Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó
Milán Dzurek — Tudja, hogyan járt akkoriban, az apám falusi kovács volt, gyötörte magát, dolgozott, ám sok pénzünk neon maradt. Szerette volna, hogy én jobb sorban éljek, gimnáziumba is elküldött. Harmadikos voltam, amikor megbetegedett, abbahagytam a tanulmányaimat, és folytattam apám szakmáját. Ez abban az időben történt, amikor esténként gépkocsik után lestem, és megtanultam mindent, anij a hajtási engedély megszerzéséihez szükséges. De ezek a háború évei voltak, amikor a gépkocsivezetőket sűrűn küldték a frontra. Ezt pedig nem akartam. A behívótól egyetlen dolog mentett meg, jelentkeztem a Banská Bystrica-i repülőiskolába. Egészséges voltam, műveltségem bár hiányos, mégis elegendő volt ahhoz, hogy teljesítsem a feltételeket. Felvettek. Először az iskolában tapinthattam meg a repülőgép vezérlő szerkezetét. Hátunk mögött 180 kényelmes fotel, amelyekben bárki elszunnyadhat, és néhány órán belül más földrészen ébred fel... Mi a pilóták kabinjában ülünk, ahol öt személy számára van férőhely, ugyanis ennyien irányítják az Iljusin típusú repülőgépet hosszú útján. Az első ülésen karcsú magas férfi emlékezik vissza, olyan ember, akinek beteljesültök gyermekkori álmai, hosz- szú-hosszú útjai, amelyekre gondolni sem mert. Amíg mindezt elérte, sok-sok akadályt kellett leküzdenie,. de férfi módra megbirkózott valamennyivel. Ülünk az IL-62-es szovjet repülőgép fedélzetén, amelynek rendszáma OK- EBG, és a múlt évtől Banská Bystrica nevét is viseli. Milán Dzurek, a repülőgép liptói születésű parancsnoka Banská Bystrieára gondol, hiszen oly sok szál fűzi ehhez a városhoz. Ott, Banská Bystricán, a repülőiskolában érte a felkelés híre. Valameny- nyien csatlakoztak a felkeléshez, és a lipiillléliiiii $mmm f-Ia * Ma rmám f í M:: I \ y I &* t Farkas Mária (A szerző felvétele) Ritka, de örömteli jeladat egy újságíró számára, ha vezető beosztású nőt mutathat be az olvasóknak. Ritka, mert kevés a vezető beosztásban levő nő, örömteli, mert konkrét példán keresztül bizonyítliatja, hogy a nők is alkalmasak felelősségteljes munka végzésére. Ezúttal Farkas Máriát, a Dunajská Streda-i (Dunaszerdahelyi) Közszolgáltatási Vállalat termelési igazgatóját látogattam meg. A vezető beosztású dolgozókra jellemző, hogy nehéz őket megtalálni. Vagy gyűlésen vannak, vagy valamelyik üzemrészlegen; vagy éppen szolgálati úton. Farkas elv társnőt is csak harmadik próbálkozás után találtam meg a munkahelyén. Akkor is épp gyűlésre készülődött, de a kedvemért maradt. — Hogyan és mikor kezdődött a pályafutása a közszolgáltatási vállalatnál — efelől kérdeztem beszélgetésünk elején. — Tizenöt évvel ezelőtt. Eleinte mint raktári könyvelő dolgoztam. Ez alatt az idő alatt megismerkedtem azokkal az anyagokkal, amelyekre az egyes üzemrészlegeken folyó munkához szükség volt. Ennek sok hasznát vettem azután, hogy anyagbeszerző lettem. Amikor anyagbeszerzői állásba tették, már férjnél volt, és két kicsi gyermek szólította anyukának. Ezért nem volt könnyű dolga, hiszen mint anyagbeszerzőnek járnia kellett az országot. Sokszor több napra is távol volt a családjától. — Ilyenkor a férjem helyettesített otthon — mondja. Ahhoz tehát, hogy egy nő érvényesülhessen a szakmájában, nem elég a rátermettség, a szaktudás — más feltétele is van: az, hogy a családja is támogassa. Ö megkapta ezt a tá■ mogatást. Egy napon azonban már nem bírta egyedül az anyagbeszerzést. Nem személyi okokból, hanem mert a vállalat keretén belül bővítették a szolgáltatásokat, s egyre több anyagra volt szükség. Ekkor létesítették a könyvkötészetet, a nyomdát, a gyorstisztítót, a fényképfestést. Több meglevő szolgáltatást pedig bővítettek, mint például a virágkertészetet, a szobafestést ós mázolást, az üvegezést, a fényképészetet, a ruha- javító műhelyt. Ezért még egy anyag- beszerzőt vettek fel. Ezután ők ketten képezték a bevásárló osztályt. Miközben az országot járta, értékes tapasztalatokra tett szert a szolgálta fásokban végzett munka terén. Közben a gyermekei is nőttek, de ő még nem fáradt bele az anyagbeszerzésbe, a gyermeknevelésbe, a háztartás vezetésébe, sőt, ezután következett be életében az az időszak, amikor még felelősségteljesebb beosztásba helyezték. öt nevezték ki a közszolgáltatási vállalat termelési igazgatójává. Sok energiára volt szüksége, hogy bizonyítsa rátermettségét. Azóta már nemcsak élettelen anyaggal van dolga; hanem emberekkel is, akik a vállalatnál dolgoznak. Sőt, a város lakosaival is, akik joggal elvárják a vállalattól, hogy minél több szolgáltatást nyújtson. Ez neki is érdeke — nemcsak mint igazgatónak, hanem mint magánembernek is, hiszen háziasszony, és ő is igénybe veszi a szolgáltatásokat, többek között a fehérnemű mosását. S ha már ennél tartunk, meg kell említeni, hogy a mosoda hosszú határidővel vállalja a fehérneműmosást. Viszont rövidesen átadják az új mosodát, s akkor ez a helyzet magváltozik. Lerövidül a mosási határidő, és a mosoda alkalmazottai az új mosodában jobb munkafeltételek között dolgoznak majd. A ruhatisztításban más a helyzet. A városban gyorstisztító is van. Abban viszont ki kell cserélni a berendezést. Mint termelési igazgató nemcsak azon fáradozik, hogy a meglevő üzemágakban egyre jobbak legyenek a munkafeltételek, de azon is, hogy új szolgáltatásokat vezessenek be. — Mindenekelőtt a férfiruha-szabó- ságot szeretnénk bővíteni — közli Farkas Mária. — S a közeljövőben sor kerül szőnyegtisztítás és paplankészítés bevezetésére is. A hatodik ötéves tervben pedig szeretnénk a szolgáltatások házához hasonló épületet építeni, amelybe összpontosíthatnánk a város különböző pontjain szétszórt műhelyeket. — Arról már sző esett, hogy a szolgáltatások területén milyen változá sok lesznek. Mint magánember mit vár a jövőtől? — Legjobban azt szeretném, hogy a gyermekeim szerencsésen fejezzék be tanulmányaikat. A lányom egyetemista, művészettörténetet tanul, a fiam középiskolás. Délután fél négy volt, amikor befejeztük a beszélgetést. — Önnek is letelt a munkaideje — mondom elmenőben. — A munkaidőm igen, de azért munkám még akad — válaszolja. — Most a lakásbizottság ülésére megyek. Bizony, a vezető beosztású emberek munkanapja sokszor az estébe nyúlik. De aki olyan szivvel-lélekkcl végzi teendőit a köz érdekében, mint Farkas Mária elvtársnő, az nem órákban számolja a munkaidejét, hanem uz elért eredményekben. KOVÁCS ELVIRA pilótákból gyalogosok váltak. Augusztus 29-én Telgártra utaztak, és Vernár mellett vívták meg első harcukat a németekkel. Később Prievidza és Handlo- vá térségébe vezényelték őket, itt érte az első sebesülés. A lába sebesült meg. Másodszor a válla, Dolny Turőek mellett, éppen abban az időben, amikor a németek Banská Bystrica felé vonultak. — Kértem, hogy küldjenek el a tiso- veci kórházba, ám az orvosok sebesüléseink szerint osztályoztak bennünket. Az enyémet súlyosnak találták, ezért a Tri dubv repülőtérre szállítottak, ahonnan a Szovjetunióba kerültem. Nem nagyon ismertem a helyzetet, azt sem tudtam, bajtársaim hogy végeztek, évfolyamtársaimról hírem sem volt, csupán akkor tájékozódtam, amikor meggyógyultam, és a tartalékos ezredgyorsabban, 10 kilométeres magasságban. A híres TU-104-eseken kezdett, majd ismét tanfolyamok következtek Ulja- novszkban, Szverdlovszkban, Kazany- ban, Novoszibirszkben, Moszkvában. Szükség volt ezekre a tanfolyamokra, hiszen a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság újabb TU típusú repülőgépeket vásárol. A 60-as évek végén ismét Uljanovszkban folytatott tanulmányokat, hiszen Dzurek elvtársat és csoportját jelölték ki, hogy a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság legnagyobb és legkorszerűbb gépét, az IL-62-est vezesse. Több millió kilométert repült New York, Havanna, Djakarta, New York és más világvárosok között, közben nem feledkezhetünk meg azokról az órákról sem, amíg három gyermeke és femegfontolt. Mindezt legjobb lelkiisme^ rete és képességei szerint kell tennie. Még akkor is, ha ezért drágán kell fizetnie. Emlékszem, és sokat foglalkozom azokkal az esetekkel, amelyek valamennyi pilótát nyugtalanítanak —« a repülőgéprablásokkal. Kubában hallottam egy esetről. Nem is géprablókról — a szó szo>kyánvos értelmében —, hanem gyilkosokról. Az AN-24-es gép fedélzetén az egyik közülük lövöldözni kezdett, és kézigránátot hajított az utasok közé. Az egyik ülésről felugrott egy fiatal kubai hadnagy, és testével letakarta a gránátot. A hadnagyot a gránát széttépte, a repülőgép ugyan megrongálódott, de .szerencsésen“ leszállt. Valamennyien, akik ezt a történetet ismerik, a kubai hadnagyot hősnek nevezik. És valóban hős, hiszen tudta, mit kell tennie, és nem torpant meg, amikor az életét áldozta. — Nagyon szeretném, ha soha többé nem lenne szükség emberi áldozatokra és hasonló hőstettekre. Ha az emberek abban versengenének, hogy ki dolgozik jobban, szebben, gyorsabban hazájáért, népéért. A pilóta számára a haza, az otthon kifejezés jóllehet másképp hangzik, mint mások számára. Hiszen a pilóta évente több hónapot tölt el a világ különböző pontjain, különböző városokban, repülőtereken, szállodákban. És mindenkinek, minden embernek feltétlenül kell otthonának lennie, egy olyan helynek a világon, ahová tartozik, és ahol a legjobban érzi magát. Több ízben láttam külföldön emigránsainkat. Sőt, Kairóban a strandon régi pilóíakollégámmal is találkoztam. Elbeszélgettünk, elmondotta, hogy megelégedett, van állása, családja, lakása, pénze, és állandóan repül. Gyakorta voltak szűrős megjegyzései. .Megkérdeztem tőle- úgy esténként hová hívod fel a barátaidat, milyen ismert helyeket keresel fel, kivel ülsz le egy pohár sörre, kivel emlékezel a régi időkre... Pipázott. És észrevettem, hogy erősebben beleharapott a pipa szárába. A szemembe nem nézett, de lehajtott fővel távozott. Többet nem hallottam róla ... fÁN BLAZEJ ben a harckocsizókhoz jelentkeztem. Ekkor mondotta egy tiszt, hogy a mieink is itt vannak. Tizenhármán találkoztunk, többen más egységben harcoltak, mások odahaza. És sokan el is estek. Hamarosan IL-2-sen repültünk mint lövészek. Ezek voltak azok a gépek, amelyek május közepe táján 1945- ben leszálltak Prágában. A repülő egyenruháját már nem ve~ tette le. A háború után az akadémiára jelentkezett, azóta hazánk valamennyi repülőterét kiválóan ismeri. Előbb navigátor volt, később pilóta, majd felügyelő. 1951-ben katonai egyenruháját elcserélte a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság egyenruhájával. Oj típusú repülőgépeket próbált ki: IL-2-es, IL-12-es gépeken repült, a Szovjetunióban végzett tanfolyamokat. Magáról így szól: — Aki egyszer megszerette a motorok zúgását, örökké hű marad hozzájuk. Nem mondhat le többé a szédítő sebességről, hiszen az ezüstösen csillogó gép, míg ő áll, nagyon távolra kerülne tőle. Azok közé tartozik, akik a világ közvéleményének bemutatták a sugárhajtású teherszállító repülőgépeket. —Egész Franciaország, egész Nvu- gat-Európa csodált bennünket, és Born- bayba mi repültünk elsőként és a leglesége várta Prágában. Kék egyenruháján nyolc érdemrend szalagja látható N— ezeket a kitüntetéseket hősi tetteiért kapta. Ámbár nem kedvére való, ha hősnek nevezik. Erről következő a véleménye: — Tudja, az emberből rendszerint mások csinálnak hőst. Az -ember életében bonyolult helyzetekbe is kerülhet, nehéz szituációkba, amikor be kell bizonyítania, hogy tettre kész, A Banská Bystrica nevél viselő IL 62-es
