Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-04 / 29. szám, kedd

Franciák a Moldva partján A párizsi Városi Modem Képtár kiincsei a Wallenstein palotában Előszó helyett talán csak annyit, hogy ez a tárlat nem is igényelheti a teljességet jelentő díszítő jelzőt. Hiszen nz eu ópai festészet olyun fejedelmei mellett mint Picasso, B<ariue és Leqer, hiányoznak a trónkövetelők is, mint például B-mnard, Vuillard, Lurónat és mások, hogy találomra csak né­hány ismert nevet említsek a sok közül. És mégis, ez a torzó, m'n'ien hiányossága ellenére is feledhetetlen élmény, mivel a felsorakoztatott festők páratlan értéket jelentenek a modern európai művészet kontextusában. A sort Suzanne Valadon nyit­ja me". N5i aktja és erőteljes férfi tíhibban festett, bátor szí­nezetű két csendélete méltán sordlía az egykori modellt Pá­rizs le "Jobb festői közé. Ez vi­szont érthető, mivel kivételes tehetségét olyan művészek csi­szolták, mint Toulose-Lautrec, Degas, Renoir és Matisse. Utá­na André Derain következik, M-itisse és Picasso bajtársa, aki részt vett a fauveizmus és a kubizmus forradalmában. Intel­lektuális festő, aki az 1907-ben festett fiirdőző nők című vász­nával az előző évtizedek ered­ményeit igyekezett egybefoglal­ni, azokat summázni. Különben a tárlatom látható képei, saj­nos, nem tipikusan Derain al­kotások. Annál inkább elmond­hatom ezt Georges Henri Rou- alt itt látható festményeiről. Az ő súlyos kontúrú, mélyszínű vásznai, melyek a régi gótikus üvegablakok varázsát idézik, tagadhatatlan Roualt alkotások. Három műve, a „Pierrot“, a „Bibliai táj“ és az „Életrekelt táj“ is arról tanúskodik, hogy a művész valóban méltó istá­polója és továbbfejlesztője Rembrandt, Goya és Daumier nagy és igényes örökségének. Sajnos, helyszűke miatt, hogy a legjobbak legjobbjairól leg­alább tárlati stílusban szólhas­sak, kénytelen vagyok mellőzni olyan nagyságokat, mint Mau- rice Vlaminck, Jacques Villon (Duchamp), Jean Fautrier, Jules Pascin vagy Henri Othon Friesz és többi nagynevű társa ... A legjobbak legjobbjai közé tartozik Marc Chagall, a XX. század festészetének egyetlen iskolához sem tartozó egyéni­sége. Az itt látható Álom című alkotása is ezt hangsúlyozza és arról vall, hogy alkotója nincs tekintettel a látás törvényeire. A tárgyakat szabadon társítja, belső érzelmi jelentőségük sze­rint és nem a jelenségeket, ha­nem ezeknek gazdag képzele­tén átszűrt emlékeit ábrázol­ja. Maurice Utrillo-t, Suzanne Valadon fiát általában a primi­tívek közé sorolják. Tévesen. Mert Utrillo, bár ösztönösen, minden intellekt nélkül fest, mégsem tartozik Henri Rous- seau-ékhoz. akitől, sajnos, a tárlaton képet nem láttunk. Ut­rillo két vászna, a „La RUE SEVESTE“ (1923) és a L’égllse de St. Pierre (1931) viszont iga­zolja, hogy alkotójuk a század első évtizedének legjobb váro- si-tájfestője (Párizs krónikása), akinek a művészet egy belső kényszer spontán eredménye. Utrillot semmiféle iskola, Irány­zat vagy elmélet nem befolyá­solja, néni irányítja. Amadeo Modigliani-t, a Montmartre zse­niális fiát csupán idült alko­holizmusa teszi Utrillo társává. Festészetének, ahogyan ezt a „Fülbevalós hölgy“ is igazolja, a női akt és a női portré a fő,- témája. A Prágában látható ké­pe is tipikusan Modiglianl mű, melynek kése'i gótikus finom­ságú törékenysége, költői szép­sége a reneszánsz hagyományok, elsősorban Botticelli festésze­tének alapos ismeretéről és szeretetéről vall. Raoul Duffy-t, a modern francia festészetnek Matisse után ezt a legnagyobb koloristáját, két pompás képe a legjobb színiben mutatja be. A Honfleuri móló és a Tenge­rész ünnepély című képein ér­zékelhetjíik a legjobban, hogy Duffy milyen szerencsésen és könnyedén rögzíti vásznára az idő múlását. Igaz, teljesen más­képpen mint impresszionista elődjei. Henri Matisse-ről, a fauvetz- mus pápájáról, a legoptimis­tább festőről bizony bajos újat mondani. Ez a festőóriás a gyermek szemével nézte és lát­ta a világot és a XX. század legnagyobb koloristájává nőtt fel. Csupán szuperlatívokban szólhatok róla és pannójáról, a világhírű „Tánc“-ról, amelv ezúttal a Lovarda falát díszíti néhány héten át. Igaz, renge­teg mindenről kellett lemonda­nia, hogy ezt a gyermeki tisz­taságot és naivságot megtart­hassa, akkor, amikor Picasso és Rouault ecsetjükkel már a XX. század poklait járták és térképezték fel vásznaikra. Ogy vélem viszont, hogy Mar­cell Grommaire festészete — tizennégy kép reprezentálja a művészt ezen a tárlaton — so­kak számára felfedezés. Ez az autodidakta festő robusztusán formálja alakjait. Erőtejles, sö­tétbarnával festett parasztjai, munkásai és katonái rendkívüli festői erőről beszélnek. Bér- nard Buffet ellenpólusa Grom- mairenek. Gótikusán konstruk­tív szerkezetű képei tragikus hangvételükkel rendkívül hat­nak a publikumra. Ezt'külön­ben a gúnyos fintorú „önarc­kép“, a „Festő és modellje" és az „Álló női akt“ is erősen hangsúlyozza. Amadéé Ozefant elkápráztató képével, a Csendélet hegedűvel című alkotásával és Albert Mar- quet két művével zárom a sort. Ez azonban nem jelenti a rang­létra utolsó fokát. Ellenkező lég! Marquet két festménye, a „Nyár a tengerparton“ és „Nő kékben", a tárlat legjobb képei közé tartoznak. BARSI IMRE A becsület és a hűség legendája JEGYZETEK A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁNAK BEMUTATÓJÁRÓL Engem a mesék tanítottak meg arra, hogy az ember ér­zés- és gondolatvilágát — mondhatnám úgy is: jellemét — a találkozások irá­nyítják. Akivel, amivel talál­kozik az ember, azt mindig másnak látja; s emlékeztetőül mindig magába rejt egy „pici darabot“ abból a másból. Köz­ben egyre „gyarapodik“ — más­sá válik ő maga is... Amikor a fiam megtanult be­szélni — de olvasni még nem — minden este kézen fogott, s együtt mentünk randevúra. A mesével találkoztunk minden este. A fiamnak ezek voltuk el­ső találkozásai „az idegen kö­zeggel“; én ezeken az estéken találkoztam újra a „mesével“. Meglepetés meglepetést kö­vetett. Szinte rá sem ismer­tem az eddig erősnek vélt me­sékre. Mintha megnőttek és ér­telmesebbé, kiismerhetetlenebbé váltak volna ezek is, akár a felnőttek...! A sorok között újabb és újabb szöveg alatti rétegekre bukkantam; s minél mélyebbre ástam ezekben a ré­tegekben, annál reményteleneb­bé vált, hogy kimerítsem egy- egy mese kincsesbányáját. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a gyáva óriás nem más, mint a megszemélyesített terror, hogy az élet vize tulajdonképpen a humanizmus forrásából csörge­dezik, hogy a zöld lovag a rendíthetetlen hit metaforája és a szürke farkas (az orosz nép­mesékben) a szegénységben rejlő hatalmas erő.... így találkoztam aztán az egyik este — fiam Harmadik meséskönyvében — a „A bíbor- színű virág“-gal. Szergej Aksza- kob szláv népmesékből táp­lálkozó meséjében . egy szép napon a kereskedő messzi­messzi útra készült, át kellett kelnie az Öperenciás-tengeren, hetedhét országon. Elindulása előtt magához hívatta három szerelmetes lányát, és megkér­dezte tőlük, milyen ajándékot kívánnak ..." Miután a két idő­sebbik testvér jelsorolta kí­vánságait, ... a legkisebb lány is földig hajolt az apja előtt és így szólt: — Édes jó apám­uram! Ne hozz nekem arany- nyal-ezüsttel hímzett szövetet, se szibériai cobolyprémet, se drága igazgyöngyöt, se ara­nyos, ékköves koszorút, se kristály tükröt, hanem hozd el nekem a bíborszínű virágot, amelynél szebb az egész földön nincsen... — Igen erősen el­gondolkozott erre a derék ke­reskedő: — Nehezebb munkát bíztál rám, mint a nénéid, mert aki tudja, mit keres, hogyne találná meg; de hogyan talál­jam meg azt, amit magam sem ismerek?“ Hát igen: a bíborszínű virág az őszinteség, a becsület és a hűség bennünk lobogó őrtüze. A bíborszínű virág birtokában csodákra képes az ember — ha egyáltalán rátalál... Minél inkább igyekszünk feltárni a szöveg alatti jelentésrétegeket, annál jobban eltávolodunk a mesétől... E kettősség dilem­májával birkózott a Karnauho- va—Brauszevics szerzőpáros és Tarbay Ede, aki magyarra for­dította, illetve színpadra alkal­mazta a művet. E kettősséget próbálta közös nevezőre hozni Takáts Ernőd is, aki a MATESZ Thália Színpadán rendezte az említett mesejátékot. Az előadás tempó tekinteté­ben inkább a felnőttekhez iga­zodott; gondolatisága viszont a gyermekekre volt méretezve. A rendezés eredményeként a szereplők játékára is ez a ket­tősség volt jellemző. Tamás fól­ián és Szobi Gabi igazi mese­beli figurákat (a két nővér) alakítottak, míg Kövesdi Szabó Marika (a legfiatalabb lány) játékát inkább a realista hang­vétel jellemezte. Gyurkovics Mihály (a kalmár) alakításá­ban keveredtek a stilizált és a realista elemek. A négy mese­beli figurát (szörnyek, szelle­mek) alakító szereplők közül Horváth Lajos játéka volt a legjobban megkomponálva, s Kikimóra szerepében nagyon szép teljesítményt nyújtott. Egyszerre tudott szólni a fel- nőtthőz és a gyermekekhez. Csendes László, Gombos Ilona és Lengyel Ferenc játéka ez­úttal sem volt eléggé plaszti­kus. Figurán belül is, meg a mű egészéhez mérten is Szabó Rózsi és László Géza alakítása, jellemformálása volt a legtisz­tább, legegységesebb, ők ketten Horváth Lajossal és helyenként Gyurkovics Mihállyal abban a régióban játszották a „mesét“, ahonnan a gyermek érzelmeit éppúgy mozgásba lehet hozni, akár a felnőtt értelemvilágát... A rendezést elsősorban a pu­ritanizmus jellemezte, amely azonban nem érződött követke­zetesen a szereplők játéká­ban, a figurák kidolgozásában. Dobi Géza szcenikus zenéje ez­úttal tartózkodóbb volt a kelle­ténél, bár gyönyörűek voltak metaforikus hangeffektusai. Dö- mény Félix ízléses, légies ko­reográfiája emelkedetté vará­zsolta a mű hanglulatát. Nem egy esetben az ő ötleteinek kö­szönhető, hogy a nézők (a gyerekek) tulajdonképpen nem is a szörnyektől riadoztak, ha­nem a főhősnek drukkoltak, céljuk eléréséért. Kopócs Tibpr díszletét így jellemezhetjük rö­viden: ötletdús, játékos (va­rázslatos), célszerű és gazda­ságos. A formaelemek variálha­tóságát maximális mértékben igyekezett kihasználni. S mindehhez az ötletet a tűzpiros virág adta. "jelmezei szín­pompájukkal hatottak a nézőre. Tarbay Ede fordítása sok ta­nulságot rejt magában. Elsősor­ban azt, hogy túlzott finomko­dásnak körülményesség az eredménye, s ez sohasem vá­lik egy mesejáték előnyére.,, A kosicel (kassai) iskolások jól szórakoztak az előadás fo­lyamán. Reméljük, a többi csehszlovákiai magyar tanuló­nak is ilyen szép élményben lesz része, ha megtekinti a MATESZ Thália Színpadának előadásában a Mese a tűzpiros virágról című mesejátékot, s ezzel a társulatnak is további biztatást ad ahhoz az elhatáro­zásához, hogy minden évben bemutasson egy gyermekek­nek szóló színművet — mind­nyájunk örömére ... KMECZKŰ MIHÁLV AZ UTOLSÓ BÁL " ROŽNOVI USZODÁBAN (cseh) Hazánk felszabadulása és a győzelem napja 30. évforduló­jának méltó megünneplésére készülve több alkotónk is vall a háborús esztendők iszonyú próbatételéről, a lélek gyötrő­déseiről, az egyéni tragédiák­ról vagy az emberi helytállás lehetőségeiről. Ezek egyike Ivó Novák cseh rendező is, aki Az utolsó bál a roznnvi uszodában című filmjében a háború és az ifjúság témáját állítja érdeklő­désének középpontjába. A háború és a gyermekek, illetve az ifjúság elég gyakori témája nemcsak az Irodalom­nak, hanem más művészeti ágaknak Is. A gyermekek és és serdülőkorú fiatalok ér­zelmi világát bemutatva ugyan­is élesebb vonásokkal ábrázol­ható a háború értelmetlensége, a rettegés és a félelem jobban kidomborítható. Ez érthető is, hiszen a fiatalok a békés idők­ben is érzékenyen reagálnak a környezet befolyására, s csak nehezen találják meg lelki egyensúlyukat. Hát akkor a sö­tét, vérzivataros napokban! A háború nem egyszer egyik percről a másikra felnőtté ér­leli őket, válaszútra kényszerí­ti, de mindenképpen megfoszt­ja a gyermekkor szépségétől, az ifjúkor varázsától. Váratlanul kerül válaszúira Ivó Novák filmjének főszerep­lője is, egy tizenhat éves diák- lárny. Míg az osztály diákból rendezésére készül, a várost náci katonák szállják meg. A fiatalok mit sem törődve a fa­siszta egységek hajtóvadásza- tával és a veszéllyel, a tilalom ellenére titokban mégiscsak megtartják a bált, jóllehet a hangulat egy cseppet sem ró­zsás. A legnagyobb lelki gyöt­relmeket azonban a diáklány éli át, aki egy sebesült szovjet ejtőernyőst rejtéget a lakásu­kon ... Mitévő legyen? S ho­gyan állt helyt, milyen utat vá­AMERIKÁI ÉJSZAKA Andrea Cunderlfkuvá a cseh film főszerepében. laszlott Lenka, a film lösze* replője — ez a történet vezér­fonala. Nem újkeletű téma, de min* denképpen érdekes. Csakhogy az alkotók nem igen erőltették meg magukat, egyrészt nen* aknázták ki a téma nyújtotta lehetőségeket, másrészt a cse­lekmény is túl vérszegény ah­hoz, hogy lendületes, esemé­nyekben gazdag filmet kerekít­hettek volna belőle. Így aztán a film feléig szinte semmi lé­nyeges nem történik a vásznon, s hogy kitöltsék a műsoridőt, a főszereplőt gyakran látjuk csak úgy céltalanul kószálni, lótni-futni a városban Persze, hiba lenne, ezt csak a rendező rovására* írni, legalább ennyi­re ludas benne a forgatókönyv írója (Karéi Storkán) is. aki részleteiben nem dolgozla ki és nem gondolta át a müvet. Ezáltal szinte tétlenségre kár­hoztatták Andrea Cunderlíko- vát, a diáklány megszemélye­sítőjét, akinek nem volt lehe­tősége színészi képességeinek a kibontakoztatására. (francia) Érdekes, vonzó címe van en­nek a francia filmnek. Láttára- hallatára az élénk fantáziájú emberek képzeletében máris körvonalazódik a „korlátlan le­hetőségek“ országának éjszaká­ja, a csillogó-villogó mulatók­tól kezdve a külvárosok nyo­mortanyáin át az alvilágig. Csakhogy ilyen értelemben vé­ve a film címe félrevezető; az „amerikai éjszaka“ filmes szak­zsargonban ugyanis azt jelenti, amikor az operatőr speciális szűrők segítségével nappal vesz fel olyan jelenetet, amely a gyobb veszekedésekkel és ki­békülésekkel tarkított néhány hét, amely alatt az alkotócso­port létrehozza a müvet. Truffaut a forgatás mulatsá­gos és érdekes keretei között imponáló szakmai fölénnyel, bölcs humorral vall hivatása furcsaságairól, s arról- a nehe­zen tetten érhető különös fo­lyamatról, amint egy műalkotás létrejön. Jól megcsinált film az Amerikai éjszaka; a rendező remekül ismeri a filmgyártás világát és a színészek belső életét. A szereplők felszabadult Jelenet az Amerikai éjszakából (jobfbra Francois Truffaut). történet szerint éjszaka játszó­dik. (Micsoda különbség, nem­de? Ám ne rettenjünk vissza: az alkotás nem szakemberek számára készült atelierfilm, hanem a nagyközönség, a ha­landók szórakoztatását hivatott szolgálni.) n*ancois Truffaut filmjében egy autóbuszbalesetet forgatnak „amerikai éjszakában“. A tör­ténet egyszerű, szinte banális: Truffaut filmrendezőt játszik, aki stábjával szerelmi három­szögről forgat filmet. A film­beli film készítésének minden­napjai elevenednek meg a vász­non: a színészek apró kis fél* tékenykedései, az a kisebb-na­kedvvel, tökéletes stílusérzék­kel vesznek részt ebben, a szakmájuk műhelytitkait felfe­dő önfeledt játékban, amely­nek alaphangját a színészként is remeklő Truffaut mellett Jean-Pierre-Léaud (a Négyszáz csapásból, a Lopott csókokból ismert színész), az eredeti hu­morú énekesnő-színésznő Dani, továbbá Jacqueline Bissel in- tonálja a legemlékezetesebben. Az Oscar-díjjal kitüntetett Amerikai éjszaka egy ötletes, biztos kezű rendező vallomása — ám nem a film, vagy az al­kotócsoport szeretetéről, ha­nem a filmes szakma, a filme­zés szeretetéről. -ym­1975. II. 4. Ű J FILMEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom