Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 28. szám, Vasarnapi Új Szó
PANAMA „Megyek Panamába dolgozni érted, S ha majd eljössz Panamába, boldog leszel ám. Hisz úgy terem ott a pénz, mint alma a fán‘‘ A mottóként idézeti dalt a csatornaépítés idején énekelték i Karib-tengeri szigete ken, Közép-Amerikában, ahol a nyomorgó négereket, félvéreket a gyors meggazdagodás csalóka ígéretével toborozták az építkezési társaságok felhajtói. A pénz azonban nem a munkásoknak termett, akik mosz- kitófelhők között, láztól elgyö törten, földrengéssel, férgekkel és hüllőkkel dacolva megépítették a csatornát, a világ egyik legnagyobb mesterséges v/ži útját, s ezzel „korrigálták a természetet“ — amely hegy vonulatok'H emelt, nagy sodrású folyókat fakasztott a két hatalmas víztükör, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán között. Kilencvenezer ember csontjai porlanak a Rio Chagre — a Krokodil folyó — szakadékos völgyében, a földomlások alatt, a fülledt dzsungelvidék fái, bokrai töv ben. De mire a valódi építkezés elkezdődött, a Panama szó már nemcsak földrajzi fogalom volt: ez lett a neve a nagyszabású pénzügyi visszaéléseknek, a hiszékeny kisemberek becsapásának, a lelkiismeretlen, a kockázatot másra hárító üzleti vállalkozásoknak. De nézzük csak sorjában a panamai krónika eseményeit! A közgazdasági világsajtó elsősorban a vízi út vitathatatlan gazdasági jelentőségét hangoztatja. Azonban az, aki egy futó pillantást vet a világtérképre, nyomban meggyőződik a csatorna rendkívüli katonai je lentöségéröl. Több mint jelképes az a körülmény, hogy a csatorna, illetve az övezet történelmének • minden fontos dátumát — fegyverrel írták. Kolumbusz sikeres expedíciója után kalandorok, kincskeresők, gátlástalan gengszterek siserahada lepte el a felfedezett Újvilágot, köztük elsősorban a madridi uralkodó alattvalói, a spanyolok. Spanyol ember volt az első európai, akinek megadatott, hogy láthassa az Atlanti-óceánt és a Csendesóceánt is. Vasco Nunez Balboa pontosan 21 esztendővel Kolum busz felfedezése után megpillantotta a Csendes-óceánt, — vagy ahogy ő nevezte a „Délitengert“, — mert ahonnan elindult, a Karib-tengert, Északi -tengernek nevezték akkoriban. Százki lencven mindenre el szánt spanyol harcos volt a kíséretében, s még ezer indián és egy falka kutya. A felfedezést aranyeső kísérte: ettől kezdve nemcsak az amerikai kontinens keleti partvidékéről, hanem a nyugati feléről, a csendes-óceáni partvidékről is ömlött a kincs, az arany, a dx'ágakő Spanyolországba. És Spanyolország, amely az időben mindent aranynyal mért, nem bizonyult hálásnak: Balboát királya nevében halálra ítélték, kivégezték. Hálátlan volt az emberi emlékezet is: John Keats angol költő a nagy felfedezést is a másik spanyol hódítónak és kalandornak, Hernando Corteznek tulajdonította. Balboa ós az őt követő kalandorok nehéz terepen, egészségtelen vidéken, iszonyatos szenvedések között keltok át a kis közép-amerikai földszoroson, a két óceán között. Do így is ömlött az arany és az ezüst — amelynek folyása — és ezt a spanyol udvarban is észrevették — sokkal gyorsabb lett volna, ha nem kellett volna eilőször öszvérekre rakni, azután hajóra, hanem átrakodás nélkül eljuthatott volna a spanyol kikötőbe. Vagyis: ha a Viscayai-öbölből hajóval is meg lehetett volna közelíteni a csendes-óceáni partvidéket. Ha vízi út, csatorna ^kötötte volna Össze a két óceánt. Ha a jelentéktelen Panama faluban nem kellett volna málhásszamarakra rakni a Peruból hajóval hozott kincseket. . Panama, a kincsek átrakodásának színhelye, egyik pillanatról a másikra ismert lett: spanyol rablók és brit kalózok térképéről már nem hiányozhatott többé. Ugyanígy szerepeli a kormányzók, tisztek, tengernagyok jelentéseiben, előterjesztéseiben. Mert gyorsan fölumTiinletők próbálnak behatolni a csalornaövezethe. A tábla felirata: „Gringók, mernetek haza!“ rült a csatornaépítés gondolata is. Az első terveket — egyszerre négyet is — Alvaro de Saavedra Ceroh, Balboa barátja és Cortez tisztje terjesztette elő. Ügy látszik, a négyes számnak szerepe van a csatorna-utópiákban: a következő tervezet gazdája Antonio Galva portugál tengerész ugyancsak négyféle variációt dolgozott ki. Egy évvel később — 1551-ben — egy spanyol történész, Francisco Lopez Gomara így lelkendezett Károly császárnak írt előterjesztésében: „Igaz, hogy a hegyek akadályozzák a csatorna ásását, de nemcsak hegyek vannak, hanem emberi kezek is. Csak kegyeskedjék dönteni, s a gondolat máris valóra válik.“ Panama történelmének főszereplői azonban még hosszú ideig nem a csatornaépítők voltak, hanem a rablók, kalandorok, kalózok. Nem részletezzük ezúttal a tengeri kalózkodás történetét, amelynek maradandó fejezetei íródtak ezen a tájékon, maradjunk csak meg annak megállapításánál, hogy egy csatornaépítkezés technikai-politikai feltétf>lei nagyon lassan értek meg, és az első kísérletek nem is jártak sikerrel. Hum boldt, a nagy német természet- tudós, annyi látványos csatorna-ötlet szülőatyja is javasolt egy építkezést Simon Bolivárnak, a mostani Kolumbiát, Venezuelát, Panamát és Ecuadort magában foglaló Nagy Kolumbia elnökének. Az öreg Goethét is felvillanyozta a terv. A múlt században azonban már nem volt kétséges: ha a csatorna megépül, arra nem helyi erőből kerül sor. Spanyolország, az egykori gyarmattartó már gyenge volt ehhez, Nagy-Britannia nem érzett hozzá semmiféle vonzalmat (London a Szuezi-esatorna ötletétől is idegenkedett), Washington pedig eleinte saját belső politikai problémáival volt elfoglalva. így léphetett színre Franciaország, méghozzá egy olyan építő-diplomatával, akinek a nevét már fémjelezte egy csatorna-siker: a Szuezi-csator- na megépítése. Ferdinand de Lesseps társasága azonban csú fosán megbukott. Az építkezés 1881. február 1 én indult, teáit- rális külsőségek, nagyszabású ünnepségek között —, hogy aztán a kudarc is annál meggyőzőbb legyen. A kisemberek részvényjegyzéséből összegyűlt milliókat rekordidő alatt elsikkasztották, a dilettáns tervek alapján felvonultatott technika alig karcolta meg a természetet. De már érlelődött az idő az amerikai beavatkozáshoz. Washington huzamosabb ideje háborúra készült a Közép-Amerikában még jelentős befolyással és gyarmatbirtokokkal rendelkező Spanyolország ellen. Már el is határozták a háborút — amelynek kirobbantását aztán egy egész hónappal el kellett halasztani. Ennyi időre volt szüksége az Oregon nevű hadihajónak, amíg csendes-óceáni támaszpontjáról, 13 ezer mér- földes út után, a hadszíntérre ért. Az 1898-ban kitört spanyol —amerikai háború tanulságai nak értékelésekor ismét előtérbe került a csatorna gondolata, hiszen az már a harcok idején is tetemesen lerövidítette volna a hajók útját. Ettől kezdve Washington lényegében belpolitikai, belgazdasági ügyként kezelte a panamai kérdést, jóllehet a földszoros, amelyet „kinéztek“ a csatorna színhelyének, akkor a Kolumbiai Köztársasághoz tartozott. Kolumbia pedig nem akart beleegyezni abba, hogy földjét egy teljesen „amerikai csatorna“ szelje át, a kormány azt szerette volna, ha szuverenitása — vagy legalábbis beleszólási joga fennmarad az övezetben is. Washington azonban ekkor már rájött a „dollárdiplomá cia“ ízére — egyszerűen meg akarta vásárolni Kolumbiától ezt a földterületet. Éppen úgy, ahogy 40 millió dolláros lelé- pési díjért megvette a Lesseps- féle társaság jogait is. Theodor Roosevelt_ amerikai elnököt mélységesen ingerelte a kolumbiai kormány makacskodása, amelyet* még csak alátámasztott az amerikai szándékon felbőszült nép harsány tiltakozása is. Roosevelt döntött. A csatornaügyről tárgyaló nagykövetének ingerülten csak azt táv- iratozta: „Nem akarok többet tárgyalni az ostoba bogotai emberekkel.“ Nem is tárgyalt. Ezután ismét a kalandorok vették át a szót és az amerikai kormányhivatalokban kidolgozott — azóta már többször alkalmazott — recept szerint megkezdődött a szégyen- teljes „panamai kaland“. Amerikai pénzen, Amerikában megfogalmazott függetlenségi nyilatkozattal, egy amerikai őrnagy által felhúzott panamai zászlóval indult a szeparatista zendülés: Panama elszakadt Kolumbiától — 1903. november 4- én. Két nappal később Washington elismerte az új államot és három hét séfrn telt el, a „két ország“, az Egyesült Államok és a Panamai Köztársaság máris aláírta a csatorna egyezményt. Egy tíz mérföld szélességben vitathatatlan amerikai ellenőrzést törvényesít az új állam közepén, de Washington megítélésétől-teszi függővé azt is, hogy az amerikai csapatok mikor avatkoznak be az ország más pontjain is. Az 1434 négyzetkilométernyi területért a Panamai Köztársaság 10 millió dollárt kapott és évi negyed- milliót bérleti új díj gyanánt. 1912-ben, egy választási hadjárat során az ellenzék így vádolta Roosevelt elnököt, aki két évvel ezelőtt egyébként Nobel- bélcedíjat kapott: „A rend védelmezője maga is bandita lett.“ Az államcsíny után azonban nemsokára megkezdődött az építkezés. Sietni kellett: Washingtonban is érzékelték az új, nagyszabású, egyetemes háború előkészületeit, hozzá kellett fogni a 83,3 kilométerre tervezett nagy vízi út megépítéséhez. Az igazi nehézségek, a műszaki problémák garmadával csak ezután jelentkeztek. A tervezett mederben ott zuhogott, örvénylett a Krokodil-folyó, amelyen egy másodperc alatt a Niagara vízesés vízmennyiségének kétharmada robajlott át. Gatun város mellett egy hatalmas gáttal tavat kerítettek el: ez akkora, mint a Zürichi-tó. Többmillió kilogramm dinamittal átvágták a Culebra melletti dombvidéket. Közben át kellett hidalni a két óceán közti szintkülönbséget: ezt három-három nagyszabású zsilippár beépítésével oldották meg. Csak ezután került sor, 1913. november 10-én arra, hogy Wilson amerikai elnök a Fehér Házban megnyomja az arany villanykapcsoló gombját, hogy négyezer mérföldre délebbre, Gamboa mellett a levegőbe repüljön az a gát, amely még elválasztotta egymástól a két óceán vizét. Amerikai ünnep volt ez — mint ahogy a pana- nvii történelem mindeddig is hamisítatlan amerikai história volt. Amerikai méretű a forgalom is a csatornán! 1915-ben 1085 hajó haladt cit rajta, 4 millió 888 ezer 400 tonna rakomány- nyal. Öt évvel később a forgalom megduplázódott, s a második világháború óta évi átlagban nyolcezer hajó teszi meg az amerikai támaszpontokkal szegélyezett, óriáságyúkkal, raká- tabázisokkal, légvédelemmel biztosított vízi utat. Az amerikai vízi utat. Mert-el- sösorban Waahington számára létfontosságú a csatorna Hiszen a „canal“ megépítésével az amerikai keleti partoktól íapánba vagy Kínába vezető vízi út lerövidült: ma már a csendes-óceáni útvonal sem nosz- szabb, mint az amely valamikor az Atlanti-óceánon, Giblartáron, a Szuezi-csatornán és a Moluk- ki szoroson át vezetett a? ázsiai partokra. Egyharmadára sök- kent az amerikai keleti é- nyugati partvidék közti vízi út is. Aligha kell bizonygatni, hogy ez — túlmenően a kereskedelmi érdekeken — milyen hadászati jelentőséggel bír az Egyesült Államok számára Ezért vonakodnak az amerikaiak kiüríteni a csatarnaövezet támaszpontjait, valamint azokat a bázisokat, amelyeket különböző pótlólagos szerződésekkel a panamai kormány bocsátott a rendelkezésükre (1942-ben példán 134 amerikai támaszpont volt Panamában — a csatornaövezeten kívül.) És közben — ahogy növekedett a forgalom, ahogy megnőtt a szállítóhajók és a hadihajók mérete — felmerült egy uiabb csatorna ötlete is. Washington kiszivárogtatta azokat a híreket, hogy vagy bővíteni fo ? ák a jelenlegi vízi utat, vagy újat építenek, esetleg Nicaraguán vagy Hondurason, netán ismét Panamán, vagy Kolumbián ke* resztül. Ezekkel a hírekkel uró- bálják némileg hűtőgetni az; a heves Amerika-ellenes közvéleményt, amely az évtizedek múlásával sem szűnt meg hábo- rogni a történelmi méretű gengszterizmus miatt. Tíz évvel ezelőtt heves tüntetések robbantak ki Panamavárosi: < ■ — s az áldozatok emlékére az évfordulókon érezhetően fokozódik a jenki-ellenesség. Most Washington arra kényszerült, hogy — pozíciói konszolidálásának védelmében — ismételten tárgyalásokba bocsátkozzék Panamával, egy új bérleti szerződés ügyében. A frontok nH’St is ott húzódnak meg, ahol évtize- dekkel ezelőtt: az állami szuverenitást védő helyi érdekek és a hatalmas északi szomszéd imperialista érdekeit megfogalmazó amerikai akarat között. „Jószándékkal és a problémák megoldására való készséggel érkeztünk Panamába“ — nyilatkozta Bunker nagykövet a tárgyalások újrakezdése előtt. Omar Torrijos panamai kormányfő nyilatkozata már sokkal konkrétabb és kevésbé diu- lomatikus: „Mindenképpen ie akarjuk mosni a szégyenfoltot.. A csatornaövezet panamai föld és ezt mindéképpen tudomásul kell venniük az észak-amerikaiaknak “ Eddig nem sok jele van annak, hogy az amerikaiaknak is ez lenne a véleményük. A panamaiak szívesen be sem mennek az USA övezetbe: félnek a rendőröktől, katonáktól, bírák tői. ügyészektől, attól, hogy akaratlanul is megsértik az áttekinthetetlenül bonyolult, fajüldöző rendszabályokat. De úgy tűnik: a panamaiak nem hagyják zsarolni magukat azoktól az amerikai híresztelésektől, hogy esetleg másutt építe nek egy új csatornát. Ez — a jelenlegi technikai feltételek mellett is — gigantikus ós rendkívül idő és pénzigénves munka. Sikere sem értékteleníti el a mostani csatornát, amelyért annyi pénz, könny és vér folyt el addig is. KRAJCZÁR IMRE
