Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-04 / 181. szám, hétfő
Jaroslav Hasek: A kukoricacsősz fíeláfhatatlanul húzódik a végtelenbe a kukoricaföld. A zöld hullámok hátán élénk színű virágok ingadoznak a szélben. A kukoricásban tanyázott Varga cigány a pereputtyával. Három hónapja magához hívatta öt a lócsbányai bíró: — Hál Varga te, akarsz-e csőszködni a kukoricaföldön? Betakarítás után kupsz két mérő kukoricát és zölden annyit törhetsz, amennyit akarsz, de nehogy sokat szedj, ebadta! Varga cigány kétrét hajolt, hogy majd a főidet súrolta a homloka, a nagy tisztelettől alig lehetett a hangját hallani, úgy válaszolta: — Még hogy én nem akarnék csősz ködni a községi kukoricásban, nagysá gos úr? Hisz a község az én édes anyám, etet, ruház, úgy élek benne, akár az Ábrahám ölében! — Azt mondd meg, akarsz-e csószködni, vagy nem — dörrent rá a bíró, félbeszakítva a cigány áradozását. — Hogyisne akarnék, nagyságos uram — vakarta a tarkóját Varga a község az édesanyám, szolgálom én, ahogy tőlem telik, csak kérek három mérő kukoricát, mert nehéz az élet és nagy a család Aztán meg egy kis pálinkát is kérek, mert sok rossz ember iár arrafelé, a csősz egész éjszaka virraszthatja őket és kocódik a foga a nagy hidegtől. — Ne istenkedj már annyit, megkapod, de aztán igyekezz, rajta legyen a szemed a dűlőn, különösen pedig ügyelj a fajtádra, a botfalusi cigányok ra. Ha kell, bottal csördíts a nyakuk közé, vagy uszítsd rájuk a kutyát. Amilyen lesz a csőszködésed, olyan lesz a jutalom. Ha nem őrződ meg a község földjét, semmit sem kapsz — vetett véget az egyezkedésnek a bíró, néhány krajcárt nyomva Varga kezébe pálinkára. Varga cigány hajbókolva visszakozott ki a szobából és sietett elújságolni a rajkóknak a nagy szerencsét, ami érte őket. A család éppen a vályogputri előtt hasalt a fűben a falu végén és kényelmesen majszolgatta az imént megsütött, valamelyik gazda hombárjából elcsent krumplit Így történt, hogy Varga cigányék már harmadik hónapja ott tanyáznak a magasra nőtt kukorica árnyékában. Varga szorgalmasan csőszködött. Napközben ott hevert a zöld leveles sudár tövek alatt és megelégedetten nézegette a szélben hajladozó kalászokat, amelyek során átragyogott a kék ég. A többi pereputty a füstölgő tűz körül hevert és igyekezett tőle telhetőleg követni a családfő példáját, csak néha kelt föl Gáva, a legnagyóbbik lány, tört egypár cső kukoricát, a parázsba rakta, hogy megsüljön. Máskor meg fogta a korsót és vízért ment. De nem nagyon bírta a fáradságot, mert hamarosan visszaheveredett a fűbe és békésen süttette magát a nappal. Amikor leszállt az este, Varga fölkelt, a patak menti bokrok rejtekéből előhúzott egy rozoga kordét és hogy a nap lebukott az alacsony hegyek mögött, nyalábszámra tördelni kezdte a kukoricacsöveket, berakta a kordéba, majd miután elhalt a kürtszó utolsó visszhangja is, amellyel a faluban a pásztor az éjfélt hirdette, óvatosan igyekezett megrakott káréjával a jegenyefák szegélyezte dülőút felé, ahol már várt rá a maga kordéjával a bíró. Sebtében átrakták a kukoricát, Varga kapott egypár garast a bírótól pálinkára fáradságáért és visszatért őrhelyére, a kukoricaföldre. Ez a gondtalan, boldog élet addig tartott, amíg Gáva bele nem szereteti Boldárba, egy fiatal cigflnylegénybe, aki éppen a botfalusi „huncutok" fajtájából származott Varqa egy szóval sem ellenezte volna a lány szerelmét — bár a bíró jó előre óva intette a botfalusi huncutoktól —, ha lánya járt volna a legény után, mert így mindig kezéhez ragadhatott volna valami, hol egy ibrik, hol egy szilke s más efféle, mert Varga mindig arra nevelte a lányát: „Fiatal vagy még, fürgén jár a szemed, ide- oda, sok mindent meglátsz. Ha valami megtetszik, ott ne hagyd.“ De a dolog másképp alakult. Boldár cigány járt a lány után, a kukoricásbeli tanyára és Varga minden látogatása után megszomorodott szívvel állapította meg, hogy a jóféle debreceni szilvapálinkával teli butykosban alig egy-két csöppnyi maradt. Á legény reménybeli ipának a rovására oltogatta a szomját. Varga minden áldott nap civakodott a lányával, igyekezett ráncba szedni, de hiába. Elment a bíróhoz is panaszra, hogy Boldár cigány minden este eljön látogatóba a lányához és benyakalja a pálinkáját az utolsó csöppig. — Az a baj, hogy nem verhetem meg, — tette hozzá búsan. — És miért nem? — Kérem, nagyságos úr, azért, mert ha megütöm, ő visszaüt, aztán húsz- szorta erősebb nálam — válaszolta sí- rós hangon Varga. — Hát akkor tudod mit, önts a buty- kosba petróleumot — tanácsolta a bíró —, csak egyszer kóstolja meg, többet nem megy felétek. Varga megfogadta a jó tanácsot, a faluban szerzett egy butykosra való petróleumot — azt már csak ő tudta, hogyan —, és türelmesen várta az es tét. Persze, volt annyi esze, hogy nem állva, hanem fekve várakozott. Szép, csendes volt az idő, a nagy várakozásban Vargának bekoppant a szeme. Csak késő éjszaka neszeit fel. Azonnal észrevette, hogy a közelében, a hold selymes fényében ott ül a Boldár cigány a Gáva mellett. A legény kezében tartotta a bütyköst. Varga közelebb lépett. Arcul csapta a petróleum bűze. — Te meg mit keresel itt — szólította meg bátortalanul a fiatal cigányt. — Hát csak üldögélek és iszogatok — hangzott a felelet —, de furcsa pálinkát töltöttél a butykosodba. Este óta kóstolgatom, de alig a negyedét szoptam be. fó, nem mondom, de nagyon erős — ezzel a legény göndör fejét Gáva ölébe hajtotta. A hold ezüst fénnyel simogatta a festői csoportot, a magas kukoricaszárak hajbókoltak a szellő fuvallatára. Az öreg Varga sunyin hallgatott. TÓTH TIBOR fordítása A katonás sorban álló kaptárak körül szinte a levegő is „zümmög“. Munkába induló, édes teherrel hazatérő méhek röpködnek ezerszámra a takaros kert zöldeHő bokrai felett. A méhész ott járkál a kaptárak között. Ma nincs semmi dolga. A méhek végzik a maguk munkáját, a méhész csak azért jött ki, hogy vendégének megmutassa „kedvenc bogarait“. Hetvenhetedik életévében jár a méhész. Mozgásit, szellemi frissessége nem árulja el korát. Két éve már, csak szórakozásképpen, magának méhészke- dik, de ezelőtt vagy másfél évtizedig százkaptáros állami méhészetet gondozott. Tulajdonképpen nem a inéhekkel kapcsolatban járok nála, hanem mint kommunista pártunk egyik alapító tagjától munkásmozgalmi élményei iránt érdeklődöm tő-le. A csallóközaranyosi Szabados József elv társ azonban beszélgetés közben többször is említette kedvenc időtöltését, a méhészetet. így kerültünk ki a kertbe, méhesnézésre. Bevallom őszintén, nem nagyon igyekszem a kaptárak közelébe, szégyen-nem szégyen, megtartom a tisztes távolságot a zsongó-bongó kolóniától. Gál László: Szabados bácsi felém pislant néha, miközben magyarázva mutogatja birodalmát. Látja ő jól, mi megy végbe a vendég lelkében. Elmosolyodik ... csak olyan futó mosoly ez az orra alatt, vigyáz rá, nehogy azt higyje a látogató, hogy kineveti, amiért felnőtt ember létére fél a kiC9i méhektől. — Nem szégyen az kérem — mondja vigasztalásképpen. — Ami azt illeti, én is benne jártam már a felnőtt korban, amikor még a közelébe sem merészkedtem a méheknek. Igen rettegtem én is ezektől az apró állatkáktól. — Igaz is — élénkült meg a hangja —, most van éppen kerek fél évszázada, hogy. méhészkedni kezdtem. Érdekes története van ennek. Bár egy újságírónak már elbeszéltem, az írt is róla egy hetilapban. De ha akarja, elmondom magának is. Újteleknek hívták a majort, ahol 1925-ben laktam. Fiatal házasember voltam, abban az évben született *i második gyerekünk. Kisújteleken nagy szőlészet volt, az ottani vincellér mellékesen méhészkedéssel foglalkozott. Május vége felé járt az idő, amikor felkeresett, és azt mondja, hogy segítségre lenne szüksége. — Megállapították, hogy cukorbajos vagyok — mondta lehangoltan. — Klinikán fognak gyógykezelni Bratislavában. Pedig most lesz a méhek rajzási ideje. Nagyon kérlek, segíts majd a feleségemnek befogni a rajokat. — Csak természetes, bogy a beteg vincellérnek habozás nélkül megígértem a segítséget. Csak aztán kezdtem gondolkozni azon, hogyan is lesz ezzel a segítséggel, hiszen eddig nagy ívben elkerültem a méhest. Megmondom az igazat, rettegve vártam én azt a pillanatot, amikor kirepül az első raj a vincellér méhesében. Ma is jól emlékszem, május utolsó napja volt. A vincellér gyereke szaladt hozzánk nagy lihegve és már messziről kiabálta. — Anyu üzeni... tessék gyorsan jönni, mert kijött egy raj. Mit volt mit tenni elindultam. Igen rövidre fogtam a lépéseket, hogy minél később érjek a tetthelyre... Abban a reményben, hátha közben valami csoda történik... Mondjuk elrepülnek a méhek. De bizony ott volt a nagy raj az elökerítés egyik kinyúló ágán. A földről is el lehelett érni. A vincellérné látta az arcomon, hogy igen szorongok, mondtam is neki: Bizony, félek én ettől a dologtól. Megnyugtatott, hogy csak fogjak hozzá bátran. Vastag kőtőlt harisnyát húzott a karomra, hogy azon keresztül nem csípnek a méhek. Megmagyarázta, hogy ilyen esetben hogyan szokta befogni a rajt az ura. Úgy tettem, ahogy mondta. Közben azonban mindenhogy voltam, ahogy közvetlen közelemben tudtam a nyüzs- gő rajt. „Most, most mindjárt nekem esik ez a sok állat és belémereszti a fui’ánkját" — forgott az agyamban szüntelenül a gondolat. Aztán behunytam a szemem, a lélegzetein is elakadt, amikor a boly alá tartottam a kast, s nagyot rántottam az ágon. Igen csodálkoztam rajta, milyen simán történt az egész dolog. Az egész boly belehuppant a kasba, én meg Csáky Károly két verse: Nyár 1975 járunk lehajtott fejjel a kertek olott felettünk a felsebzett ég tüz-melle égeti szemünket vakít már nagyon ez a nyár ápolt lábunk elcsúszik apáink izzadság-cseppjeln * A fák álma esténként panaszosan sírnak a kerti fák álmukban kilépnek a mozdulatlanságból felkapaszkodnak az erdőig s oz ég hasába taposnak ' ' 1 1 gyorsan a helyére tettem a teli kast. Egyetlen szúrás sem érte a testemet. Gondoltam magamban, hogy lám, kár volt a nagy félelemért, nem is olyan nehéz munka ez. Vagy egy hét telt el, amikor megint jött a gyerek. — Jóska bácsi, ismét kijött egy raj. Egy hatalmas fán telepedett meg a raj, jó nyolc méter magasságban. Csak néztem felfelé tanácstalanul... „Hát ezeket hogy hozom én le onnan?“ — kérdeztem a vincellérnétől. Azt mondta az asszony, hogy az ura ilyenkor egy hosszú csáklya végére tűzi a kast, abba pottyantja a méheket, s aztán leengedi a rajt a földre. Ügy tettem, ahogy tanácsolta. Hanem igen nehéz volt a csáklya, a durván faragott nyele egymaga is volt vagy tíz kiló. Üresen is alig bírtam megtartani vele a kast. Azonban sikerült belepottyantani a méhrajt, hanem mikor elkezdtem lefelé engedni, éreztem, hogy baj lesz, nem bírom tartani a súlyt. Szegény méhcsalád ... A csáklyával együtt hatalmas lendülettel a földhöz vágódott a kas. Kizúdult belőle a raj, és egy pillanat múlva már megint ott függött a magasban, ahol eredetileg volt. A vincellér felesége egyre csak sopánkodott, hogy milyen kár ezért a szép, nagy rajért, valahogy be kéne fogni, ne hagyjuk veszendőbe menni. Újabb tanácsot adott. A férje — mondta — ilyenkor létrán felmegy a fára, kertészollóval levágja azt az ágat, amelyen a raj függ, aztán lehozza a méhekkel együtt, és idelent ejti őket a kasba. Sehogy sem tetszett nekem ez a dolog, de nem akartam szégyenben maradni. Lesz, ami lesz, gondoltam megpróbálom ... A vincellérné szőrszitát kötött az arcom elé, a sűrű hálón keresztül alig láttam valamit. A kötött harisnyát felhúztam a karomra. Csak arról feledkeztem meg, hogy rövid nadrág van rajtam, csupaszon maradt mind a két lábam. Felmásztam a létrán, a raj közelébe óvakodtam, s lélegzetvisszafojtva munkálkodni kezdtem a kert észol lóval. Vastag volt az ág, verítékben fürdött az arcom, amikorra sikerült levágnom. Csípte az izzadtság a szemem, de a szita alatt meg sem törülhettem az arcomat. Vakon tapogatóztam lefelé, kezemben a négy öt kilónvi nyüzsgő teherrel. Lefelé jövet a meztelen sarkammal megéreztem a bokrok levelét. A nagy izgalomban azt hittem, hogy már le értem. Léptem a létráról... és puff — a nagy méhrajjal együtt vagy másfél méter magasból a földre hupi>antam. Azt hittem, hogy itt a világ vége. Ott csücsültem a földön a méhfelhő kellős közepén. Ha oldalt elfutok, talán könnyebben megúsztam volna a kalandot. Ijedtemben azonban felfelé másztam a létrán, éppen a méhek útjába, melyek királynőjüket követve eredeti helyükre igyekeztek vissza. Meztelen lábam szárán, a nadrágom meg az ingem alatt mindenütt méhek mozogtak. Hogy én mit éreztem azt könnyű elgondolni. Eleinte még éreztem a csípéseket, aztán már csak egyetlen épő fá’dalnm tjoit az egész testein. A kút mellett n;igy undokban per- metlevet készítettek elő a munkások. Odaszaladtam és nyakig beleálltam az egyik hordóba. Csak a fejem volt ki a vízből. Ott vártam ki a méhvesze- delem elmúlását. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogy nekem már végem. Ezt a bajt nem élem túl. S hiába, a férfi már ilyen, azt sajnáltam a legjobban, hogy itt kell hagynom szép, fiatal feleségemet Amikor elröpültek a méhek, kimásztam a hordóból. Kentem-fentem a testem mindenfelé. Bizony a bőrömből több fullánk ágaskodott kifelé, mint szőrszál. A munkások órákig szedegették ki belőlem a méhek hagyatékát. Nemsokára kirázott a hideg. A vincellérné pokrócot hozott ki. Lefeküdtem a fal mellé. Azután izzadni kezdtem, a szívem pedig úgy dobogott, mintha huszárcsapat gyakorlatozott volna a mellemben. Magam sem tudom meddig feküdtem így elanyátlanodva. Később éreztem, hogy lassan visszatér az erőm. S akár hiszi, akár nem, a testem még csak meg sem dagadt a rengeteg csípéstől. A vincellérnétől fájdalomdíjként megkaptam a félig agyonkínzott rajt. Azzal kezdtem méhészkedni.
