Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 28. szám, Vasarnapi Új Szó
— Holnap feljön valaki. A fiú az ablaknál 611. Egy iát nézett lent, t téren. Azt a férfit és nőt, akik olyan hirtelen ültek le arra a paüra, mintha az égből csapódtak volna le. A férfi hátradőlt, átfogta a nő vállát. Van nekik hová menni, gondolta a fiú, vagy most már itt rendezkednek be. Közben neszeket hallott a háta mögül. Arrébb toltak egy széket, megreccsent egy dívány. Pusmogás, amiből semmit se lehet érteni. Apa meg anya megbeszélik a dolgot. Meg beszélik, hogy hát akkor ml lesz holnap. Hirtelen egy kép vágódott a fiú elé. Anyával megy a siófoki mólón. Fogja anyja kar ját. Langyos fényben ázik a mólp, ahogy be- Ienyálik a vízbe. Anya megáll, lehunyja szemét, arcát az ég felé fordítja. — Köszönöm, hogy eljöttél velem. — Ugyan, anyai — De igen igen, egyedül nem tudtam volna a szemem, miatt. — Hálásan megszorítja n karját. — Hajó jön? — Ö meg rábólint. — Hajó. — Tovűbbmennek a móló orra felé. Halásznadrágos nő velük szemben. Egy vörös hajú lány megáll, fényképezni kezd. Két nő egymásba karolva. — Ugye, egész jól le sültem? — Igen, anya. Az a fa odalent meg. a szerelmespár. Hány órakor menjünk el? — hallani anyát. Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, apa a szoba mélyéből: — De hát egyáltalán nem kel) elmenni. Nem kívánja azt a Micu. — Kérem — mondja anya —legyen szíves és hallgasson. Hány órakor menjünk el fiacskám? — Hogy fovolázik. — Kérem, nem magát kérdeztem. A férfi odalent ráhajolt a nő vállára. Gesztenyebarna haja van a nőnek. Hova mennek innen? •— Majd szépen kiülünk «1 konyhába. — Apa alatt megreccsen a dívány. Paskolás hallatszott. A takarót paskolja a hátán, gondolta a fiú. Pihennie kell, minden délután pihennie kell. De holnap elmegy — Ötkor menjetek el. — Nahát! — Felháborodott paskolás. — Én sose küldtem volna el az apámat. — Hallgasson, kérem! Micu igazán elegei dolgozik, igazán megérdemli, hogy ha egyszer vendége jön . . A fiú érezte, hogy anya a háta mögött áll. — Majd úgy rendezzük be, fiacskám. Azok udalent eltűntek a pádról. Mintha egy szélroham elfújta volna őket. A fiú elfordult az ablaktól. — Akkor holnap ötkor. A lány megrázta a bajái, ahogy körül nézel! nedves kis szolja. — Egy szoba — mondta a fiú. — Es semmi remény, hogy valaha is... / Elhallgatott. Az a mozdulat, ahogy a lány hátranyúlt a bajához! Milyen barna a karja! Amikor meglátta az uszodában, még igazán nem gondolta, hogy két nap múlva itt Vesz. — Ott állt az óra alatt. — Miféle óra alatt? — A lány hátranézett. Még mindig a haját dobálta. Közben olyan gyanakvóan mosolygott — Az uszoda órája alatt. — Maga meg a lépcső korlátját fogta és bámult. — A lány olyan mozdulatot telt, mintha ki akarna bújni a haja alól. Igazán meg kelleti kérdeznem medd u akar még bámulni? — Mái azt is tudtam, tiany 0 re kői oltö zik. — Szinte látta, ahogy a lány elmegy a kabinsor előti egy pillanatra lebámul a medencére, aztán -titűnik a női öltözők felé. Ö meg rohant a kabinjába, magára kapta a ruháját Egyszer véglgöntöfte a nadrágját napolajjal A lány megigazított egy székei megállt egy kép előtt — Tábornál . szabadságharcból. Az apám aggatta özeket. Hátulról meg fogta a lány vállat - Sose tennék fel képet a falra. — Elhallgatott. Érezte, megint a szállodáról beszélné, ahol az ember egyedül van, és még sincs egyedül. De mintha már évek óta erről beszélne mindenkinek. — Azt mondta íi szüleivel lakik. -- A lány még mindig a tábornok arcképét nézte. — Hol vannak? Moziba küldte őket? Hol vannak? A fiú keze lecsúszott a lány válláról. Érezte, látta azt a kellőt, ahogy összekapaszkodva mennek az utcán. Anya, aki egy szó nélkül ment el hazulról, és apa, aki lázadozott. Most is méltatlankodik. — Nem, a Vargőákbóz nem megyek. Egy szerűen utálom őket. — Ugyan, kérem, no fölényeskedjék! — mondja anya. Vitte valamire az életben? Örökké csak: szélhámoskodott. Hát akkor hagyja a Vargáékatl — Már százszor hallottam, liogy a fiák milyen remekül pisztonozik, és hogy mégse kap szerződést. — Apa megáll egy eszpresszó előtt. Beülhetünk. Mire anya: — Persze, maga csak dobálná a pénzt, amit a fia keres. — Ebben a korban már igazán nem ki vanliatja tőlem . . — De maga, soha . .. soha! Apu legyint, előremegy. Szimplát rendel és szódót. A kisasszony előtte áll és megismétli:-- Szimpla? Szóda? Ök meg ülnek, a presszó óráját nézik. — Hat óra - mondja apa. — Tízre hazamehetünk. — Fél tizenegyre. Kihozzák a szimplát és a szódát. A fiú kinyitotta a szekrényt. “Egy fürdőköpenyt dobott a lánynak — Ezt szokták felvenni? A lány a köpenyt forgatta. A fiú a díványon feküdt, Ha most elkezdi kérdezni, hogy hányan voltak már itt? Istenem, de hiszen alig van időnk! — Fel könyökölt. — A lány még mindig 0 köpenyt nézegeti. Mi az? Talán visszadobja? Fogja magát és elmegy? Kintről motorpufogás hallatszott. Egy női hang. — Pajtás! Gyere mái pupásl — Pajtás, az biztosan e,i<v kutya. — A lány a fürdököpenybeii voj' Eszre se lehetett venni, mikor bújt k ruhájából. Für dőköpenyben állt az átváltnál A/tán leüli egy székre, innen Integeu'w A fiú a díványról interntől 1 — Mit gondol rólam hogy mindig őre gekkel látott az uszodál>t.n? — A lány a dívány sarkán térdel. Szemöldökét össze húzva néz a fiúra. — Furcsa. — A fiú összekulcsolta kezét a tarkója a'att. (Akárm i mondok, megsér tődik.j — Tudja Hogy az* ai ügyvéd el akart válni miattam a feleségéiül? - Belebújoli a fiú arcába. Hirtelen fölnovetett. - Ki alszik itt? Maga? A szülei? A fiú kinyújtotta a kivét a lány fürtjeit morzsolgatta. — Az egyik szeme nagyobb. — Ezt már az usziban is mondta. — Mélyen belehajolt a fiú arcába. Az Ogy véd megígérte, hogy állást szerez. Nem nagyon hiszek neki, de hái mindegy. — Nem, gondolta a fiú, nem kérdezem meg tőle, hogy fent volt-e az ügyvédnél? A lány öklével dörömbölt a díványon. — D« igazán, ki alszik itt? — Én. Nem mindegy? — A szüleid meg olt? — A lány az ágy felé mutatott. Egy cetli a presszó asztalán. — Szóda, szimpla —• kettő tíz. — Még maradhattunk volna. — Apa megáll odakint a presszó előtt. — Hogyne! Amikor a kisasszony már háromszor odajött, hogv „mit parancsolnak“? — Anya egyik lábát előrecsásztatja, lelép a lépcsőről. Átmennek a téren, kicsit leülnek. Apa egy könyvről magyaráz: — Majd felolvasom a Disraell-életrajzot. — Elgondolkozva nézi a kavicsos homokot. — Nagy diplomata volt. Nagy diplomata és nagy hazafi. — Azt hallottam, hogy csúnya ember volt — mondja anya. — Eh, maga! ... — Apa arrébb tol egy kavicsot a cipője orrával. — Különben, fia tál korában szép volt csak csúnyán öregedett. — De ki volt az a szép embec? — ik*»rdi anya. — Lord Melbourne. Akkor megint úton vannak. Megcsúszott fí - öregekkel könnyű barátságot kötni, mégpedig lij azért, mert az ilyen kapcsolatokban kevés a számítás. A nyolcvanhárom éves Zukola, a tréfacsináló, aki már legalább száj. éve pipázik, mindenkivel szívesen elbeszélget. Kimegy a ház elé, leül a kispadra, és nézelődik, melyik oldalról bukkan fel valaki, akit odahívhat egy kis tereferére. Nemsokára kissé messzebb felbukkant Zukola kor- társa, Raponko. Raponko fürge, alacsony termetű öregember, annak Idején sikerült megúsznia a második világháborút, nem vonult be. s így nem járta be a fél világot, mint más férfiak, nem volt mivel dicsekednie a többiek előtt, de ez nemigen bántotta Odament Zukolához, melléje telepedett. Zukola bosszantani kezdte: — Te Janó, hiszen te nem is tudod, milyen nagy a világ! — Te talán tudod? — kérdezte fitymálóan Raponko. — Tudom. Bizony tudom — bólogatott Zukola. — Milyen nagy? — Ilyen nagy! — Zukola széttárta a karját, amennyire csak bírta. — Szamárság! — szólt megvetően Raponko. — Ha nem akarod, ne hidd el! — vetette oda Zu kóla közönyösen. — Hanem azt sem tudod, mekkora Oroszország! — No mekkora? Mekkora? — piszkálódott gúnyosan Raponko. — Mondjad, mondjad csak! — kötekedett, látva Zukola pillanatnyi habozását. — Ekkora — Zukola valamivel kisebbre tárta szét a karját, mint az imént. Most már Raponko csúfolódott: — Hát te azt honnan tudod? — Ahonnan tudom, onnan tudom — kezdte Zukola komolyan. — Ha nem tudnád, úgy elárulom, hogy az első világháborúban, még a cár idejében, másfél évig voltam fogságban. Tizenhatban kerültem a cár karmai közé, s csak a tizenhetes pétervári Forradalom szabadított ki a cár karmai közül... — No bizony, másfél év! Az is valami? Elmúlt! Legalább nem törted azon a fejed, hogyan sebesülj meg. Élted a világodat! —■ Talán panaszkodok? — rántott egyet a vállán Zukola. — Legalább megtanultam egyel s mást a méhek körül... — Etted a mézet! — Ettem! Sőt puskával vadásztam mellekre... — Puskával? — csodálkozott Raponko. — Bizony, testvér, puskával! — Azt meg már hogyan? Kicsinfy mellekre puskával lőni? Zukola elmosolyodott. — Már amennyire kicsiny méhekre... Ott nem olyanok ám a méhek, mint nálunk! — Hanem milyenek? — Nem fogod elhinni! — Mondjad csak! — Ha akarod ... Ott akkorák a méhek - Zukola megszívta az orrát —, mint nálunk a bárányok. — Hűha! — csodálkozott Raponko. — Hát akkor mekkora a méhkaptár? — Te szamár, iiat akkora, mint nálunk! — Zukola nem bírta visszafojtani a nevetését. Raponko felállt, valamit szólni akart, de amikor rájött, hogy beugratták, sértődötten -elvonult. Amikor már látni sem lehetett, Zukola azt mormolta az orra alatt: — Öi'eg, aztán mégse érti a tréfát. De hát, nem látott világot ... hol is tanulta volna ... Amikor melléje telepedtem, már komolyabb volt. Így fordult hozzám: — Sok mindenfelé jártam, de kevés jót éltem meg — mondta csendesen. — Tizenöt éves koromban apám inasnak adott. Tanulj mesterséget, mondta, az ipar aranybánya. Elmentem, beálltam kőművesinasnak. Az első évben többet őriztem a mester gyerekeit, vágtam a fát, hánytam a trágyát - az istállóból, mint tanultam. A mester nem adott csak úgy semmiért segédlevelet. Tulajdonképpen nagyon nem szívesen adott. Ha az inas nem csinálta meg a vizsgát, egy év múlva újra próbálkozhatott, és ha akkor sem sikerült, nem maradt más választása, mint hogy beálljon csendőrnek, vagy a földjén tengődjön. Nekem sincs segédlevelem, pár hónap hiányzott a szabadulásomhoz, amikor kitört a háború. Besoroztak, és kivittek a frontra. Lengyelországban bolyongtunk, egy évig fagyoskodtunk a Kárpátokban, a havon aludtunk a szabad ég alatt, vagy a lövészárkokban, már azt hittem, ott pusztulok el, amikor szerencsére orosz fogságba estem ... Sokan voltak hozzám hasonlók. Vagy kétezrünket, mind szlovákokat kiválasztottak, hogy a cár számára lövészárkokat ássunk. Először megtagadtuk, erre föl pajtákba zártak, és három napig ott tartottak vízen. Aztán jött a tiszt, nagy darab derék ember, egyen kint kihívott. Fogsz dolgozni? — kérdezte. Beleegyeztünk, dolgoztunk, ástuk a cárnak a lövészárkokat, máskülönben ki tudja, milyen sorsra jutottunk volna. Jobb is volt, legalább a front mögött voltunk. Aztán megint tél lett, a koszt pocsék, mindig csak leves meg egy darab kenyér. Sokan farkasvakságot kaptunk. Én is. Amikor beesteledett, szinte semmit sem láttunk. Két ízben történt ez meg velem. Panaszkodtunk, erre hoztak két teli hordó csukamájolajat, azt kellett szürcsölgetnünk. Soha nem ittam olyat, össze i9 hánytam magam kétszer, de a látásomat visszanyertem, a farkassötétem elmúlt... Később már annyi volt a fogoly, hogy sokunkat földbirtokosokhoz küldtek dolgozni. A földdel tudunk bánni, valamivel könnyebb lett a sorsunk. A kosztunk is megjavult. Karéi Knbíftek felvétele Móndy Iván:
