Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 35. szám, Vasarnapi Új Szó

Az SZNF Múzeum gazdag tevékenysége Csaknem kétezer látogató tekinti meg ezekben a nyári napokban a Banská Bysta’ica-i Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumot. Az első fél évben a látogatók száma már a 180 ezret is elérte, és arra számítha­tunk, hogy az idén a látogatók száma a tavalyi 470 000-es rekordot is. túlszárnyalja. A nyári szünet végéig a csoportos látogatók harmonogramja már megtelt, ezért néhány hónapja kénytelenek vissza­utasítani az odalátogatni készülő csoportok kérelmét. A csehszlovákiai látogatókon kívül a múzeumot so­kan felkeresik a Szovjetunióból, Magyarországból, Lengyelországból, majd az NDK-ból, de a tőkés és a fejlődő országokból is szép számmal érkeznek láto­gatók. Az állandó kiállítás anyagán kívül a múzeumban különféle alkalmi kiállításokat is tartanak. Júliusban például megnyílt a „Nagy győzelem“ című kiállítás, amelyet az SZNF Múzeum számára a Moszkvai Köz­ponti Forradalmi Múzeum készített elő. Ezen a kiál­lításon több száz értékes, szovjet múzeumból szárma­zó, és nálunk ismeretlen dokumentumot mutatnak be. A fényképeken csehszlovák katonák és partizánok láthatók, akiket szovjet területen képeztek ki, vagy akik hazánk felszabadításában és a Szlovák Nemzeti Felkelésben vettek részt. A kiállításon bemutatták például Gustáv Husák egyik eddig ismeretien fény­képét, amely a Tri duby-i repülőtéren készült. A ki­állított anyag közt szerepelnek még harci zászlók a második világháború idejéből. Kiállították Aszmo- lov tábornok több személyi tárgyát, azt az emlék­könyvet, amelyet az októberi forradalom 20. évfordu­lója alkalmából 1937-ben a Csehszlovák—Szovjet Ba­ráti Szövetség ajándékozott a Szovjetunióban műkö­dő Szovjet—Csehszlovák Baráti Társaságnak. A kiál­lítás, amelyet Banská Bystrica előtt már a Brnói Munkásmozgalmi Múzeumban is bemutattak, az SZNF Múzeumban szeptember végéig tart nyitva. A kiállítások megrendezésén kívül az SZNF Mú­zeum dolgozói intenzív gyűjtőmunkát is végeznek. Csak az idei év eleje óta majdnem 800 értékes ok­mányt gyűjtöttek össze. Ezek között szerepel több mint 250 eredeti fényképfelvétel, az első csehszlo­vák vadászrepülő ezred tevékenységéről, jozef Lieta- vec, aki tagja volt az illegalitás idején az SZLKP Központi Bizottságának, több személyi tárgyát a mú­zeumnak ajándékozta. Alexander Mucha tábornok öz­vegye férje kitüntetéseit is a múzeumnak ajándékoz­ta. A múzeum őrzi Ľudovít Kukorelli kitüntetéseit és Imra tábornok emlékiratait. Az összegyűjtött anya­gokat a múzeumban dokumentálják, feldolgozzák, és a legfontosabbakat tematikai kiállításokon bemutat­ják Néhány kiállítási anyagot más múzeumoknak is kölcsönadnak. Az SZNF Múzeum több tárgya látható Ostrý Grúňban, Kl'akban vagy Kalištében. 1971 óta a múzeum dolgozói vezetik az ellenállás résztvevőinek, az illegális dolgozóknak, a partizánok­nak és a katonáknak a névsorát. Eddig mintegy Z0 ezer ellenállóról gyűjtöttek össze adatokat. Ebben a munkában segítségükre vannak az Antifasiszta Har­cosok Szövetsége Központi Bizottságáról származó okmányok. Ezen a téren együttműködnek a katonai történelmi intézettel, az SZI.KP KB mellett működő Marxizmus—Leninizmus Intézettel vagy a Szlovák Tu­dományos Akadémia Történettudományi Intézetével. A dokumentációs központ munkájának eredménye­képpen 1985-ig megjelenik a partizánmozgalom atla­sza. Az ulóbbi időben a külföldi múzeumokkal folyta­tott együttműködésük is sikeresen tejlődik. Elsősor­ban azokkal a külföldi múzeumokkal tartanak fenn kapcsolatokat, amelyek a második világháború tör­ténetével foglalkoznak. A Központi Forradalmi Mú­zeummal való együttműködés eredménye a fent em­lített kiállítás. A Banská Bystrica-i SZNF Múzeum dolgozói a Szófiai Forradalmi Mozgalmi Múzeummal is gyümölcsöző tapasztalat- és dokumentumcserét folytatnak. Azt tervezik, hogy a következő hónapok­ban kapcsolatot teremtenek jugoszláviai, magyaror­szági, lengyelországi és NDK-beli múzeumokkal is. Az elmúlt néhány napban az SZNF Múzeum dol­gozói a következő öt év munkatervével foglalkoztak. A tudományos tanács elfogadta az állandó kiállítás és a múzeum épületének bővítésére vonatkozó javas­latokat, azonkívül az előadások és filmelőadások, valamint a kiállítások tervét. A múzeum dolgozói minden évben egy saját kiállítást rendeznek. Kiállí­tást készítenek a CSKP megalapításának 55., a Feb­ruári Győzelem 30. és az SZNF 35. évfordulója tisz­teletére. A jövő évtől kezdve az SZNF Múzeum min­den évben saját gyűjteményt jelentet még, s külön­féle tanulmányokon kívül a közép-szlovákiai kerület SZNF-emlékhelyeinek útikalauza is megjelenik. J. BL&2EJ kodtak az utánpótlásról. Soraik rende­zése után a német transzportokat, után­pótlási oszlopokat támadtak meg. A Duklánál kapott sebe kiújult. Hogy szenvedése még elviselhetetlenebb le­gyen, a sors úgy hozta, hogy az egyik összecsapás után újabb lábsebet kapott. — Kórházunk nem volt. Ha lett vol­na is, nem feküdtem volna be — mond­ja. — A napok múlásával ugyanis egy­re jobban hallottuk az ágyúk dörgé9ét, amely jelezte a front közeledését. A mi kis nemzetközi osztagunk is elhatá­rozta, hogy átcsúszik a frontvonalon. Február 18-án találkoztunk a román csapatokkal. Kežmarokra irányítottak bennünket, ahol a második ejtőernyős dandár feltöltésére és újraszervezésére került sor. Ismét pihenés, majd kiképzés, aztán újra elindultunk Zilina irányába, a front felé. Valašské Mezifíőiig jutottak el, itt érte őket a háború befejezésének híre. A békés, nyugodt életre azonban még nem gondolhattak. Egységével Ke- let-Szlovákiába vezényelték, a bujkáló és garázdálkodó fasiszták összeszedé- sére. Ez volt a dolguk 1946 ig. Ekkor mint tartalékos törzsőrmester leszerelt. Két hónapig volt könyvelő a smoleni- cei erdőgazdaságban, amikor a bende- risták garázdálkodni kezdtek. — Felkerestek az egykori harcostár­saim, és hívtak, menjek velük a bende- risták ellen harcolni — emlékezik visz- sza. A szívem azt súgta, köztük a helyem. Ám fiatal házas voltam, és tető sem volt a fejünk felett. Ezért volt nehéz a döntés. Azt kértem, hogy legalább lakást adjanak. Adtak. A feleségem beleköltözött, én pedig mint alhadnagy ú|ra fegyvert vettem a kezembe. Amikor újra elcsendesültek a fegy­verek, katonai akadémiára küldték, amelyet 1950-ben fejezett be. Karlovy Varyba helyezték, itt lett határőr, majd később visszakerült Szlovákiába, job­ban mondva Bratislavába, ahol a mai napig szolgálatot teljesít. Idestova 35 éve visel egyenruhát. 13 kitüntetés tu­lajdonosa. A Bátorságért Érdemrendet még a Duklánál kapta. A kitüntetések között ott van a Vörös Csillag Érdem­rend, a Szlovák Nemzeti Felkelés Ér­demrend II. fokozata és a „Fasizmus felett aratott győzelem“ emlékérem is. Ma is éppen olyan szorgalommal dol­gozik, mint évtizedekkel ezelőtt, jólle­het, az év végén nyugállományba vo­nul: Több éve a pártszervezet elnöke. Gyakran megfordul a katonák között, nemcsak mint parancsnok, hanem mint egykori frontharcos, hogy a fiatalok­kal elbeszélgessen a dandár harci út­jairól, tapasztalatairól. Az iskolákban is gyakori vendég. — Két unokám van és egy kertem — mondja. — így tehát van mivel el­tölteni szabad időmet, no meg persze megmaradt a szenvedélyem a vadászat. Gyakran elgondolkozom azon, hogy a harcunk nem volt hiábavaló. S ha nyugdíjba vonulok is, még tovább sze­retnék dolgozni, mert a mindennapi élet frontján ma ez a legszükségesebb. NÉMETH JÁNOS Stefan Toma§oviő határőr alezredes gyermekkorában nem gondolta, hogy egykor hivatásos katona lesz. Még csak eszébe sem juthatott, hiszen hatgyer­mekes munkáscsaládban született, ahol igen szűkösen éltek, sokat nélkülöztek. Nem is csoda. Édesapja gyakran volt munka nélkül, s meg kellett szorítania a nadrágszíjat, hogy fia, Stefan elvé­gezhesse a polgári iskolát. — Amikor 1935-ben elvégeztem a polgári iskolát, erdei munkás, majd később segéderdész lettem — mondja. — szerettem a természetet, a barango­lást az erdőben. Este, amikor össze­gyűltünk, baráti körben azon vitatkoz­tunk, hogy mi is lesz velünk. Fiatalok voltunk, bizony nem nagyon jártasak a politikai munkában, de egyet tudtunk: rossz világ jön ránk. Ez be is Igazoló­dott. A köztársaságot feldarabolták, lét­rejött az ún. szlovák állam, és nem sokkal később a fasiszták megtámadták a Szovjetuniót. Stefan Tomasoviö éppen 1941 őszén vonult be tényleges katonai szolgálat ra. A trnavai helyőrségben nemsokáig maradt. Az Oremov Laz-i gyakorlóté­ren összpontosították őket, ami biztos jele volt annak, hogy a frontra, de legjobb esetben a megszállt területre vi­szik ki őket. így is történt. — Volt a menetszázadunkban egy Ba- coni nevű tanító. Később tudtuk meg róla, hogy kommunista — mondja. — Ö igen sokat beszélt arról, mit is csi­náljunk, ha kiérünk a Szovjetunióba. Persze, mindezt burkolva mondta el, de így is megértettük. Az összpontosí­tási körzetünkben kapcsolatba «kerül­tünk olyanokkal is, akik a frontról tér­tek vissza. Ezek elmondták, hogyan ba- sáskodnak a németek, milyen állati módon irtják a védtelen lakosságot. Ha tehettem volna, inkább itthon ma­radok, de a parancs az parancs, men­ni kellett. A fiatal, 21 éves fiú már néhány nap múlva meggyőződött arról, hogy a frontkatonák igazat beszéltek. Az egyik állomáson hosszabb ideig vesztegelt a vonatjuk, mivel a partizánok felrobban­tották előttük a vasutat. Itt szemtanúja volt annak, amint a fasiszták 100 túszt agyonlőttek. A másik élmény a herszo- ni hídhoz fűződik. Az ott dolgozó ha­difoglyok célpontul szolgáltak az egyik fasiszta tiszt számára . .. — Hogy mit éreztünk, azt ma nehé£ leírni. A legszívesebben a torkának es­tem volna — mondja. — A lakosok, akik mint egykori rabszolgák éltek, minket is idegenkedve fogadtak, de ké­sőbb összebarátkoztak velünk. Tőlük és a híradósainktól — noha agyonlövetés- sel fenyegették őket — ismertük a hadihelyzetet, a moszkvai rádióban hoz­zánk intézett felhívásokat. Az állásaink fölött keringő szovjet repülőgépek is bomba helyett röpcédulákat szórtak. Ette is a penész a németeket. A legtöbb szlövák katonában ekkor már megérett az elhatározás: át kell szökni a túloldalra, ahol csehszlovák katonai egység harcol a fasiszták el­len. Igen ám, csakhogy nem voltak harci kapcsolatban a Vörös Hadsereg­gel. A fasiszták sztálingrádi veresége után azonban erre is sor került. A tengerpartról Melitopol térségébe dob­ták át hadosztályukat. — Ogy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Este elfoglaltuk kijelölt állásainkat, de éjfélkor már a túlolda­lon voltunk — mondja. — Ott baráti fogadtatásban volt részünk. Az egyik kolhozban összpontosítottak bennün­ket. Napról napra többen lettünk. Az­tán egy szovjet százados vezetésével kurszki területre vettük utunkat. Néhány napot pihenéssel töltöttek, s közben felkereste őket Gottwald, Fier­linger, Sverma és Culen elvtárs. Arról beszéltek, milyen is lesz az új köztár saság, amelynek létrehozásához ők, a katonák harccal járulhatnak hozzá. — Az önkéntesekben nem volt hiány — mondja. — Pedig az oroszok ugyan csak megválogattak -bennünket, mond ván, hogy ejtőernyős csakis az lehet, akinek egészségi állapota kifogástalan. A felkészülés, a kiképzés nehéz volt, sok fáradságba került. A szovjet fron tót járt és tapasztalatokban gazdag instruktorok mindent elkövettek azért, hogy a 3. ejtőernyős dandár mielőbb harcképes legyen. A jefremovi „szép napok“ is hamar véget értek, mégpedig nagyszabású zá rógyakorlattal, rtletve díszszemlével. Kitűnőre vizsgáztak. S amikor a dan­dár Rozkulov felé tartott, Stefan Tuma- šovič őrmesteri rangban az egyik sza­kasznak volt a parancsnoka. Proszku- rovban érte őket a hír, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. Az ejtőer­nyős dandár katonáinak öröme nem is­mert határt. Kérték, küldjék őket Szlo­vákiába. Egyesek már azt is tudni vél­ték. melyik területen vetik be majd őket. A helyzet azonban másként ala­kult. — Dandárunkat a Duklánál vetették harcba — mondja. — Közel volt az államhatár, ezért mindnyájan úgy ve­rekedtünk, mint az oroszlán. Az egyik ütközetben szilánkot kaptam a lábam­ba. A kórházban voltam, amikor a fiúk üzentek, hogy Szlovákiába mennek. Seb ide, seb oda, nem volt maradásom. A saját felelősségemre a századhoz men­tem, s ha jól emlékszem, október 13-án érkeztünk meg a Tri duby repülőtérre. Az érkező egységeket azon nyomban harcba vetették. Tomašovič elvtárs har­cai az SZNF-ben Žiar nad Hronom tér­ségében kezdte meg. Tisovec, Kozelník, Pliešovce, Podbrezová volt további har­ci cselekményeinek útja. Banská Byst- ricáról a hátvédosztaggal vonult visz- sza. — Mindenütt nehéz volt a dolgunk, hiszen túlerővel álltunk szemben — mondja. — Számomra a legnehezebb azonban a Prašiván keresztüli vissza­vonulás volt. Nemcsak az élelemnek voltunk szűkében, hanem a lőszernek is. Megadásra, fegyverletételre azonban egyszer sem gondoltunk. Eltökélt szán­dékunk volt: a harcot tovább folytat­ni. Az ejtőernyős dandár katonái a pár tizánokhoz csatlakoztak. Tomašovič őr­mester a Jánošík partizánosztaghoz ke rült. Mint egykori erdész, kiismerte ma­gát az erdőben, s így gyakran járt felderítésre. A szovjet repülők gondos­Ejtocrnyosük bevetés előtt Stefan Tomašovič

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom