulatú mosolyra húzódik. — Most kellene eljönnöd! Mi? ... Csakugyan oly kevés időd van? ... — Hát most járnak? — járnak is, meg besózva fekszenek a hordókban. Nemrég, éppen karácsony előtt egyet elejtettem. — Sokat nyomott? — Ugyan, ki mérné! Nem szökik az már meg! — A szalonnája át van nőve... — A szalonnát szeretem, ba- rátocskám, a legjobban. Utána meg egy kupica ... Gyere el, eszünk, iszunk. Mintha ma vásár se lenne: sok a sertés, de kevés a vevő, s az a kevés is arra vár, hogy az árusítókat megpuhítsa a fagy, és kevesenként majd engednek az árakból. Mikolának ráadásul olyan a disznaja, mintha fias lenne. Megint hoz- 7Ölépett egy vevő, megtapogatta, megkérdezte az árát, majd: — Ég áldja... — mondta, és továbbment. Mikolát ez egyáltalán nem hozta ki a sodrából. Legyintett a kezével a vevő után, mintha legyet hessentene el, és folytatta a beszélgetést: — Nemrég láttam, barátocs- kám, egy érdekes dolgot! Ha még emlékszel a Fekete Kuder- kában, az Ohlomejev-romok közelében, közvetlenül a vaddisznóösvény mellett fekszik egy gyökerestül kidöntött hatalmas fenyőfa. Egyszer épp arra ballagok, és mit látok. Egy róka, hogy a fene enné meg, hol a kidöntött fáról le, hol fel. Fel-le, fel-le — kész cirkusz. Fekszem, nézek, még a puskámról is megfeledkeztem. Mi ez, töprengek, mit csinál? Ekkor megjelennek a vaddisznók. Most megint valami azt súgta: ne lőj! ... Elől megy az anya, utána a kicsinyek, gyönyörűek, csíkosak, mint a sügér. Honnan, honnan nem, előkerült ugyanaz a róka, elkapta az utolsó malacot, és uccu neki! Fel vele a kidöntött fára!... Röfögött a vaddisznó, röfögött! ... Hátsó lábára is felemelkedett, de nem tudta elérni. Elment. Akkor a róka a kismalaccal kereket oldott... — És te nem lőttél? — Hiszed, nem hiszed, bará- tocskám, nem lőttem. Később ugyan sajnáltam. De olyan érdekes volt. Hol láthatsz ilyesmit? — Hát a farkasokért csak sok pénzt kapsz? — Csak hagynák magukat megfogni. Ejha! Nemrég a Gáli mocsáron túl bekerítettük őket. Minden úgy ment, ahogy ilyenkor szokott. Egy azonban, hogy a fene ette volna meg, pontosan Szvergyelok puskavégére kerültl Nem ismered Szvergyelokot. ö az új erdőőr Mahanykovics helyett. Puskája, barátocskám, új, de lead egy lövést, a puska csütörtököt mond, leadja a másikat, ugyanaz történik ... Ekkor Szvergyelok ... Tudod, jó, hogy oda futottunk! Megragadta a puska csövét, és már neki Is lendült, hogy fejbe kóllntsa. Alig tudtuk elvenni tőle. Kezét, lábát lefogtuk, de csak nagy nehezen sikerült visszatartani! Rettenetesen felbőszült. Zsolugy halálosan komolyan meséli az eseteket, én meg önkéntelenül is elképzelem az erdei vitézt, ugyanolyat, mint ez itt mellettem. Nézzük csak! Alig tudták lefogni, hozzánk. Kis mitugrász. A bunKét ló fara között óvatosan áttörtetve, egy emberke lépett dája sincs befestve, a csizmáját sem kátrányozta be. Gallérját feltűrte, fülvédős sapkája kioldódott. Sovány, borostás arcát vörös tüske borítja. Csak az orra látszik ki. Amikor megláttam a hegyes megkékült orrocskát, az a gyanúm támadt, hogy Szvergyelok nem is családnév, hanem csúf név. Mertlehet, még hazulról, Volo- zsintól hozta magával, vagy a mi fiúink tisztelték meg vele. — Na. nézd csak, milyen vasgyúró, a fene egye meg! — vigyorgott Mikola Szvergyelokra mutatva, miközben fülig szaladt a szája. — Farkasölő! Ismer- ked'etek meg, Sztyopa! Sztyopa kezét nyújtotta. Nem volt nagy, de erős, mint a rák ollója. Alig tudtam megállni nevetés nélkül, és Mikola még tovább ugratta. — Dehogy egészséges! — mondja, mintha valakivel veszekedne. — Aha, hisz csöpög az orra ... Sztyopa még szipákol, és vékony, női hangon válaszol: — Amint látod, a taknyot még vissza frrdmn tartani! Nevetünk. Majd az erdőről, az életről, a nemzetközi helyzetről beszélgetünk... A búcsúzásnál az erdőőrök hívnak, biztosan menjek el hozzájuk. — Ha akarsz, gye"'! egyedül — mondja Mikola —, vagy hívd el a barátaidat is. — Persze, mint mindig, most is hozzáteszi: — Hozzál magaddal tizenhatos puskát és egy kis port... — És valami golyót farkasra — teszi hozzá cérnavékony hangon Szvergyelok —, hogy azonnal kimúljon, ha egyet oda puffantok neki. Sztyopa búcsúzik tőlem és távozik. Én is mennék már, de Mikola visszatart. — Ne hidd — mondja, és bfinbánatosan mosolyog —, hogy kinevetem Szvergyelokot, amikor elmondtam azt az esetet... ö már valóban annyi farkast lepuffantott, amennyit ml ketten együtt nem is láttunk. Az újságban hatvanhá- romról írtak. Már mint én róla. És ha hallanád, hogy utánozza a farkasok üvöltését. Á megtévesztésig hűen tudja utánozni az eltévedt, az egyéves, sőt még az öreg farkas üvöltését is. Ha elkezdi, az nm- ber legszívesebben a kályha mögé bújna!... Különben nagyon jó ember... Gyere hát el, barátom, ne essék nehezedre! ... ... Hosszadalmas gyűlésen ülök. A helyiségben vágni lebet a cigarettafüstöt. Hirte'en eszembe jutnak az erdőőr sóival: „Csakugyan oly kevés időd van?“ Érzem a gyanta és a báránybőr szagát, hallom a fenyőfák suttogását, a csizma alatt a hó csikorgását.. El kell oda mennem! Akár most azonnali Nincs értelme megvárni, amíg befejeződik a vita arról, milyen fontos az élet megismerése. OLEXO ANNA fordítása
