Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-04 / 155. szám, péntek
Sómón-ídézó golyósiollal Bratislavai beszélgetés Benedek Istvánnal a kategorizálható, az is- /\ mert képletek keretébe illeszthető interjúalany megkönnyíti az újságíró munkáját. Azt írjuk, hogy költő, prózaid. vagy színműíró és ha tudományos dolgozó, akkor fizikus, orvos, filozófus, művé- sze'történész, vagy irodalom- lei lénész . . . \ionban Benedek I s t- v n n rendhagyó eset, munkás- s: au széttöri a meghatározásuk szokványos kereteit. Amíg a bratislavai Rolandkút felé sorjáztuk a lépést, afelett töprengtem hogy vajon hová sorolható e: nz alacsony, mindig harcos vi'ára kész férfi? Gyermekkoromban nagyapja meséi ringattak álomba, édesapjától meg/a- nultam; az irodalomtörténész feladata az, hogy közönségével megkedveltesse az irodalmat, de a vendég, az „unoka" és a „fiú“, akinek a tavaszi éjszakában öreg kapubélieteket mutogattam, orvos is, író is, kultúr tört énész is. Valamikor a csepeli gyári kórház orvosa volt, 1945-ben Kolozsvárott egyetemi tanár, később a budapesti Országos Ideg-Elmegyógyintézet főorvosa, majd az inta- pusztai Munkaterápiás Elmegyógyintézet igazgatója. Orvos? Igen. Az is! ne közben ott áll mögötte az irodalmi életmű is: A három ing, Ember és gyerek, Kisvárosi történetek. Csineva, Párizsi szalonok, ott állnak mö götte az olyan nagyszerű tudományos munkák, mint a Semmelweis és kora. A darwinizmus kibontakoztatása. La marék és kora és a három nagyszerű esszégyűjtemény — Bolond világ, Lélektől lélekig és a Pusztába kiáltott szó. — Ön orvos, író, filozófus, pszichológus, tudománytör té- nész. Valamikor gyakorlatilag foglalkozott az elmebetegek munkaterápiájával, de avatotton nyúl a képzőművészet, vagy a prognosztika problémáihoz és szinte q következő percben ironikus glosszában támadja Ha- rold Pintér Étellift című egyfel- vonásos darabja kapcsán az „elsekélyesített, elértelmetlení- tett művészetet“. Hogyan képes ennyi problémával „szinkronban“ foglalkozni? — A problémák is szinkronban vannak. A jelen és a múlt problémái egyaránt. A Lamarck és kora tudományos mű, de törvényszerűen összefügg a Párizsi szalonokban ábrázolt korral. A történelemben, az ember életében nincsenek éles választóvonalak. Engem a jelen és a múlt egyformán érdekel. Ez az érdeklődés valahol lecsapódik, a múlt viszonylatában a történelmi regényekben. Persze, nem ilyen egyszerű a folyamat. Szigorúan ragaszkodom a történelmi regény két legfontosabb tényezőjéhez: az adathűséghez és az anyaggyűjtéshez. Az anyag viszont a szobámban van — előttem az írógép, mögöttem ötezer kötet könyv. A jelenben benne élek, az adatok a jelen adatai, az anyagot a ma élő emberek adják. — Mit tart eddigi legjelentősebb alkotásának? — A Lamarck és kora, valamint a Csineva című művemet. — Kedvenc írói? — Thomas Mann, Dosztojevszkij, Tolsztoj. — Több regénye, tanulmánya jelent meg idegen nyelven. — Igen. Az Aranyketrec angolul és németül. A párizsi szalonok német változata most jelenik meg 2. kiadásban és a közeljövőben a Csineva is megjelenik németül. Bratislavából éppen az NDK-ba utazom, hogy a kiadóval megbeszéljem a részleteket. Nagy öröm számomra — és ezért jöttem ide — hogy a Tátrán Kiadó gondozásában szlovákul jelenik meg az A tudás útja című könyvem. — Tervei? — Egy háromkötetes orvostörténeti munkán dolgozom. Az első kötet — 1500 oldal — már készen van. Az Európán kívüli gyógyítás történetével foglalkozom az első részben, sámánokkal és kuruzslókkal __ Na gy munka, sok kutatást, jegyzetelést igényel, de azért szeretném — látja, megint „szinkronban“ — megírni Rousseau életrajzát is. Évtizedek óta izgat a Rousseau-probléma, most kiírom magamból. — Bocsásson meg, de a Rousseau-irodalom olyun hatalmas ... * — De többnyire csak a kortársak véleményéből indul ki. A kortárs ítélete pedig sokkal bizonytalanabb: az érték maradandóságát csak az utókor emlékezése dönti el. Ha a kortárs ítélete maradt volna fenn Johann Sebastian Bachról, emlékeznénk e rá? Giordano Brúnót a kortársak megégették, Kopernikuszt kutyába se vették — hol tartanánk ma, ha ezekkel a korabeli ítéletekkel beérjük? Az akadémiákra csak elvétve jutott be egy-egy korszakalkotó elme: hová jutnánk, ha nem a korszakalkotó elmék, hanem az akadémiai tagok névsora alapján írnok a kultúrtörténetet? — Az utókor tévedhetetlen? — Nem. Minden szabály csődöt mond: Galénoszt és Archi- medészt a kortársak nagyra tartották, az utókor elfeledte, újra meg újra fel kellett fedezni őket. Rembrandt nagyságát az utókornak kellett felismerni, viszont Püthagonászt, Paracelsust, vagy Tiepolot a a kortársak és utódok egyaránt sokra becsülték, holott okosabb lett volna megfeledkezni róluk. — Tudás és tapasztalatok birtokában — mit tart az emberiség jövőjéről? — Ha a 18. századot a felvilágosodásba vetett hittel, a 19. századot a fejlődésbe vetett hittel jellemezhetjük, a 20. századra talán azt mondhatjuk: a forradalomba vetett hit jellemzi. Az emberiség a teljes fel- szabadulást várja és igényli. Fel kell szabadítani a munkást a kizsákmányolás alól, a polgárt az előítéletei alól, a gyár matukat a leigázók markából, ki kell szabadítani a fejlődésben elmaradt országokat a feudalizmusból, a művészetet a hagyomány kötelékeiből, a szegényeket a nyomorúságból, az iskolázatlanokat a tudatlanság- ból, a tudósokat a dogmatiz• musból, a nacionalistákat a faji felsőbbrendűség hitéből... Körbejártuk a Roland-kutat, néztük a vízköpőket, súlyos problémák boncolgatása közben pihenésül a város meséit, le* gendáit mondtam el. És közben arra gondoltam, hogy ez a tudós író félelmetesen okos, székely őseitől ajándékba kapott realitása, emberismerete világosságot, kíméletlen őszinteséget követel, nem engedi meg, hogy szépítse a tényeket, olyannak látja az embert és világát, amilyen. Városunkból a Német Demokratikus Köztársaságba utazott, onnan Lengyelországba, utána pedig haza, ahol várják a könyvei, a munka, ahol szorgalmasan gyűjti a jegyzeteket, go lyóstollal ír apró papírlapokra adatokat régen kipusztult távolt törzsek varázslóiról, kuruzslók- ról és sámánokról. Most, amikor visszagondolok a beszélgetésre, egy még eddig csak kéziratban lévő tanulrná< nya befejező mondatát idézem: „Ejutottunk, ahhoz a felismeréshez, amellyel Hérakleitosz harmad}élezer éve útnak indította a dialektikus gondolkodást: panta rhei, minden mozog. Szerény mesterség a tű* dumára/, analízisek és szintézisek végtelen sora, végcélja nincs, csak iránija: előre.“ PÉTERF1 GYULA D unajská Stredü (Dunuszerdíihely) hazai magyar kulturális életünk egyik fellegvára. Népművészeti együttesei, énekkórusai, színjátszói mindig nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel ápolták népművészetünk és nemzeti kultúránk hagyományait. Bizonyára sokan emlékeznek még a Csallóközi Népi Együttesre, amely 1959-től 1969-ig nem hiányzott egyetlen országos vagy körzeti kulturális rendezvényről sem, és sok hívet és elismerést szerzett magának. Aztán felbomlott az együttes és csak 1973 bán hallottunk ismét a dunaszerdahelyiekről. Először egy női kórus alakult a Járási Népművelési Központ osztályvezetője, Jarábik Imre vezetésével. Egy évvel ezelőtt pedig újraalakult a népi tánccsoport is Hor váth Rudolf vezetésével, és ettől számíthatjuk a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes léiét. Az együttes a korábban felbomlott Csallóközi Népi Együttes követőjének vallja magát. Ha az érdemről beszélünk, akkor mindenekelőtt szólnunk kell a járási Népművelési Központ igazgatójának, Héger Káirolynak, az erőfeszítéséről. Az ő indítványára jött létre mindkét együttes. Alig néhány évvel ezelőtt került a városba, és az említeti intézmény élére, ü vette kezébe a munka irányítását, és egyszeriben kiváló szervezőket, segítőtársakat is talált. A már említett két szakemberen kívül pél dául Pozsár Erzsikét, a járási Népművelési Központ szakelőadóját. Ok a szíve lelke az együttesnek, amely a legjobb úton halad, hogy visszaszerezze a dunaszerdahelyi népművészeti csoportok régi dicsőségét. Az indulás azonban nem volt ilyen egyszerű. — Ezek a leányok és fiúk jó egy évvel ezelőtt még az alapvető lépéseket sem ismerték — mondja A kultúra napszámosai Jegyzetek a Csallóközi Dal- és Táncegyüttesről Horváth Rudolf, a tánccsoport művészi vezetője, ami — ismerve a csoport mai képességeit — eléggé hihetetlenül hangzik. Az alapoktól kezdték. A csoport összetétele is meglehetősen tarka. Legtöbben diákok, továbbá egészségügyi dolgozók, de vannak köztük munkásfiatalok és értelmiségiek is. Némelyikük kerékpáron jár be a környékbeli falvakból a próbákra. Nehéz egy ilyen sokfelé tarlozó társaság idejét összehangolni, és jő kollektívát kovácsolni belőle. A lelkesedés azonban minden akadályt elhárított. — Tekintettel arra, hogy kezdő gárdával indultunk — folytatja tájékoztatását Horváth Rudolf — olyan műsort állítottunk össze, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekek megtanuljanak táncolni. Ezenkívül — részben szintén pedagógiai szempontból — szem előtt tartottuk, hogy a táncok eredetüket tekintve minél nagyobb terüietet öleljenek fel. Ezzel azt a szempontot is követtük, hogy a csallóközi, illetve az egész hazai közönségnek bemutassuk más magyar etnikai körzet táncait is. A márciusban bemutatott műsorban valóban megtalálhatjuk a magyar etnikai körzetek táncait a Csallóköztől egész Erdélyig. íme a kilenc tánc: Bodrogközi szvit (Ág Tibor—Horváth Rudolf), Hangulatok — leánytánc (Rácz Tibor—Pozsár Erzsiké), Kapuvári verbunkos (Ág—Quilner János), Szüreti bál (Klebercz Sándor—Horváth), Sárosi táncok (Kle- bercz—Horváth). Sárpataki legényes (Klebercz— Horváth), Lakodalmi hangulatok (Ág—Quitner), Szatmári táncok (Gulyás László—Rábai Miklós), Csallóközi regruta búcsúztató (Klebercz—Horváth). A puszta címek is elárulják, hogy színes, változatos az együttes műsora. A ritmusos, temperamentumos táncokat lágy lejtésű, lírai hangulatú kompozíciók váltják. Cselekményük úgyszólván mindenki számára érthető, de korántsem a művészi színvonal rovására. A kor- és helyhű viselet csak még tovább fokozza a kellemes benyomást. Nem utolsósorban meg kell még említeni az együttes elválaszthatatlan részét, Vontszemű János zenekarát, amely Ág Tibor irányítása alatt működik. Vontszeműéket jól ismeri a hazai magyar közönség az országos rendezvényekről, népünnepélyekről, a rádió nyilvános felvételeiből. Hírnevükkel szemben semmivel sem maradnak adósok. Három számból álló önálló műsoruk, de az egész kísérőzene is kielégíti még a legigényesebb zenekedvelő közönséget is. Á népművészeti bemutatóknak általában nagy közönségsikerük van. A közönség azonban ritkán gondol arra, hogy egy ilyen bemutató ára mennyi fáradság, mennyi lemondás. Aki erre vállalkozik, nyugodtan nevezhetjük a kultúra napszámosának. Fizetése többnyire csak a közönség tapsa és elismerése. Éppen ezért minden elismerésünk a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes tagjainak és vezetőinek. Jelentkezésükkel gazdagabb lett a kulturális életünk. PALÁGYI LAJOS K özvetlenül az 1974/75-ös színházi évad befejezése után sajtótájékoztatóra kaptunk meghívót a MATESZ művészeti vezetőségétől. Szívesen mentünk el, annál is inkább, mert az új évadra kidolgozott műsortervet kívántak megismertetni velünk. A sajtótájékoztató úgy indult, mint általában az ilyen vagy I: >son 1 ó jellegű találkozók. M. g s más lett. Több és tartalmasabb, nyíltabb és őszintébb, mélyebb és bensőségesebb. Kinőtte és szétfeszítette az egyszerű információközlés kereteit, aminek a színháziak u, mi is nagyon őröltünk. Mert nemcsak a műsortervről esett szó, hanem a MATESZ-t és Thália Színpadát érintő szinte valamennyi problémáról, mintegy igazolván régi sejtésünket, azt tudniillik, hogy keveset beszélünk önmagunkról és még kevesebbet teszünk önmagunkért. Az időrendel megbontva, írásunk első részében megkísérel jük körvonalazni és néhány gondolattal kiegészíteni a találkozón elhangzottakat. A második részben röviden ismertetjük a jövő évad műsortervét. 1 Mikor válik egy színház • felnőtté? — fogalmazódott meg bennünk a kérdés a találkozó után. A sok adható válasz közül ezúttal csak egyet választunk ki, azt, amelyet az eszmecsere sjugallt: akkor, ha a színház már nemA még jobb színházért EGY TALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA csak önmagával ^.szemben támaszt igényeket, nemcsak befelé gondolkodik, de kifelé is, és elvárásai, kívánságai vannak a közönséggel, a sajtóval, a közművelődési intézményekkel szemben. És a MATESZ-nak valamint Thália Színpadának vannak ilyen igényei — kifelé Is. Színházunk fennállása óta jelentős, íölbecsülhetetlen értékű munkát végzett. Ennek ellenére — legalábbis e sorok írója úgy érzi — nem sikerült a közönséggel tartós, egy-egy előadás után tovább is élő kapcsolatot teremtenie. A színház aligha okolható, ezen a téren a sajtó és közművelődésünk irányítói tehettek volna többet. Hogy a MATESZ és Thália Színpada gyorsabb ütemben fejlődjön, hogy nagyobb sikereket, tárolhatóbb eredményeket érjen el, munkáját állandóan finomítania, javítania kell az ugyancsak gyors ütemben változó feltételeknek és társadalmi követelményeknek megfelelően. De ez nemcsak a színház feladata. Mindannyiunké, hogy a színpadról közvetített művészi-gondolati élmény igazán közösségi élménnyé váljék. Sajnos, évek óta nem jelentkezik fiatal drámaíró, nincs olyan mű, amely nemzetiségi életűnkről, valóságunkról szólna. A színház — amint a művészeti vezetők mondották — megpróbál változtatni a helyzeten, de szüksége lesz az írószövetség magyar szekciójának segítségére. Még mindig nem sikerült megoldani a folyamatos színészképzést, amire — a színművészet sajátos jellegéből adódóan — csak anyanyelven kerülhet sor. Eddig nagyon kevés jelöltnek sikerült fölvételt nyernie a budapesti Színművészeti Főiskolára. A találkozón szó esett továbbá a kritika szerepéről, a színház arculatáról, sokrétű feladatairól, a színész munkájának megbecsüléséről. Arról, hogy színészeink miért nem szerepelnek többet a rádióban, miért nem lépnek föl országos rendezvényeken. Lehelnének nem csak drámában, más műfajban is közösségformáló erők, vendégművészek helyett. A MATESZ és Thália Színpada, amely dr. Krivosík István Igazgató szavait idézve: fiatal, szakképzett és színházat szerető munkatársakkal bővült — felnőtt, megérett igényes feladatok megoldására. A hivatásos és nem hivatásos kritikusok, a színházkedvelők bátran emelhetik magasabbra a mércét. Már a jövő évadban. O A MATESZ és Thália Színpada az 1975/7ö-os színházi évadban kilenc darabot mutat be, ötöt Komáromiján, négyet Kosicén. A bemutatásra kerülő művek közül kettő számít klasszikusnak, Shakespeare Othellója és Móricz Zsigmond Légy jó mindha Iáiig című színműve. A többi hét kortárs szerző alkotása. Ján Soloviötól az Ezüst jaguárt, V. Konsztantynov—B. Racer szovjet szerzőpárostól a Tíz nap — szerelemért című, a Szovjetunióban évek óta nagy sikerrel játszott, humoros hangvételű művet tűzte műsorára a színház. Dávid Teréz Bölcs Johannája nak ősbemutatója Brnóban volt, cseh nyelven. Az ősszel a MA- TESZ-ben is láthatjuk. Először kerül a közönség elé viszont Lovicsek Béla Alattunk a város, felettünk az ég című aktuális problémákról szóló drámája. Kopányi György alkotását, az Igazolatlan őszt, felszabadulásunk 30. évfordulójának tiszteletére mutatja be a társulat. Illyés Gyulától a Dupla vagy semmi, Szakonyi Károlytól pedig az Adáshiba szerepel műsoron. A dramaturgiai tervből kitűnik, hogy a színház továbbra is következetesen valósítja meg a CSKP XIV. kongresszusa után kitűzött céljait. Müsorpolitiká- jával igyekszik a lehető legjobban eleget tenni a színház társadalmi küldetésének. Tudatosan, elkötelezetten és nem utolsósorban magas művészi szinten vesz részt korunk emberének formálásában; olyan darabokat tál* műsorára — főleg hazai magyar, cseh, szlovák, szovjet és más szocialista országban élő szerzőktől —, amelyek elősegítik a hazafiság és az internacionalizmus gondolatának elmélyítésé! az emberek tudatában. A tervet tehát ilyen szempontok alapján állították össze, választékosán, igényesen. Egyetlen megjegyzést azonban hadd vessünk papírra. Minden színház egy egy ávadra kidolgozott dramaturgiai terve magában hordoz egy koncepciót, amely „világnézeti indítékú“, amelynek összetevőit társadalmi és művészeti célok határozzák meg. Ilyen értelemben, véleményünk szerint, lehetett volna tágítani, főleg térben, de időben is a műsortervet, például távolabbi országok egy- egy haladó szellemű drámaírójának művével. Hogy egy kicsit a világot is jelentsen a MATESZ és Thália Színpada. BODNÁR GYULA 1975. VII. 4.
