Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-14 / 163. szám, hétfő

FÜLÖP IMRES

A kéz rezdülései

Egész délután a grafológus Járt az eszében. Sehogy se menit ki a fejéhöl, amit tőle hallott. Pedig ő egyáltalán nem volt kíváncsi a jóslatára. Csak Zsuzsi, a kolléganője rávette, hogy jósoltassanak. A vicc kedvéért, mondta Zsuzsi. Tíz koronát megér egy ilyen tréfa. Persze Zsuzsi mindenekelőtt arra volt kíváncsi (nemcsak tíz koronát fizetne érte, ha valaki megmondaná neki!), mikor megy férjhez? Boldog is volt, amikor a grafológus azt mondta, hogy két év múlva egy mérnök kéri meg a kezét, majd rövidesen el is veszi. Az sem csökkentette örömét, hogy a mérnök állítólag valami tudós típus lesz, nem pedig (mint amilyennek Zsuzsi álmodta a jövendőbelijét), mfívészlélek. Annál is inkább nem, mivel a grafológus azt is elárulta róla, hogy rendkívül előzékeny és lovagias lesz, s a feleségét minden jóval el fogja halmoz- ni.

Zsuzsi el is hitte a grafológus szavait, hiszen nemcsak a Jövőjét ismertette, hanem a múltjáról is olyasmit mondott, ami valóban megtörtént vele.' Például azt, hogy már volt vőlegénye, de visszakérte a jegygyűrűt. Meg azt, hogy Janival szakított, mert többször hazugságon érte. Azt is kitalálta a grafológus, hogy Zsuzsi a legnagyobb emberi gyengeségnek a hazugságot tartja. A vidámságát is egyből felismerte, pedig sohasem beszélt vele. A többieknél is csupa igazat mondott, legalábbis ami a múltjukat Illeti. Hogy a jövőjüket eltalálta-e, azt nem lehet tudni. Azt csak évek múlva láthatják meg, ha ugyan el nem felejtik addigra a grafológus jóslatát. De ez nem fontos. A lényeg az

— és ebben Zsuzsinak igaza volt —, hogy jó viccnek bizonyult a jósoltatás. Szórakoztatóbb volt, mint maga a fellépés. A grafológus ugyanis mint bűvész érkezett az iskolába. A jóslásra csak a fellépés után került sor. Akkor, amikor a gyerekek már hazaimentek. A tanítók közül is csak néhányan

maradtak ott. Az ottmaradtak sem mind jósoltattak maguknak.

Én is csak a Zsuzsi nógatására adtam rá a fejem, mondta saját magának, de nem haragudott a rábeszélésért. Pedig egész délután a grafológus szavai jártak az eszében. Vajon hogyan tudta kitalálni, hogy két kislánya van. Hogy mostoha anya nevelte, s hogy a férje több napja nincs otthon? ... Hogy Misi nemrég megajándékozta. Csak két mondatot kellett leírnom ahhoz, hogy any- nyl mindent megtudjon a múltamról, a jelenemről és a jö- vőmről. Szerinte a betűk alakjában, a kéz rezdüléseiben minden benne van. „Mindkét kislánya beteg“, mondta, s ebben sem tévedett, hiszen Marika asztmás, Aranka pedig allergiás. Az idősebbik kislánya nemsokára teljesen meggyógyul, mondta magabiztosan a grafológus.

Megkönnyebbülve vette tudomásul Marika gyógyulásának hírét. Eddig is bízott benne. Már az első fürdőkezelés után javult az állapota, de aztán újból súlyosbodott. Ismét egyre gyakrabban fojtogatta a görcsös hörgés és köhögés. Kivált éjnek idején. Az injekciók nem sokat segítettek, pedig rengeteg tűszűrást kellett elszenvednie szegény kislánynak. Ha kórházba vitte, Marika már előre remegett. Eleinte egy-egy új baba, maci vagy más játék megvásárlásáért valahogy eltűrte a kis Marika az injekciókat, de később már az sem bizonyult elég hatásosnak. Szerencsére a második fürdőkezelés után még egyszer se jött rá a korábbihoz hasonló rosz- szullét. Az oi’vos szerint leheN séges, hogy többször nem is kell fürdőbe vinni a kislányt... Vajon a grafológus erre is célzott?

Aranka allergiája nem ilyen veszélyes, de azért igen kellemetlen betegség. Bármikor mérges kiütések borítják el a testét. Nem tudni, mitől. Eddigi megfigyelései eredménytelenek. Pedig már mindenféle ételt

ÚJ VERSEK

VARGA ERZSÉBET:

A féltés első éneke

6 gyönyörűm nézd: a láthatáron

viharfelők gyűlnek sosem-látott-szörnyű

vad villanásra villámok készülnek

ne gondolj most másra —

látod: köröttünk nagy hamurakások

régi szerelmeink kialudt tüzei

szélben—szétszóródó hervadt szép virágok

agykor öröknek hitt csodálatos lángok —

ne gondolj másra kedvesem a láthatáron viharfelhők gyűlnek indul már a szél is hogy lángunkat kioltsa és Vulcanus égi műhelyében villámokat kovácsolnak nagy izmos kovácsok ellenünk 6 gyönyörűm ellenünk

DÉNES GYÖRGY:

>1 megsejtett élet

Emberízü, gyönyörű fogság, világra lökött bizonyosság.

Napba mártott szem csoda násza, árva magunk feltámadása.

Ablakkeretben végtelenség, küzde'kbm, balsors, védtelenség.

Tudatunk tarka fényjátéka, istenek kegyes ajándéka.

megvont tőle egy időre, a kiütések olykor még.s elborítják a kislány testét. A komáromi kórházban azzal vigasztalták, hogy ha a gyógyszerek nem is, de az idő meggyógyítja a kislányt. Lehet, hogy idővel magától elmúlik a baj. A grafo lógus szerint mindkét gyermeke meggyógyul. Bárcsak igaz lenne!

Miért ne lehetne igaza? Abban is, hogy a férje sikeresen befejezi tanulmányait az esti iskolán, s utána hosszabb időre külföldre küldik. Nyilván a finnországi tanulmányútra gondolt a grafológus. Ez a tanulmányút jövőre esedékes. A finn papírgyárak berendezésével ismerkednének a párkányi szakemberek. Misi neve is szóba került az előzetes válogatásnál. Még senki se tudja biztosan, hogy ki megy. Misi szerint nem lehetetlen, hogy ő is a szerencsések közt lesz, bár nem nagyon bízik benne. Vajon mit szólna, ha megírná neki a grafológus jóslatát. Úgyis várja már a levelét. Nem, ezt nem teheti: biztosan kinevetné. Sőt, szemrehányást tenne neki érte, hogy hisz ilyen butaságokban. Hogy egyáltalán meghallgatta a „jóslatot“. Hiába írná meg, hogy csak a Zsuzsi rábeszélésére állt kötélnek. Meg hogy ő úgyse hiszi el, amit hallott, csak éppen az érdekesség kedvéért említi meg. Persze, ha a jövőről mondottakat hülyeségnek tekinti is, azt azért meg kell hagyni, hogy a múltról és a jelenről Igazat mondott a grafológus. Ráadásul a jövőről sem mondott olyan le- hetetlenségeket|

Kivéve persze egy dolgot. Az hülyeség. Nevetett is rajta, amikor hallotta. Egész délután nevethetnékje támadt, ha eszébe jutott a grafológus utolsó mondata: „Maga f rövidesen megcsalja a férjét.“ Ha ezt megírnám Misi neki — gondolta, s hangosan felkacagott. Talán még féltékeny is lenne, noha tudja, hogy erre igazán semmi oka. Még akkor sem, ha már harmadik hete katonai gyakorlaton van — Prágában.

Megpróbált nem gondolni a grafológus szavaira. Már idegesítette, hogy nem tud tőlük szabadulni. Máskor ilyenkor a tévé műsorát nézik, most azonban ezt nem* teheti, mert néhány napja rossz a készüléke. Egyik tanulójának az apja megígérte, hogy eljön megjavítani. Ez már akkor villant át az agyán, amikor a csengő szavára felrezzent. A tévé-javító csengetett.

Csakhamar elkészült a javítással. Pénzt nem fogadott el érte. Azt mondta, a kisfia tanító nénijének tartozik ennyi szívességgel. A cseresznyepálinkát azonban nem utasította vissza. Igaz, csak azzal a feltétellel, ha a „tanító néni“ is iszik vele.

így hát nem kerülhette el a koccintgatást, noha nem híve az ivásnak. Az első kupicánál úgy tett, mintha ízlene neki az Ital, de a másiknál és a harmadiknál már nem volt szüksége a színlelésre. Cseresznyemag ízét érezte a nyelvén, és forróság öntötte el előbb az arcát, majd az egész testét. De többet már nem ivott; A nyelve így is megeredt. Jólesett neki, hogy kitárul kozhat. Hogy a kék szemű, nyurga, de vállas tévé-javító figyelmesen hallgatja szavait. Hogy valakinek elmondhatja: mindkét lánya meggyógyul, a férje sikeresen befejezi tanulmányait és utána egy évre külföldre megy. Hogy rövidesen új lakásba költöznek. A kéz rezdülései elárulták, hogy szép jövő vár!

— mondta nevetve.

Másnap bosszankodva gondolt arra, hogy levelet kell írnia Misinek. Pedig nagyon szeretett levelet írni. Beszámolni mindenről, ami idehaza törté nik. Most azonban sehogy sem tudta, mit írjon meg, hiszen a grafológiát nem említheti, mert Misi haragudna érte. Ő pedig képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy a kéz rezdüléseiből minden kiolvasható. Ettől a gondolattól egészen megrémült.

Könö/.si István: A „Falusi motívumok“ című sorozatból

KAR EL ÖAPEK:

JOGI ESET

L. ál szóval simán köztele- ...fi a kanyarhoz nyolcvanassal, biztos, hogy szabad az út, gondolom magamban, ami persze marhaság volt, s csak épp hogy visszahúztam a lábam a gázról és már vettem is a kanyart. Abban a pilanat- han észrevettem, hogy keresztben az úton valami menet halad át. Temetés. A tömeg éppen akkor kanyarodott be a temető bejáratához. Ráléptem a fékre, de erre olyat csusszant a kocsi, hogy azt hittem, felfordul. Szerencsére nem fordult fel, és csők annyira emlékszem, hogy az a négy fiatalember, aki a koporsót vitte, négy felé szaladt, a koporsó a földre esett és rekiiitődött a kocsi hátuljának, aztán felrepült a levegőbe, és átlendülve az árkon, a mezőre zuhant.

Kimászom a kocsiból, Uram Jézus, mondom magamban, ha a papot is elgázoltam, meg még valakit a gyászolók közül, akkor befellegzett! De semmi se történt. Az út egyik oldalán a min istráng állt kereszttel a kezében, a másik oldalon a pap meg a gyászolók; mind olyanok voltak, mint a viaszfigurák. Eltelt egy perc, mig végre a pap magához tért és elkezdett remegni:

— Ö, gyarló ember, hát már a halottakat se tiszteli?

De én inkább annak örültem, hogy élő emberben nem tettem kárt. Az emberek közben megnyugodtak; néhányan elkezdtek szidni, néhányan meg a menőre szaladtak a koporsóhoz, hogy a halottnak segítsenek, úgy látszik, ez amolyan veleszületett ösztön. Én is arrafelé néztem, de mindjárt el is állt a lélegzetem: a koporsó széthullt deszkái közül egy élő ember kászálódott ki, és karját lóbálva mindenáron fel akart ülni.

— Mi a?, mi az? — kérdezi, és egyre csak nyűglődik, hogy felülhessen.

Az'innal ott termettem.

— Bácsi — mondom neki —, hisz magát majdnem eltemették! — Ss segítem kifelé a deszkák közül. Ö meg, csak pislog és dadog:

— Mi? Mi? Mi? — De felállni nem tudott, talán kifi'Mi- modott a bokája, amikor a kocsival nekimentem. No, mit húzznm tovább, beültettem az öreget meg a papoP a kocsilm, és elvittem okét a gyászoló házba; a rokonok meg a mi- nistráns a kereszttel, gyalog jöttek utánunk. A zenészek

persze már nem játszottak, valószínűleg azért, mert nem tudták, kapnak-e fizetséget.

— Az orvost megfizetem — mondtam a rokonoknak —, meg a koporsó árát. is, de mást nem. Különben is, nekem köszönhetik, hogy nem temettek el élő embert. — És beültem a kocsiba. Őszintén szólva örültem, hogy végre letudhattam a dolgot, és hogy nem történt komolyabb baj.

Akkor még nem sejtettem, hogy a baj csak most kezdődik. Először a községi bírótól kaptam levelet. Udvariasan megírta, hogy a tetszhalott, Antonín BartoS nyugdíjas vasutas családja vagyontalan, hogy az öreget nagy tisztességgel akarták eltemetni és erre utolsó megtakarított fillérüket is felhasználták, és hogy mivel az öreg az én hibámból felkelt halottaiból, még egyszer el kell majd temettetnt, amire a családnak már nem lesz pénze. Legyek szíves tehát az egész elrontott temetést megfizetni, pappal, zenével, sírásóval és halotti torral egyetemben.

Aztán egy ügyvéd írt az öregúr képviseletében. Hogy ügyfele nyugdíjat élvezett a vasúttól, de a nyugdíj folyósítását persze a halála után beszüntették és nem is akarják megújítani, mert hiszen birtokukban van a körzeti orvos bizonyítványa, amelynek tanúsága szerint az öreg meghalt. Ezért felszólítanak, hogy kárpótlásul az elveszett nyugdíjért élet járadékot fizessek az öregnek.

A következő levél tanúsága szerint az öreg azóta, hogy feltámasztottam, sokat betegeskedik, miért is jobban kell táplálkoznia. És különben is, teljesen tönkretettem, mert amióta feltámadt, nem a régi többé, egyre csak panaszkodik, egyre csak azt mondogatja: hogy: Egyszer már meghaltam, és minden szépen el volt intézve. Most meg majd még egyszer meg kell halnom! Ezt nem engedem el neki, ezt meg kell fizetnie, még ha a Legfelsőbb Bírósághoz kell is fordulnom. Így megkárosítani egy szegény embert! Az ilyet úgy kellene büntetni, mint a gyilkosokat... és így tovább.

A legrosszabb az, hogy akkor már régen nem fizettem biztosítási díjat,, és így a biztosítóintézet obligón kívül van. Hát most igazán nem tudom, mi lesz. Mit gondol, uram, mindent meg kell majd fizetnem?

Zádor András fordítása